Minicsoda

Csodák márpedig vannak. Minicsodák, vagy még annál kicsit nagyobb csodák is. Ez történt a francia AFP hírügynökség negatív értelemben megdöbbentő teljesítményű budapesti irodájának egyik élharcosával, akinek tegnapi jelentését Gyurcsány sztrájk utáni helyzetéről akár a BBC is leadhatta volna. Ami pedig ezt a különlegességet még inkább azzá teszi: a helyi AFP-sek, akik – minden bizonnyal most először – pozitívan idézték lapunk véleményét a szociális helyzetről. Ráadásul úgy, hogy a Magyar Nemzetet nem a szokásos „szócső” jelzővel minősítették, hanem pusztán azzal, ami: „jobboldali”.
Tegnap a svájci jobboldali, konzervatív Neue Zürcher Zeitungban is ugyanilyen „csodának” lehettünk tanúi: az SZDSZ-es héják nézeteitől még a legnagyobb igyekezettel sem megkülönböztethető elveket papírra vető Udo Schmid prágai vártájáról immár „a már messze diszkreditált” Gyurcsány Ferenc miniszterelnökről ír, aki egyre inkább elszigetelődik: nemcsak az ellenzék támadja, hanem a szakszervezetek, liberális koalíciós pártja és az MSZP bázisa is. Hogy ez milyen „koppernikuszi” fordulat, arra talán jellemző, hogy ugyanez az újságíró a nem igazán a múlt távoli ködébe vesző november 7-én még a magyar miniszterelnökről úgy írt, „mint aki látszólag pótolhatatlan”.
Vajon mi okozta ezt a pálfordulást, amelyet 2002 óta a nyugati lapokban csupán egy alkalommal láttunk? Akkor, amikor az idén márciusban Gyurcsány Ferenc hírhedten elszólta magát az International Herald Tribune című globális amerikai lapban, az orosz Kék Áramlat gázvezeték mellett téve le voksát, a transzatlanti támogatású Nabucco gázvezetéket „álomnak” nevezve. Ekkor nagy hirtelen a nyugati lapok felfedezték, hogy Magyarországon a gazdaságtól kezdve az emberi jogok betartásáig nagyok a bajok. A váratlanul fellángolt bírálat azután nyom nélkül halt el azt követően, hogy a miniszterelnök – fejezzük ki magunkat finom általánosítással – „transzatlanti” nyomásra arccal a Nabucco felé igazodott, megvetéssel tolva félre a korábban favorizált Gazprom-féle gázvezetéket.
És most ismét itt a médiafordulat. Hogy miért? Igen egyszerű.
Koalíciós vita – sőt, a koalíció válsága – esetén a nyugati sajtó Magyarországgal foglalkozó, ismert, koalíciópárti emberei nem tudják, melyik ujjukat harapják meg: azt, amelyik a hatalmat és a pénzt, illetőleg az ország maradék vagyona kiárusításának garanciájaként érvényes MSZP-t, azaz jelenleg Gyurcsány Ferencet jelenti, vagy ’68-as lelkületük hőn szeretett magyarországi reinkarnációját, az SZDSZ-t?
Zavarukban és mardosó kételyükben így az egyetlen járható útra léptek: igyekeznek tárgyilagosan írni.
Ami persze jóval kisebb jelentőségű, mint amit a választók és a politikusok gondolnak, ugyanis a magyar választásokon nem a frankfurtiak és a Miamiban élők szavaznak, hanem a keszthelyiek és az egriek. Annak ellenére, hogy a nyugati lapokban megjelentekből eléggé kikövetkeztethető, hogy kit tartanak éppen támogatásra azon fővárosokban, ahol azért egyet s mást tudnak tenni egy magyar párt támogatására. De ennek csak akkor van foganatja, ha a választási küzdelem fej fej melletti vagy ha a pártok között kicsi a különbség.
Ennél e „csoda” egy másik, rejtett oldala sokkal érdekesebb a jövő szempontjából. Mégpedig az, hogy egy koalíciós válság vagy szakadás esetén a magyarországi média pontosan ugyanolyan helyzetbe kerül, mint az AFP helyi irodája, vagy a szintén minduntalan a legbékésebb polgári ágy alatt is fekete csizmában trappoló mininácikat kereső és találó Udo Schmid.
Vagyis a magyar újságírók is rálépnek a „harmadik útra”: végre valahára rákényszerülnek, hogy visszatérjenek a foglalkozásukhoz, amelyre annak elnevezése is kötelezné őket.