Ha a magyar népzenéről beszélünk, akkor rendszerint előbb-utóbb előkerül az „utolsó óra” kifejezés. Abba azonban ritkán gondolunk bele, milyen régóta honos ez a szófordulat a néprajz iránt fogékony értelmiség körében. Johann Gottfried Herder vetette fel kétszáz évvel ezelőtt, hogy Magyarország el fog tűnni a szláv tengerben. Igaz, amikor tíz évvel később Bessenyeit és a testőr költőket megismerte, visszavonta ránk vonatkozó ijesztő próféciáit, és elismerte, hogy a magyar kultúra olyan értékeket hordoz, amelyek örökké fenn maradnak. Ez utóbbi történet nem közismert, így aztán a tragikus herderi jóslat azóta meghatározza a magyar értelmiség gondolkodását. Ennek volt a hozadéka például a reformkor, a nyelvújítás és a Magyar Tudományos Akadémia alapítása is. Ugyanennek köszönhetően a magyarok élen jártak a gyűjtésben, amelyben sokszor Európát megelőzve az adott kor legmodernebb technikáját alkalmazták. Ismert, hogy Vikár Béla gyűjtött először a XIX. század végén gramofonnal Európában, Bartókék alkalmazták elsőként a mindenre kiterjedő, pontos lejegyzést és a rögzített anyag szisztematikus, tudományos feldolgozását, kategorizálását. Most is megelőztük a világot: amikor az Utolsó óra program gyűjtési fázisa tíz évvel ezelőtt elkezdődött, máshol még nem alkalmazták az akkor újnak számító digitális technikát népzenei gyűjtésekhez. Ezerkétszáz óra digitális felvétel gyűlt össze, hangban és párhuzamosan videóban ami azért is különleges, mert ilyen teljes körű, szervezett gyűjtés a politikai helyzet miatt Bartók és Kodály óta nem történt a Kárpát-medencében, ugyanis korlátozták a határátlépést, az utazást, és ezzel a gyűjtést is. Ha már a politikai helyzetnél tartunk, akkor azt is fontos megjegyezni, hogy éppen ez a röghöz kötés volt az egyik konzerváló tényező, ami miatt bizonyos vidékeken a mai napig élő a népzene, vagy legalábbis még komolyabb felejtés nélkül előhozható az idősebb generáció emlékezetéből. Amikor sorra dőltek meg a szocialista-kommunista rezsimek, felgyorsult az élet, és ezzel párhuzamosan egyre erőteljesebben háttérbe szorultak a hagyományos közösségi formák, magukkal rántva a néphagyomány évszázadok óta bejáratott szokásait, dallamait, táncait.
Ezért került újra előtérbe az „utolsó óra” sürgető fogalma, amely mint átfogó, szervezett gyűjtési program először az erdélyi származású Kelemen László fejében fogalmazódott meg, aki azóta a Hagyományok Háza főigazgatója lett. Szinte hagyomány nálunk, hogy a népzenegyűjtés alulról jövő kezdeményezésként indul, és az állam csak később dönti el, hogy ezt támogatja-e vagy sem. Most is így történt. Fáradhatatlan munkával Kelemen László maga járta ki az Utolsó óra program anyagi és tárgyi feltételeinek biztosítását, eleinte magántőkéből: szerencsére a Fonó Budai Zeneház az ügy mögé állt. Kialakították a gyűjtőstúdiót, és tíz évvel ezelőtt megkezdődtek a felvételek, amelyek négy évig tartottak. Ezt követte a lemezkiadás; összesen 45 erdélyi, 20 felvidéki és 10 anyaországi korongot terveztek, de sajnos a szűkös anyagi lehetőségek miatt ebből eddig mindössze tizennyolc lemez jelenhetett meg. Hosszú ideje nem tudták az ügyet kibillenteni a holtpontról, most azonban a 10. évforduló kapcsán valóban ünneplésre adhat okot, hogy felcsillant a remény: a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség arról tájékoztatta Kelemen Lászlót, hogy a norvég alapból nagy valószínűséggel közel 170 millió forintot kaphat a program. Ha így lesz, akkor egy-két éven belül az Utolsó óra teljes lemezsorozatként kézzel foghatóvá és tömörített formában bárki számára elérhetővé válhat az interneten a teljes gyűjtés mellett a Hagyományok Háza archívuma is.
A tizedik évfordulón számadásra hívták a program résztvevőit, támogatóit, valamint az időközben többször cserélődő minisztereket, Magyar Bálintot, Hámori Józsefet, Rockenbauer Zoltánt, Bozóki Andrást és Hiller Istvánt, az egykori művészeti főosztályvezetőt, későbbi helyettes államtitkárt, Koncz Erikát, az NKA elnökét, Harsányi Lászlót és Inke Péter volt államtitkárt, hogy arról beszélgessenek, miért fontos ma a hagyományos paraszti kultúra. Nem mindenki ért rá közülük, Magyar Bálint, Hiller István és Harsányi László nem jött el, viszont az érdeklődés a szakma részéről nagyon komolynak látszott: a koreográfusok közül Novák Ferenc és Zsuráfszky Zoltán, a program szakmai irányítói közül Pávai István és Agócs Gergely is felszólalt, nem feltétlenül teljes optimizmusának hangot adva.
