Véget ért a 2007-es Árpád-év, és a megemlékezések között csak magánkezdeményezéseket találunk. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy ennyire képtelen volt az ország az ügy mellé állni?
– Régóta figyelmeztetem a maradék magyarságot, hogy súlyos elkötelezettségei, illetve hiányosságai vannak az őstörténetünkkel kapcsolatban. Számtalanszor elmondtam már, hogy nem ezer éve vagyunk itt, és nem lett volna Szent István-i Magyarország Árpád honfoglalása és annak befejező aktusa, a német had ellen éppen 1100 éve aratott elsöprő győzelem nélkül. Tulajdonképpen ha semmi mást nem tettem volna, mint ennek az ünnepi emlékévnek a kapcsán provokáltam volna bizonyos „feljebbvalóinkat”, akár a jobb-, akár a baloldalon, akkor is helyesen cselekedtem volna, és nem kellene szégyenkeznem. Én azonban évek óta készülök erre, és mondom a gondolataimat ezzel kapcsolatban, sőt egy egész estés operát is írtam Árpád népe címmel, ezért méltatlannak érzem azt, ahogy ezt a kérdést a hatalom birtokosai kezelték. Különösebben persze nem lepődtem meg, mert az 1996-os honfoglalási emlékév is gyakorlatilag súlytalan maradt. Január 22-én írtam egy hivatalos levelet két közjogi méltóságnak – az egyik a baloldalt díszíti, a másik a jobboldalt, a nevük nem fontos –, hogy ugyan nézzenek már körül, milyen lehetőségeik vannak az évforduló megünneplésére. Jeleztem, hogy itt egy nagyon fontos dátumról van szó. Azt, hogy Árpád fejedelem pontosan mikor halt meg, a történészek sem tudják, vannak ugyan különféle teóriák, de nem is nagyon vitatkoznak rajta. Nem akarok nagy követ bedobni a vízbe, csak példaként említem meg, hogy egyes kutatók szerint Jézus Krisztus sem karácsonykor született, ezt is csak később tették a feltámadó fény, az Újjászülető Napisten egyébként pogány ünnepére, és azóta így tartja számon a keresztény világ. Ha már nem tudjuk bizonyítani, hogy Árpád fejedelem a 907-es pozsonyi csata előtt, az alatt vagy esetleg utána halt meg, miért ne tűzhetnénk ki – éppen azért, mert nem tudjuk – egy számunkra egyáltalán nem szégyenteljes esemény évfordulójára az ő emléknapját? Egy olyan győzelem kapcsán, amelyik gyakorlatilag eldöntötte a honfoglalás tényét. Ennek az elképesztő veszteségeiből tudta meg a német, hogy itt berendezkedett a magyarság, és nem érdemes azon gondolkozni, hogy elfoglalják ezt a területet. Csak megjegyzem, hogy majd jó száz évvel később próbálkoztak újra, akkor már Szent István idején, milyen érdekes, hogy felvesszük a kereszténységet vérrel-verítékkel, de az ország azért akkor is kell nekik. Visszatérve a két közjogi méltóságra, ezek közül az egyik nemhogy írásban, de még szóban sem reagált az egyébként teljesen szabályosan beadott levelemre, nota bene olyan kapcsolatban vagyunk, hogy akár egy kávé mellett is elmondhatta volna, hogy nem tud segíteni. A másik közjogi méltóság betartotta a játékszabályokat. Két levelet is kaptam tőle. Figyelmeztetett arra, hogy 1996-ban az Országgyűlés hozott egy határozatot, és a honfoglalás napját 1996. augusztus 19-re, Szent István ünnepének az előestéjére tette, és ezt munkaszüneti nappá is nyilvánította. Persze csak abban az évben egyedül. Mivel értelmes ember, kénytelen volt hozzáfűzni, ezt tettük annak ellenére, hogy tudjuk, a honfoglalás nem egy nap alatt ment végbe. Ezzel az egyetlen nappal Árpád utódai letudták a rá és a honfoglalásra való emlékezést. Én csöndesen szégyellem mindenki helyett magamat, főleg azok helyett, akik a privát személyekkel szemben elképesztő hatalom birtokosai. Nem akarok túlzott következtetéseket levonni ebből, de nem mellesleg ilyenek miatt tart az ország ott, ahol tart. A két közjogi méltóságnak is leírtam, de már évek óta mondom: az én szememben Árpád fejedelem egy vállalható, nem megosztó személyiség, mint a jól ismert Szent Istvánunk, vagyis nyugodtan rá lehetne építeni egy egyébként teljesen lecsúszott országban az állandóan szajkózott összefogás kérdését. Ennél szebb példa nincs is erre: a törzseket egyesítő Árpád hont szerzett nekünk, akkor és ott mindenki egyetértett abban, hogy ezt a hazát nemcsak elfoglalni kell, hanem meg is kell tartani. Ez a mi „feljebbvalóinknak” nem üzenet. Az említett levélben azt a mondatot is leírtam: sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy ez az év és a pozsonyi csata évfordulója nem lehet néhány tucat lelkes ember magánügye. Az maradt.
