Szlovákia elrobog mellettünk

Amennyiben a politika célja az, hogy a polgárokat gazdagabbá és boldogabbá tegye, az uniós csatlakozás a magyar polgárok elsöprő többségének véleménye szerint csúfos kudarcot vallott. A kérdést érintő felmérések mindegyike azt mutatja, hogy nálunk a megkérdezettek zöme elégedetlen nemcsak jelenével, de uniós jövőjével is. Soványnak sovány, de vigasznak vigasz: vannak azért érvek az uniós tagság mellett is. Például az, hogy egyre szorul a hurok a statisztikai adatok kozmetikázása körül. Még októberben döntött úgy az Európai Parlament, hogy támogatja az Európai Bizottság javaslatát egy független szaktekintélyekből álló európai statisztikai irányító testület felállításáról. Igazán szerencse, hogy a kérdésben a jelentéstevő a néppárti Becsey Zsolt volt, ugyanis neki nem kellett messzire mennie, ha példát akart találni a statisztikai adatokkal való játékra. Talán eszébe jutott a Központi Statisztikai Hivatal, amelynek éléről az adminisztratív terrorintézkedésekben élen járó budapesti szocialista-balliberális koalíció (amely, ne feledjük, Szász Károlyt máig tisztázatlan megveretése után törvénytelenül távolította el a PSZÁF éléről) illegálisan dobta ki Mellár Tamást, annak korábbi elnökét.
Nyilván csupa véletlen, hogy az új elnökkel működő KSH már „elfelejtette” befoglalni a költségvetésbe az állami tulajdonban lévő autópályák megvásárlását, amit az Európai Tanács 2005 novemberében élesen elítélt azért is, mert így nem látta biztosítottnak, hogy Magyarország 2008-ra teljesíti a költségvetési hiány azon maastrichti követelményét, hogy az a bruttó nemzeti terméknek csak három százalékát teszi majd ki. Régi szép idők, tehetjük hozzá visszatekintve.
Egyébként a statisztikai adatok ellen irányuló honi neoliberális dühnek komoly hagyományai vannak. Aczél Endre, a volt egypártrendszeri diktatúra, majd a neoliberális washingtoni konszenzus lelkes propagátora a kormánypárti Népszabadság 1996. július 2-i számában Csodaországban című vezércikkben fejezte ki mérgét amiatt, hogy Bokros Lajos „áldásos” tevékenysége ellenére a cseh gazdaság olyan jó adatokat merészelt produkálni, amelyekről mi álmodni se mertünk – és merünk. Aczél egyébként Csehországot már a fordulat óta nem szereti, ugyanis az egykori északi szomszédunk nem a neoliberális receptek szerint privatizált és rendezte be gazdaságát, ami eleve arcátlanságnak tűnt számára. Ezt pedig Prága csak tetézte azzal, hogy teljesítménye jóval meghaladta – és meghaladja – a miénket. E cikkben Aczél „bebizonyítja”, hogy a cseh statisztikai adatok mesék habbal: „Meséljék adataikat… »a Kóbinak«”, írja, majd így fejezi be cikkét: „Azonos kiinduló adottságok és feltételek mellett semmilyen gazdaságpolitika nem tud annyit lendíteni vagy rontani a fejlődésen, mint amennyi a cseh és magyar makroszintű mutatók összevetéséből adódna. A reálgazdaságban nincsenek csodák. Én meg nem vagyok Alice. Hanem: Aczél Endre.”