Nagy meglepetés eleinte senkit sem ért, a jelenlévő három exminiszter – akikben az is közös, hogy azóta mindhárman otthagyták a politikai pályát – az első másfél órában kedélyesen, optimistán elmélkedett a hagyomány szerepén, fontosságán.
Bozóki András például a tőle megszokott módon a feldolgozásokat részesítette előnyben, s mint fogalmazott, fontos a gyűjtés, de nem jó, ha valaki mindenáron a forrás tisztasága mellett érvel, hiszen a kérdés arról szól, hogyan lehet a népi kultúrát eljuttatni a fiatalokhoz, ehhez pedig egyedül üdvözítő útként a világzenét nevezte meg. Még a Bartók-örökösökre is jutott egy csípős megjegyzése, amikor azt hangsúlyozta, nem ért egyet a hozzáállásukkal, amiért nem adják meg a lehetőséget a következő generációnak, hogy megújítsa és újraértelmezze a maga számára a műveket.
Bár úgy érződött, a kerekasztal-beszélgetés résztvevői a színfalak mögött megegyeztek, hogy véletlenül sem politizálnak, Hámori József agykutató nem állhatta meg, hogy ne világítson rá a hagyomány letéteményesére, a falu fontosságára és megmaradásának egyetlen lehetőségére, a civilizált élet szükséges intézményeire: a mostanában egyre több helyen fenyegetett iskolákra, a művelődési házakra, a postákra, a közlekedésre. Elmesélte, miniszterként ellátogatott a pilisi szlovákokhoz, ahol látta, milyen komoly erőfeszítésekkel próbálják megtartani táncaikkal, énekeikkel azt az identitást, amit a kultúra adhat.
Agócs Gergely hozzászólásából megérthettük, hogy a szlovákoktól valóban tanulhatnánk. Ő ugyanis szlovák állampolgár, és szerepe jelentős abban, hogy öt évvel ezelőtt elindulhatott a szlovák táncházmozgalom, megrendezték az első szlovák táncházat, megindultak az első saját gyűjtéseik. (A magyarok kezdettől fogva rögzítették a Kárpát-medence összes nemzetiségének hagyományait, így a száz év alatt nálunk felhalmozódott szlovák anyag mára már tetemes méretre rúg, az Utolsó órában is kiemelt helyet kapott.) A szlovákok öt év alatt lényegében utolérték a mi harmincöt évünket. Az autópályák mellett óriásplakátok hirdetik a szlovák állami Népi Együttes zenekarának lemezbemutató koncertjét, miközben nálunk még a táncháztalálkozónak sem futja plakátra, az is csak szájhagyomány útján jut el az érdeklődőkhöz. Agócs ezt egyfajta mentalitással magyarázta, és gazdasági következményét egy szintén beszédes példával illusztrálta: ha valaki betér Párkányban az első közértbe, és odamegy a joghurtospulthoz, azt látja, hogy tizennyolc joghurtból legalább tizenhat szlovák termék.
Pávai István népzenekutató a gyűjtés folytatása mellett érvelt. Fehér folt elnevezésű programjukkal azokat a falvakat céloznák meg, amelyekben már jó ideje nincs aktív népzenei élet, működő zenekar vagy prímás, mégis beszélgetések, fényképek segítségével az ott élő idősek elmondásaiból, visszaemlékezéseiből még következtetni lehet a vidék muzsikájára, és esetleg dallamokat is lehet gyűjteni. Erre azonban először pénzt kell szerezni.
Rockenbauer Zoltán látta talán a legderűsebben a hagyomány helyzetét, a magyarok elsőségét, a néprajzi gyűjtések során a mindenkori piacvezető technikák alkalmazását és a szerencsés történelmi helyzeteket hangsúlyozva: tőlünk nyugatabbra hiába volt meg a legjobb technika, már nem volt élő hagyomány, tőlünk keletebbre pedig hiába virágzott a népi kultúra, nem volt technikai és intézményes felkészültség a rögzítésére.
A kedélyes és jó hangulatú beszélgetést Novák Ferenc törte meg, s terelte ezzel a szót az utolsó negyedórában a valódi, sürgősen megoldandó problémákra. Aki ismeri őt, tudja, hogy sosem rejti véka alá a véleményét, most azonban minden korábbi kifakadásánál keményebb hangot ütött meg. – Ha megesszük a jövőnket, akkor nem marad semmi, amiből később építkezhetünk! – hallatszott a súlyos felütés, majd kifejtette elkeseredésének okát: jövőre hatezerről kétezer-hétszáz forintra akarja a minisztérium csökkenteni a művészeti iskolák normatív támogatását, így az ilyen kötelékben táncoló 180 ezer gyerek többsége kénytelen lesz abbahagyni a tánctanulást, hiszen a jelenlegi anyagi helyzetben sokaknak az egyébként is nehéz anyagi helyzetben lévő táncegyüttesek pótolják ki a tandíjat. – Régóta az a politikai szándék, ha spórolni kell, attól a három területtől veszik el a pénzt, amitől normális országban soha: az oktatástól, a kultúrától és az egészségügytől. Ez öngyilkosság! – fogalmazott. Novák „Tata” alaposan felkavarta az állóvizet, és alighanem megértette minden résztvevővel: bőven van még mit tenni a hagyományápolás terén, és ez alól egyetlen felelősen gondolkodó döntéshozó sem húzhatja ki magát.
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