– Magánkezdeményezések viszont szép számmal voltak, az év egyik kiemelkedő eseménye éppen az ön által alapított Holdvilágárok Alapítvány Árpád-pajzs díjának átadási ceremóniája volt. Szerepet játszott ebben az, hogy akkor már látszott, állami ünnepségre nincs sok remény?
– Nem ezen múlt, és az Árpáddal kapcsolatos más események szervezői sem nagyon törődtek azzal, hogy az ország vezetői hajlandók-e megemlékezni. Az Árpád-pajzs átadását a Duna TV jóvoltából láthatta a nagyvilág, csodálatosan sikerült, valószínűleg azért, mert a díjazottak és a jelenlévők gyakorlatilag azonos szellemiségűek voltak. Természetesen, ahogy ezt ki is jelentettük, mostantól minden évben július elején átadjuk az Árpád-pajzsokat, amíg bírjuk anyagilag. Szeretnénk kihasználni ezt az alkalmat arra, hogy évről évre megnevezzük a hét vezért, és felmutassuk szellemi munkásságukat, ahogy fogalmaztunk, a fennhéjázás nélküli ragaszkodásukat a magyarság ügyéhez. Nem véletlenül tettük ezt bele, reggelig tudnám sorolni az úgynevezett műmagyarokat, álmagyarokat, megélhetési magyarkodókat. Igyekszünk példaképeket állítani a társadalomnak.
– Akadt olyan Árpád-emlékezés, amelyet ezen kívül különösen méltónak tartott?
– Rendkívül fontosnak tartom a magánkezdeményezések mellett, hogy Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke kezdeményezésére egy nagyon nívós konferenciát rendeztek Árpád emlékezete címmel novemberben. Jólesett, hogy tudományos hátteret adott a privát kezdeményezéseknek, a szoboravatásoknak, az Árpád-kitüntetéseknek vagy a július 8-án az erdélyi Árpádon rendezett ünnepségnek. Felsorolni is nehéz, hogy milyen sokan emlékeztek meg, és ez így is van rendjén. Semmit nem ér az olyan – bármennyi pénzzel megsegített – állami ünnepség, ha azzal nem igazán azonosul a társadalom. De mint láthattuk, állami megemlékezés híján ez nem okozott gondot.
– Mi lehet az oka, hogy ennyire nem tudunk ünnepelni?
– Nem érnek össze az erők. A hatalom csak akkor támogat bármit is, ha annak van rövid vagy hosszabb távú aktuálpolitikai hozadéka. Akkor természetesen ad pénzt, paripát, fegyvert. Árpád ilyen szempontból nem érdekes. Egyébként meg fogjuk inni a levét, nem akarok sem jósolni, sem fenyegetni, ez már most látszik, ugyanis nem használjuk ki azokat a pillanatokat, amelyek kérdés nélkül öszszetoborozhatnák a nemzetet. Lehet, hogy éppen ez a cél, az, hogy a megosztottság megmaradjon? Ebben az esetben mindent értek. Csak azt nem, hogy ebben a tudatos nemzetmegosztásban egy jobboldali és egy baloldali közjogi méltóság miért vesz részt. És miért nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy oldja ezt a feszültséget?
– Ön mivel zárta le a jubileumot?
