Az erő, a tisztesség és a hit, te ostoba!

Meglepődve számoltak be amerikai lapok arról, hogy az elnökjelöltségért küzdő republikánus versengők 34 alkalommal hivatkoztak Reagan elnökre és csak egyetlenegyszer említették a most hivatalban lévő amerikai elnököt. Mennyire igazuk van! És mennyire igaza van a magyar jobboldal egyáltalában nem elhanyagolható részének, amelyik örömmel éli át egy idő óta Ronald Reagan fantasztikus amerikai reneszánszát. Azon elnökét, akit a megkérdezett amerikaiak néhány évvel ezelőtt még messze Franklin D. Roosevelt mögé soroltak. Azon Roosevelt elnök mögé, akire az említett magyar jobboldal a legkeserűbb szájízzel gondol. És amely magyar jobboldal joggal érzi úgy, hogy Reagan, ha élne és tudná, riadtan tekintene az amerikai hatalom azon képviselőire, akik Wittner Mária helyett Hornnal, Medgyessyvel és Gyurcsánnyal paroláznak.
A legjobban szeretett elnök
Ha az amerikai alkotmány lehetővé tette volna, hogy elnököt harmadszor is megválasszanak, a mai Bush apja elnökként nem hirdethette volna meg az Új Világrendet. Aminek következtében ma más világban élnénk. De a történelmi valóságban nincs „ha”. Miután azonban Ronald Reagan 2001-től a felmérések tanúbizonysága szerint az Egyesült Államok legjobban szeretett elnöke lett, érdemes megvizsgálni, hogy mit üzent Amerika negyvenedik elnöke a mának. Reagan, akit negyedrendű színészként és bohócként gyaláztak nálunk azok, akik ma vagy Magyarország vezetői, vagy ezeknek a vezetőknek az eszmei kiszolgálói.
Az 1981-től két alkalommal is elnökké választott Reagan 1980-as elnöki kampányáról készült szovjet hírszerzői jelentés úgy jellemezte őt, mint „szilárd és hajlíthatatlan politikus, aki számára a szavak és a tettek ugyanazok”. E szovjet értékelés már akkor felfedezte azt, amit oly sok amerikai liberális értelmiségi még ma sem ért meg. Az 1911-ben született Ronald Wilson Reagan a harmincas években költözött Los Angelesbe, ahol színész lett, majd a filmszínészek céhének elnökévé választották. Először demokrata párti színekben próbálta ki a politikát, majd 1962-ben pártolt át a Republikánus Párthoz. Ott két évvel később már teljes szívvel támogatta a szélsőjobboldali Barry Goldwater arizonai szenátor elnökjelöltségét.
Többször fenyegették meg életveszélyesen, nemegyszer töltött pisztollyal őrködött családja álma fölött. Reagant kétszer választották Kalifornia kormányzójává – akár későbbi színésztársát, a legnépesebb amerikai államot vezető, szintén republikánus Arnold Schwarzeneggert. A történelem ma már azzal adózik Reagannek, hogy elismeri: ő nyerte meg a hidegháborút. Elsősorban azzal, hogy csillagháborús tervével Gorbacsovékat olyan hadászati költségekbe verte, amely gyakorlatilag fenntarthatatlanná tette a szovjet birodalmat. Tette ezt szinte minden tanácsadója véleményével szemben, akik az enyhülés politikáját, nem pedig a megalkuvás nélküli konfrontációt ajánlották neki.
Humor és keménység a politikában
Ronald Reagan 1982-ben a brit parlamentben a Szovjetuniót nyilvánosan a gonosz birodalmának nevezte, és azt mondta, hogy a szemétdombjára jut. E kijelentéseiért is sokat gúnyolták, noha mindkettőben igaza lett. De sokat tett is érte. Világszerte támogatta az antikommunista mozgalmakat. Magyarán, nyersen és ma a politikailag legkevésbé korrekt kifejezéssel élve: fegyvert kapott az, aki kommunistákat lőtt Afganisztántól Mozambikig. A dzsihádtól a Renamóig. 1983 márciusában pedig csaknem két évtizeddel később beteljesedő jóslatát mondta el e szavakkal: „a kommunizmus az emberi történelem szomorú és bizarr fejezete, amelynek utolsó lapjait most írják”.
Ugyanakkor Reagan imádta a humort. Egy rádiómikrofont tesztelt, amely világgá kürtölte bohókás üzenetét: „Amerikai polgártársaim, örömmel közlöm önökkel, hogy törvényt írtam alá, amely Oroszországot örökre törvénytelenné nyilvánítja. Öt percen belül megkezdjük bombázását.” 1987 júliusában a berlini falnál állva pedig ezt a – súlyos – üzenetet intézte Gorbacsov szovjet pártfőtitkárhoz: „Gorbacsov főtitkár, ha békét akar, ha jólétet akar a Szovjetuniónak és Kelet-Európának, ha szabadságot akar: jöjjön el e kapuhoz! Gorbacsov úr, nyissa ki ezt a kaput! Gorbacsov úr, rombolja le ezt a falat!”