Amit tudunk. És azt is, hogy e propagandista ma hol nem dolgozna, ha történetesen Csehországban, az egykori NDK-ban vagy akár Lengyelországban született volna. De hát Csehország már a megszépítő múlté. A Gyurcsány-kormány ma már Romániával áll egyre reménytelenebbnek tűnő versenyben, amelyről Járai Zsigmond lapunknak azt mondta, az eurócsatlakozás terén már versenyben sem vagyunk. De ez a cikk nem arról szól. Hanem arról, hogy miként hagyott el bennünket Szlovákia az Eurostatnak egy igen nehezen elérhető statisztikai adatsora szerint. Az Európai Bizottság felügyelete alatt álló eme luxembourgi hivatal december 17-én hozott nyilvánosságra egy gyorsjelentést arról, hogy tavaly hol állt az unió 27 tagországa az egy főre jutó bruttó nemzeti termékben, vásárlóerőben mérve. Az EU 27-ben az átlagot száznak véve Magyarországon ez az arány 65-ön áll. Csehország – ezúttal nem a „Kóbi”, hanem az unió statisztikai hivatala szerint – jóval ezen fölül teljesített: 79-en áll, vagyis a középjobbos Topolánek miniszterelnök és a konzervatív Klaus elnök által vezetett Csehország a Hradzsin tetejéről integet nekünk. Igaz, sem nekik, sem a bennünket sorra elhagyó utódállamokban nincs a hazai SZDSZ-nek megfelelő formáció, amelynek neoliberális, az embereket elszegényítő és egymás ádáz ellenségévé tevő programját Gyurcsány Ferenc miniszterelnök dalolva hajtja végre.
A Medgyessy–Gyurcsány-éra azonban arra is jó volt, hogy már Észtország is megelőzzön bennünket, mégpedig igencsak hatalmas léptekkel. Ők 2005-ben az uniós átlag 63 százalékán teljesítettek, amikor mi még eggyel előttük jártunk, azaz 64 százalékon álltunk, de azóta ők egyetlen év alatt hat százalékot ugrottak felfelé és így 69-en állnak. Szlovákia pedig tavaly már majdnem behozott bennünket: ők a mi 65 százalékunkkal szemben 64 százalékra ugrottak.
Az önök tudósítóját ezután az érdekelte, hogy vajon milyen idősorokat mutat az Eurostat az elmúlt évekre a szlovák–magyar párviadalban, és az, hogy miként várható a napokon belül záródó évben, azaz az idén a magyar és a szlovák vásárlóerő az unió átlagához képest. Az Eurostat honlapján a keresés azonban semmiféle használható anyagot nem adott ki, egy 2003-as adatsort kivéve. A hivatal feltárcsázását azonban siker koronázta: Ingo Kuhnert statisztikus ugyan elismerte, hogy a szóban forgó adatokat „igen nehéz elérni”, de szívélyesen azonnal elektronikusan átküldte a kért adattáblázat elérési linkjét. Amelynek adatsorai ránk nézve elementárisan megrázóak.
Az Eurostat szerint ugyanis az idén a szlovákok vásárlóerőben a 27 tagú unió száznak vett átlagához képest 67,6-on állnak majd a hivatal becslése szerint, mi pedig 65,4-en. Tehát az idei különbség nagyobb lesz már a szlovákok javára, mint a tavalyi különbség a mi javunkra. Az igazi sokkot azonban az unió által 2008-ra előre jelzett adatok okozhatják. Ekkor a szlovákok már 70,2-őt érnek el, szemben a mi 65,3-as értékünkkel szemben, ami kettős rémszám. Egyrészt a szlovák adathoz képest, másrészt pedig azért, mert a magyarok vásárlóereje jövőre az ideihez képest csökken.
Hogy nagyjából képben legyünk a többi utódállamhoz képest: jövőre az Eurostat 92,9-et jövendöl a totális privatizálásról hallani nem akaró Szlovénia, 74,3-at Észtország és 83,4-et Csehország esetére. Ennyit az antineoliberális „Kóbi” teljesítményéről hozzánk képest, akik a leghűbben loholtunk végrehajtani a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank valamennyi írott és kellő fülekbe suttogott kívánságát. És akkor néhány további megrázó adat. Továbbra is a 27 tagú ország egy főre jutó, vásárlóerőben mért GDP-jének átlagát száznak véve, 2002-ben az Orbán-kormány az uniós átlag 61,7 százalékával adta át Magyarországot Medgyessyéknek. Ekkor Lettország az uniós átlaghoz képest 41,4-en állt, Litvánia 44,2-n, Szlovákia pedig 54,3-on. Románia pedig 29,4-en. 2008-ban a románok 40,4-en állnak majd, vagyis mintegy 11 százalékponttal kerülnek közelebb az uniós átlaghoz. Mi pedig mintegy 3,5 százalékkal. Hat év, és micsoda hat év alatt!