– Az ember minden lehetőséget megragad arra, hogy segítse a közös ügyet; ilyen az a kezdeményezés is, amely már évekkel ezelőtt indult Pilisszántón. Nem azért, mert éppen Pilisszántóra költöztem. Ott már eredetileg is sokat fáradoztak azon, hogy a község és a környék a Pilis őstörténeti és spirituális múltját színvonalasan képviselhesse. Az akkori polgármester, Szőnyi József az ott tátongó bányaüregből alakíttatott ki szabadtéri színházat, és bár még nem laktam ott, én is lelkesen segítettem. Ennek köszönhetően az első évad stílusosan a Kőműves Kelemennel indult. Tavaly szentelték fel a hegy oldalában a Makovecz Imre által tervezett Boldogasszony-kápolnát, ennek az a különlegessége, hogy úgy tájolták, hogy a téli napforduló idején a Kevély irányából felkelő nap, az újjászülető fény beragyogja. Ennek elődje a honalapítás tiszteletére felavatott, Csete György által tervezett pomázi Boldogasszony-kápolna. Ezekből is látszik, hogy a privát kezdeményezések nem haltak el, és százszor erősebbek tudnak lenni, ha van folytatásuk. Itt, Pilisszántón lett folytatás, kitalálták, hogy a kápolnához vezető gyalogösvény mentén hét stációként hét történelmi alak jelenjen meg háromméteres tölgyfából kifaragva. A szobrokat egy felvidéki művész, Smídt Róbert készíti. Az elsőt, Nimród alakját, az ősatyát, akitől Hunor és Magor származik, a nyári napfordulókor avattuk fel; szeptember végén, az őszi napéjegyenlőség idején állítottunk szobrot Atillának. Tulajdonképpen nem számítottuk ki előre, de az Árpád-év lezárásaként karácsony előtt, december 23-án avattuk fel az Árpád-szobrot. Jövőre aztán Szent István, Szent László, Boldog Özséb és Mátyás király folytatja majd a sort.
– Az Árpád népe nem igazán került be a köztudatba. Az emberek mintha egyáltalán nem akarták vagy tudták volna befogadni a darabot. Nyilván közrejátszottak a történelmi hiányosságok is. Hirtelen nem is tudták hová tenni a történetet.
– Az, hogy hirtelen nem tudták, még rendben van, csak az a baj, hogy később sem. A jó hír ezzel kapcsolatban az, hogy a közönségemnek velem kapcsolatban nincs előítélete. Azt mondja, hogy amit csinálok, arról már bebizonyosodott, rossz nem lehet, legfeljebb visszamegyünk a kályhához, amire rá van írva nagyon nagy betűkkel, hogy István, a király. Hazamegyünk, és melegedünk mellette, megpróbáljuk megérteni, hogy akkor most a Szörényi mit is akart mind zenében, mind témaválasztásban. Ezzel önmagában nincs baj, amíg a közönség bizalmat szavaz bármelyik újabb műnek. Azt mutatja, hogy akarja látni élőben a teljes repertoárt. A rossz hír az, hogy az Istvánon és a Kőműves Kelemenen kívül mindegyik darabom azon csúszik el, hogy nincs utánjátszása. Az Atilla óta bajlódik a közönségem az újabb és újabb darabjaimmal. Ugyanakkor – mint alkotó – készséggel elismerem, hogy túl bonyolult a világunk, és túlzottan ki van szolgáltatva a magyar ember a szellemi és idegrendszeri behatásoknak, ezért azonkívül, hogy megnézi a darabokat, képtelen arra, hogy átadja magát, és utánanézzen, mit látott, kik ezek a történelmi szereplők, hanem pusztán megelégszik azzal, hogy elandalítja vagy feldobja őt a zene, mert gondolkozni már nincs idő. Ezt mutatja az is, hogy például a gyerekek mennyivel jobban reagálnak ezekre a darabokra. Volt egy előadásom valahol az országban. Történetesen az Atilla – Isten kardja egyik zenei részletére vonultam be, és megkérdeztem, tudja-e valaki, hogy mi volt ez a zene. A több száz emberből egyetlen, egy tíz év körüli gyerek ugrott fel és nyújtotta fel a kezét, hogy Atilla – Isten kardja, pedig feltehetőleg nem is látta a darabot élőben. A gyerek még megengedheti magának a luxust, hogy nyitott füllel, idegrendszerrel és fantáziával fogadja be ezeket a műveket. Éppen ebből kifolyólag készítettem az előadást Színház és történelem címmel, ezzel jártam az országot, hogy segítsek a közönségnek eligazodni a színpadi műveim között, lemezen vittem illusztrációkat, például bemutattam, hogyan alakul át a darabjaimban a gregorián vagy a népzene. Most azonban egy újat állítottam össze, remélhetőleg az év elején sikerül az első előadásnak időpontot is találni a TF-en. Ez a De ki adja vissza az őseinket? címet viseli, az alcíme is beszédes: Honfoglalástól honfelajánlásig. Három színpadi művem kapcsán beszélek szigorúan a történelmi háttérről, és DVD-n fogom bejátszani a fontosabb részleteket az Árpád népéből, az István, a királyból és a legtöbbet talán a Veled, Uram!-ból. Kemény történelmi okfejtésekről lesz szó, többek között a pozsonyi csatáról, Koppányról, halálának körülményeiről. A Veled, Uram!-ban István utódot igyekszik nevelni Imre hercegből, ezt azonban meghiúsítja egy vadkan. Ki volt az a vadkan, mi volt a hátterében? Nem lesz könnyű előadás ez sem, de ha valaki veszi a fáradságot, hogy az alkotásaimat megértse, ezeken keresztül megértheti azokat a történelmi sorsfordulókat, amelyek ezer évvel később oda vezettek, hogy a Kárpát-medencében egy szétesett magyarság él Trianonnal és a többi tragédiával megveretve. Ezen dolgozom a darabjaimban, és ezt próbálom elősegíteni személyes előadásaimmal is.