Az elnököt élete és elnöksége alatt sokan és sokszor támadták. Mint 1985-ben, amikor a jobboldali konzervatív Helmut Kohl német kancellárnak megígérte, hogy meglátogatja a bitburgi katonai temetőt és ott koszorút helyez el. A látogatás előtt amerikai kormánytisztviselők, zsidó szervezetek és az amerikai kongresszus számos tagja követelte tőle, hogy mondja le a látogatást, mert a temetőben a Waffen-SS 49 tagjának a sírja is található. Az elnök azonban – mint életében mindig, ha elvekről volt szó – hajthatatlan maradt, és azt mondta, hogy a Kohl kancellárnak adott ígéretét nem hajlandó megmásítani. Reagan 1989-ben vált meg hivatalától. 1994-ben jelentette be, hogy Alzheimer-kóros. Tíz évvel később halt meg, 93 éves korában.
Ma Magyarországon Reagannek köszönhetően nincsenek megszálló szovjet csapatok, nem zárják börtönbe a rezsim ellenzőit és nincs szögesdrót a magyar–osztrák határon. Azt pedig nagyon kevesen tudják, mennyire szerette a magyarokat, és hogy milyen iszonyatos hatással volt rá, amikor 1956-ban a magyar forradalmárok angolul sugározták rádión keresztül kérésüket a világhoz: „Világ népei, segítsetek! Halljátok a vészharangot! A civilizált világ népei, a szabadság és szolidaritás nevében, hallgassátok meg kiáltásunkat!” Még évekkel később is bántotta a magyar forradalmárok cserbenhagyása, mint amikor egy oregoni középiskolásoknak a hatvanas évek közepe felé tartott beszédében azt mondta: „…vajon az emberi lelkiismeret ezer év múlva hallani fogja-e ezt a kiáltást?” Az 1956-os forradalom 13. évfordulóján pedig egy találkozón azt kérdezte: „Tényleg mondhatja azt bárki, hogy érdekünkben állt akkor ölbe tett kézzel ücsörögni, amikor Magyarországon kihalt a fény?”
Amerika és a fegyverkezési verseny
Reagan elnökként is tudta, hogy Amerikának bátorságot kell mutatnia és félelem nélkül kell fellépnie a fegyverkezésben elnöki hivatala átvételekor már az Egyesült Államok haderejét meghaladó szovjet katonai gépezettel szemben is. Az amerikai haderőnek a defetista liberálisok által kitalált leépítését Reagan az elnöksége előtti években döbbenettel és riadalommal szemlélte. A „realista” vonulatot se állhatta. Mint Henry Kissingert, aki Nixon, majd Ford külügyminisztereként tett olyan engedményeket a szovjeteknek, amelyeket Reagan mélyen elítélt. Barátainak mondta feldúltan, hogy miért kell Kissingernek Dobrinyin washingtoni szovjet nagykövet fejébe sulykolnia azt, hogy Amerika hajlandó elfogadni Moszkva Kelet-Európa fölötti uralmát, és még arról is biztosította, hogy Washington emiatt nem is bírálja. Ugyanilyen dühöt váltott ki belőle, amikor 1976 áprilisában Helmut Sonnenfeldt, az amerikai külügyminisztérium tanácsadója a nagykövetek zárt konferenciáján úgy nyilatkozott, hogy szerves kapcsolat van a Szovjetunió és Kelet-Európa között.
Richard Allen, Reagan egyik nemzetbiztonsági tanácsadója későbbi főnökéről mesélte baráti körben, hogy amikor 1978-ban a stratégiai fegyverkorlátozási szerződésről (SALT) beszélgettek, Reagan kifejtette az éppen akkor uralkodó nézettel szemben vallott felfogását – amelyet elnökként végre is hajtott: „A Szovjetunióval szemben folytatott amerikai politikáról egyszerű véleményem van. Egyesek azt mondanák rá, hogy szimplisztikus. Mi nyerünk, ők pedig veszítenek. Mit szólsz ehhez, Allen?” Brezsnyev pártfőtitkár egyébként – mint később kiderült – Jaltában pontosan ezt a titkos stratégiai döntést hozta 1969-ben.
„Ismételni, míg meg nem valósul”
Reagan szinte valamennyi tanácsadója ötletét félretolva a választás évében olyan kampányt folytatott, amit a szakemberek leginkább a „Don Quijote-i” jelzővel intéztek el és eleve reménytelennek tartották. Ugyanis a nevetségességig konzervatívnak és egyszerűnek találták. A vietnami vereségről így beszélt: „Amerika hibája volt, hogy nem törekedett győzelemre.” És ígéretet tett a jövőre nézve: „az Amerikai Egyesült Államok soha nem hagyja cserben barátait.” Reagan egyszerű üzeneteit makacsul ismételgette, mert meg volt róla győződve, mint Landon Parvinnek – Reagan, Bush és Schwarzenegger egyik beszédírójának – magyarázta: „Hiszek a hordószónoklatban. Az olyan beszédekben, amelyeket kis változtatásokkal unos-untalanul ismétlek. Mert ha valamiben hisz az ember, azt érdemes addig ismételni, ameddig meg nem valósul.”