Jövőre Litvánia és Lettország majdnem beér bennünket: az előbbi 64,4-gyel, az utóbbi 63,5-tel. Most pedig néhány szó a nemzetközi bankokról és a velük a Gyurcsány-kormány teljesítményét illetően nyilván teljes mértékben merő véletlenségből azonos véleményen lévő vezető lapokról, elsősorban a Financial Timesról, napilaptársáról, az amerikai New York Times/International Herald Tribune-ról és az ugyancsak globális, neoliberális Economist című hetilapról. E lapok cikkeinek általános tónusa – a nemzetközi bankokhoz és pénzintézetekhez hasonlóan – az elismerés. Annak elismerése, hogy a Gyurcsány-kormány – az egyébként saját maga által előidézett – a hatalmas költségvetési hiányt a „reformokkal” (amelyeknek haszonélvezői szintén pusztán merő véletlenségből nem a magyar polgár, hanem a külföldi érdekeltség) erőteljesen csökkenti. E lapokat a magyar nép nyugat-európai léptékkel mért elképesztő, harmadik világbeli elszegényedése tökéletesen hidegen hagyja.
A Financial Timest is, amely az Orbán-kormány idején hanyatt-homlok e lap főszerkesztőjéhez rohant, a jelek szerint csak azért, hogy azután „tudósításában” elengedje a füle mellett az általa mondottakat, amikor arról cikkezett elítélően lapjában, hogy a Magyar Nemzet (az akkori Népszabadsághoz hasonlóan) állami hirdetéseket kap, és amely lap – az FT – ma ugyancsak teljesen véletlenül nem kíváncsi arra, hogy a Népszava miből tartja fenn magát, és hogy a Népszabadság milyen mennyiségű állami hirdetést nyomtat ki. Tegyük hozzá: ha a Gyurcsány-kormány gazdasági teljesítménye akár a töredéke lenne, mint a jobboldali prágai vagy a baloldali pozsonyi kormánynak, e lapok hetente példálóznának a budapesti csodával, míg ma furcsán hallgatnak a prágai és pozsonyi csodáról.
A magyar jobboldal – és a magyar nép többsége – mindennek az üzenetét, ha nem is minden esetben tudatosítva, de már érti. Ezért válaszolja azt az uniós felmérőknek, ami nehezen megy le Brüsszel torkán. Jó lenne azonban, ha a magyar jobboldalt képviselő párt is megértené a még nála is jobban teljesítő Fico és Topolánek sikerének üzenetét, ami: „A nép jóléte és boldogsága, te idióta!” Ezért sem szabadna viszonzatlan atlantista hűségnyilatkozatnak felérő módon az osztrákoknak és a többi nyugat-európai országnak azok nagy örömére tálcán átadni akár az oroszokkal kötendő, később nemcsak komoly nyereséget, de létkérdést is jelentő orosz földgázüzleteket sem.

Utóirat. A Népszabadság 1996. január 6-i számában (Horn-korszak) enyhíteni igyekezett azt, hogy a Bokros-csomag nyomán az Economist hetilap Magyarországot nem nevezi kedvező befektetési terepnek. A lap szerint „két vigaszpont azért említhető”. Az egyik a volt pártlap szerint az, hogy „az előző negyedévhez képest romlott Csehország megítélése”. Ha Csehországban még létezne a volt pártrendszer szócsöve, a Rudé Pravo, az nemcsak azért nem említené őket „vigaszpontként”, mert a virágzó Csehországnak ilyen alantas összehasonlításra nincs szüksége, de azért sem, mert az ilyenfajta újságírás ott a fordulattal a minőségi sajtóban megszűnt.