– Többször hangsúlyozta már, hogy nem egydarabos szerző, és nem csak az István, a királyt írta. Mégis ezt a darabot lovagolja meg a Társulat. Nem fél attól, hogy ez tovább erősíti a skatulyát, és a többi műve még jobban háttérbe szorul?
– Azzal nem érünk el semmit, ha mesterségesen torkon ragadjuk az István, a királyt, hogy ne jöjjön ki belőle hang, attól nem fogják jobban megismerni a többi darabot. Ahhoz ezeket is ugyanúgy játszani kellene, hogy a közönség felfedezze a bennük rejlő szellemi értéket. Az István, a király kivételes dolog. Éppen ennek a darabnak a népszerűsége és a klasszikusnak tűnő állapota engedi meg, hogy egy játékot rá lehessen szervezni. Évekkel ezelőtt egy sajtótájékoztatón nekem szegezték a kérdést: mi a véleményem arról, hogy az István – nem tették hozzá, de egyértelmű volt, hogy amit Bródyval csináltunk – ilyen elsöprő sikerű, bezzeg az Atilla – megint csak nem tették hozzá, hogy amit meg Lezsákkal, de ezt azért tudta mindenki – pedig a nyomába sem érhet. Azt mondtam, hogy akkor lennék szomorú és bosszús, ha mondjuk az Istvánt Presser Gábor írta volna, az Atillát meg én. Egyáltalán nem vagyok boldogtalan, hogy van egy klasszikussá nemesedett művünk. A többi művem nehezebb történelmi helyzeteket dolgoz fel, nem olyan puzzle-szerűen jelennek meg a jelenetek, mint az István, a királyban, nehezebb zenei világot is képviselnek olykor, de hát ez szíve joga egy alkotónak. Senkinek nem szabad megkötnie a saját kezét azzal, hogy csak a közönség elvárásai szerint ír, mert az megalkuvás lenne. Egyébként is, ha én az Istvánra hajazva írtam volna meg az Atillát, akkor sem tetszene a közönségnek, én viszont szégyellném magam, hogy alkotói szempontból nem csináltam semmi újat, csak megpróbáltam lemásolni egy sikerdarabot. Ezt a kérdést rábízom az időre.
– Bár előrebocsátotta, hogy nem szól bele, de feltételezem, követi a Társulat szereplőválogatását. Mennyire elégedett a versenyzőkkel?
– Nem kell idegeskednem, mert nem rossz a színvonal. Egyik-másik mellékszereplő tekintetében boldogabb lettem volna, ha a Királydombon közülük lehetett volna választani, de hangsúlyozom, ez csak a mellékszereplőkre vonatkozik. Jó lenne, ha alkatilag, énekhangilag és színészileg egyaránt alkalmas szereplőket találnánk. Nem keveset vár az ember, de ha már ekkora energiával felújítjuk a darabot, akkor azért szeretnénk, ha évekig magas színvonalon működhetne. Itt most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell kompromisszumokat kötni, mint egy színházban, ahol lehetőleg az adott társulaton belül kell kihozni a szereplőket. Úgy érzem, minden lehetőség adott egy nagyon jó előadáshoz, és én nagyon drukkolok ennek.
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
