A képhiba emberi arca

Ókovács Szilveszterrel először az Operaházban találkoztam, aminek akkor éppen a sajtófőnöke volt. Kezdő újságíróként különösen nagy hatással voltak rám azok a lehengerlő előadások, amelyekkel megnyitotta a sajtótájékoztatókat: mintha az élményszerű zenetörténet-órák köszöntek volna vissza.

Percek alatt kiderült számomra, hogy Ókovács Szilveszter az Operaházat nem munkahelyének, hanem a szíve csücskének tekinti, és hogy az éneklés számára nem feladat, hanem lételem. Amikor a Hír TV képernyőjére került, és elindult az ARTéria, zenei témájú beszélgetései szintén bizonyították: nem teltek nála hiába a zeneakadémiai évek. Később aztán kissé eltávolodott a szűkebb értelemben vett szakmától, de ahogy a Képhiba című lemeze mutatja, az éneklés-zenélés örömét (és tudományát) sem felejtette el.
A Bajazzók sürgető prológjával indít, stílusosan, magát sem véve egészen komolyan. Aki hagyományos, ragasztott szakállas, kopott jelmezes, poros és véresen komoly operalemezt vár, már itt csalódik. Aki azonban képes egy kis mosolyra, tud nevetni, ha kell, saját magán is, és nem veszi olyan komolyan az életet, hogy teljesen belefásuljon a mindennapok verklijébe, a lejátszó hanghullámain keresztül ezen a ponton összekacsint Szilveszterrel.
Szilveszter a hangját tekintve nem Pavarotti, nem is Dietrich Fischer-Dieskau, bár szégyenkeznie igazán nem kell, annyi szakmán kívül töltött év után is kifejezetten jó hallgatni kiművelt és biztos baritonját. Énekelni viszont szívből tud, szemben sok vérprofival, akik hiába töltenek be hangjukkal hatalmas tereket, nem mozdítanak meg senkit beállított, lélektelen előadásukkal. Ez különösen a könnyedebb műfajokra igaz, Szilveszter ugyanis nem szégyell musicalekhez, sőt egyenesen Máté Péter-számokhoz nyúlni.
Bizonyítva, hogy számára csak zene létezik, műfaji korlátok nélkül, mindent igyekszik megmutatni, már-már zavarbaejtő a színskála: hallhatjuk ifjúkori funkykísérleteit, énekel Bachot, Figarót, Rigolettót, Falstaffot, népdalt, gregoriánt, improvizál saját szavalatához, verset ír egy Clementi-témához, furulyázik, zongorázik, csembalózik, harsonázik, hangszerel, kabaréjelenet főszerepét alakítja…
Ez az eklektika akár zavaró is lehetne, a Képhibán mégsem az. Kedves bolondság és egy lemezbe sűrített hatalmas tudás, nagyon is komolyan vett művészi érték egyszerre. Mert Szilveszter lemeze megmosolyogtat ugyan, de fel is emel. Szórakoztat, de mégis eljuttat a katarzishoz. A legkülönfélébb műfajok ugyanis együtt, és csakis együtt jelentik megszólaltatójukat, és minden, ami látszólag nem komoly, csak a felszínen marad tréfás. A dalok kiválasztása és tálalása mögött egy hús-vér ember valós sorsa áll. Felvállalva erényt és hibát egyszerre, tudva, hogy nincs tökéletes, csak szerethető, és hogy az utóbbi a fontosabb. Szilveszter legfőbb üzenete éppen ez: emberi arca.
(Ókovács Szilveszter: Képhiba – mindenféle hangjaimra. Voix Mixte No. 701., 2007.)