Haáz Sándor közel három évtizede tanít Szentegyházán, s ezalatt hatalmas missziót végzett a környéken. Ahogy általában a kisebb erdélyi városokban és a falvakban, Szentegyházán sincs zeneiskola, az eredetileg vonós ének-zene tanárnak köszönhetően azonban a Gyermekfilharmónián belül, a tanulók háza zenekörein az elmúlt negyedszáz év alatt több mint 1200-an tanultak meg énekelni vagy valamilyen hangszeren játszani, de ennek a sokszorosa azok száma, akik szimpatizáltak a kezdeményezéssel, s bár különböző okok miatt nem vettek benne hosszú évekig aktívan részt, ismerkedtek egy-egy hangszerrel vagy a kóruséneklés örömével. Ez különösen akkor nagy eredmény, amikor látjuk, hogy más helyeken ez az időszak éppen a hanyatlásé: a hagyományos népi kultúra már, a nagyvárosi klasszikus műveltség pedig még nincs jelen a falvakban, így a fiataloknak szórakozásra, együttlétre nem marad más, mint a kocsma és a diszkó.
A Gyermekfilharmónia látványos sikerei, a szemekbe könnyet csaló székely ruhás gyermekhad mögött azonban egyre több a nehézség. – A baj ott kezdődött, amikor a kilencvenes években nagy tömeg hagyta el Székelyföldet, elsősorban az értelmesebbje keresett másfelé boldogulást, így nemcsak létszámában, hanem minőségében is sokat romlott az iskolánk – mondja Haáz Sándor. – 1978-ban, amikor tanítani kezdtem, 40-44 fős osztályok voltak, most pedig alig húsz fő a létszám, ennek is több mint a fele gyenge vagy cigány. A cigányok egyébként nem gyengék, remekül éneklő cigány lányaim vannak a kórusban, csak nehéz őket szocializálni, bevonni egy ilyen rendszerbe, mint a filharmónia. Nekik például nem futja útlevélre – fogalmaz az együttes vezetője, aki hozzáteszi: mostanában a cigány gyermekek integrálásán fáradozik, és már látszanak a biztató jelek.
Ennek ellenére a népességfogyás szomorú jövőt fest, és Haáz Sándor ezt sem titkolja – Valószínű, hogy a mostani száznegyven fős létszámot még valameddig tartani tudjuk, de nem olyan minőségben, mint amilyen eddig volt. Azonban amíg ennyien énekelnek, és nem passzív időtöltéssel múlatják az életüket, mint amilyen a tévé, a videó, a számítógép, addig azért lehetőség van a nyelv, a népdal, az énekes kultúra átmentésére – mondja a kiváló zenetanár.
Haáz Sándor nem csak a filharmóniával támogatja a népzene átörökítését: népdalvetélkedőket szervez, népdalos könyveket ad ki, és az iskolai énekóráin is komoly hangsúlyt fektet a népdalkincs bővítésére. Emellett egyfajta turisztikai „áruba” is bocsátotta a népdalt. A Gyermekfilharmónia ugyanis az általa beindított faluturizmussal keresi meg a pénzt a turnékra és az egyéb költségekre, a vendégül látott, zömében anyaországi csoportoknak pedig a kórustagok segítségével a szabad estéken népdalokat tanítanak. A hangszeres népzene oktatását is zászlajukra tűzték, hiszen ezt táncház és prímásképző táboraikban tanítják, az így létrejövő táncházi zenekarok muzsikájára pedig a gyermekek rendszeresen táncolnak, például a turnékon. Emiatt minden szeptember elején a néptáncokat is megtanítják a filharmónia énekeseinek, táncosainak.
Haáz Sándor azonban nem elégedett: annak ellenére, hogy a filharmóniásoknál úgy tűnik, bevált a kísérlet, ismerik és szeretik hagyományaikat, ez megmarad iskolai tevékenységnek, és még mindig nem vált a falu életének szerves részévé. Mint fogalmaz, a lánc ott szakad meg, amikor a házasulás előtt álló fiatalok kikerülnek ebből a nevelési körből, és csak tíz-tizenöt évvel később – amikor a gyermekük találkozik a filharmóniával – élik át újra a régi élményeiket. – Számomra nagyon fontos, hogy olyan hangszerekkel lássam el a települést, amelyek később meg fogják váltani ezeknek a családoknak az életét. Ha a szekrény tetején porosodik az anyuka régi hegedűje, az előbb-utóbb felkelti a gyermek érdeklődését, és ezért az a gyermek vagy a népdaloknál, vagy a klasszikusoknál fog kikötni – mondja. És valóban: egyre több szentegyházi család énekel-muzsikál otthon esténként, s ezért önmagában megéri a sok munka.
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
