Serceg a röntgenlemez

1956, egy pesti kórház. Tüdőröntgen: a lány derékig vetkőzik, a fiúk az ajtóból lesik, az elkészült felvételt közösen viszik egy pinceműhelybe, hogy amerikai bakelitlemezt másoltassanak rá. Forog a röntgenlemez, rajta a lány mellkasának képe és rock ’n’ roll, serceg a tű, kezdődhet a tánc – odakint a Nap utcában puskaropogás.

Olyanok ezek a Nap utcai fiúk, akár Tibor Fischer kamaszai A béka segge alatt című ’56-os regényben: harcosak és szerelmesek, rajonganak a rockyért. Presley, Haley és a Comets – a Szabad Európa hangjai Nagy Imre belénk vésődött szavaival keverednek.
Ez a mi 1956-os jubileumunk végül tehát személyes emlékszilánkokból kovácsolódott össze, nem akadt rendező, aki a forradalom és szabadságharc egészét – magát a történelmet – választotta volna tárgyául, a Mansfeld, a Sínjárók, a Liberté ’56, az 56 csepp vér, az ezek közül látványosságában, költségvetésében kirívó Szabadság, szerelem s most, egy év késéssel A Nap utcai fiúk kivétel nélkül emberi sorsdrámák, hősmesék, intim történetek, díszletként a tankokkal, a Molotov-koktélokkal, a szétlőtt homlokzatokkal. 1956 csak háttér, gyújtópont, korhangulat. A Nap utcai fiúk, ahogy a címe is utal rá, akár egy, a Pál utcai fiúk centenáriumára készülő Molnár Ferenc-regényátirat is lehetne, a grund itt egy mozi, a vörös ingesek szovjet katonák, a csúzli pedig vállra vetett puska. Lehetne, de mégsem az. A történet 1956. október 23-án kezdődik, és november 4-én ér véget: Juli (Gáspár Kata, Gáspár Sándor lánya) Totyával (Czecző Sándor) jár, de Gábort (Bárnai Péter) is szereti – ez a kamaszosan ártatlan szerelmi háromszög valójában a „sztori”, amelyet maga a történelem csűr-csavar ezekben a zűrzavaros napokban. Amelyről persze Szomjas igyekezett politikailag korrekt képet felmutatni (olyannyira, hogy amikor a főhős az agyonveretés elől menti meg az ÁVO-gyanús áldozatot, még Havas Szófia is elégedetten dőlhet hátra), a forradalom hősei viszont nagyjából egyformák abban, hogy jót akarnak, viszont jóságukban is gyarló, naiv emberek.
Hiába a Magyar Filmművészek Szövetségének főtitkára a rendező, hiába a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnök-vezére az operatőr, úgy tűnik, nem sok jutott a filmszakmai húsosfazékból a Nap utcai fiúkra; ’56 nem más, mint néhány ködbe vesző tankocska, köröttük a szénporos tűzfalak és rengeteg közelkép, mintha egy olcsó stúdiótévéfilm peregne, amin a lőporszagban nehézkesen tébláboló kezdő színészpalánták csak rontanak. Ezt az öregszagú fiatalosságot, kínos színpadiasságot jól ellensúlyozza a Grunwalsky-féle képi világ, az archív felvételekhez igazodó tónus, a szándékos roncsoltság; a szín gyakran monokróm, a felület karcolt, a kocka ugrál, s ez jól is van így, hiszen a kitalált mozi kitalált védelmezőit beemeli a valóságba, egyszersmind megtörténtté teszi a meg nem történtet. Szomjas messzire kanyarodott a Roncsfilm-féle örökzöld humortól, viszont megtartotta a narrált szerkezetet, ami sehogy nem passzol ehhez a drámai történethez, ráadásul előrevetíti, hogy a narrátor túléli a szabadságharc tizenkét napját.
A végső ütközetnél már teljes az érdektelenség. A ködből előtűnik ismét egy tank, s a tűzpárbajban a szabadság és a szerelem egyszerre hal meg – mindezt Gábor, a mesélő-főhős olyan enervált közönnyel fogadja, hogy ásítozva cihelődni kezdünk. Kár érte, a katarzis elszáll, marad a kép a röntgenfelvételen, marad a rock ’n’ roll, és marad a kesernyés hiányérzet, mint a jubileum összes ’56-os filmje után.
(A Nap utcai fiúk – színes magyar filmdráma, 89 perc. Rendezte Szomjas György. Forgalmazza a HungariCom.)