Ez arra az időre esett, amikor Leonyid Brezsnyev a mellét döngetve dicsekedett azzal, hogy „most először az erők korrelációja – a gazdasági, politikai és katonai hatalom együtt – visszavonhatatlanul a szocializmus irányába mozdult el”. De korán örült Brezsnyev, a mai balliberális magyarországi sajtó éltesebb részének egykori példaképe. Az újkori amerikai történelem ma legnépszerűbb elnöke azt ígérte, hogy az ország katonai erejét helyreállítja.
Richard Nixon a Reagan elnökké avatása előtti héten levelet küldött neki és óva intette, nehogy sokat költsön a Pentagonra, amikor száguld az infláció, nagy a deficit és a munkanélküliség. Reagan azt felelte Nixonnak: számára a legfontosabb az Egyesült Államok biztonsága. Honvédelmi miniszterének pedig irodája falára tehető Churchill-idézetet ajándékozott: „Soha ne engedj, soha ne engedj, soha, soha, soha, soha; se kicsiben, se nagyban, se apróban, se hatalmasban, soha ne engedj!”
Reagan Churchill volt. Ezt Dobrinyin is tudta, aki így emlékezik a korszakra: „nagyköveti pályám idején a szovjet vezetés kollektív hangulata sohasem fordult ennyire és oly mélyen egy amerikai elnök ellen”. Joggal. Reagan szövetségeseivel is szembefordult, amikor a Szocialista Internacionálé német, francia, brit és más szociáldemokrata kormányfő tagjai, valamint politikusai semmitmondó nyilatkozatokat adtak ki, amikor 1981 decemberében Jaruzelski erőszakkal verte le a lengyel Szolidaritás mozgalmat, és rendkívüli állapotot hirdetett ki. Reagan sem „cicózott”: szabad választásokat követelt Varsótól.
Jellemző, hogy a nagy szovjetszakértők doyenje, George Kennan is azzal vádolta Reagant: a lengyelországi szabadság követelése „elkerülhetetlenül, kudarchoz vezet”, és hogy az elnök „aláássa az enyhülést”. Ebben is Reagannek lett igaza. Átalakította a szovjet táborba szóló rádióállomások hozzáállását is. Elsőként az Amerika Hangjáét. Érdemes felidézni Phillip Nicolaidesnek, az Amerika Hangja programigazgatójának belső utasítását, amely az USIA, az amerikai kulturális intézetek hálózatának ideológiai alapvetését például a nacionalizmus kérdésében így határozta meg: „Szítani kell a nacionalizmus lángját és nyíltan dicsérni rendszereink értékeit.” Erről a reagani hangról mondta Lech Walesa, amikor megkérdezték tőle, hogy segített-e a Szolidaritás harcában a Szabad Európa Rádió: „Hogy kellett-e a napsugár?” Egy „egyszerű” amerikai „egyszerű” stratégiájára adott „egyszerű” lengyel válasz.
Az elnök eközben viharos sebességgel és hatalmas összegek árán fejlesztette az amerikai hadsereget. Vele párhuzamosan pedig olyan nyersen ítélte el a szovjet tömböt és magát a kommunizmust, amit amerikai elnök előtte még a hidegháború leghidegebb napjaiban sem tett. Vagyis cselekedetei tökéletesen tükrözték nyelvezetét. A szovjet értelmiség nagy része elismerően bólogatott, igazat adva neki, mert ők tudták, hogy a keménység az egyetlen, amit a szovjet vezetők megértenek. 1986-ra Reagan elképesztő összeggel, 470 milliárd dollárral támogatta az Afganisztán szovjet megszállói ellen küzdő partizánokat, akiknek főként a vállukról indítható Stinger rakétáik tettek iszonyatos károkat az ellenségben, azt végső meghátrálásra kényszerítve.
Reagan azzal is pontosan tisztában volt: ha a szovjet tömb népei látják, hogy vezetőik nem mindenhatók, az bátorítja őket a feltétlen engedelmesség megtagadására. Ebben is igaza lett. Abban is persze, hogy támogatta a lengyel Szolidaritás szakszervezet földalatti szervezetét; az angolai és a mozambiki kommunistaellenes harcosokat, miközben felszabadította a kubai ellenőrzés alá került Grenadát. De az elnöknek már az első négyéves időszaka végére a világ teljesen másként festett, mint ahogyan azt számára a liberális „galambok” átadták. A Föld minden kontinensén a szovjetek szövetségeseit az amerikaiak által támogatott felkelők szorongatták.
Reagan vidám ember volt, aki élvezte az életet. Hatalmasakat tudott nevetni, ellenfeleivel is. Az 1985 novemberében, Genfben tartott amerikai– szovjet csúcstalálkozó bemelegítőjén elmondott egy szovjet viccet tárgyalópartnerének, Mihail Gorbacsovnak, aki éppen akkor korlátozta rendeletileg a vodka eladását.
– „Két ember áll sorba egy vodkát áruló bolt előtt. Másfél óra múlva így szól az egyik: te, unom én ezt az egészet. Inkább átmegyek a Kremlbe, hogy lelőjem Gorbacsovot. Fél óra múlva a férfi visszajön. – Na, lelőtted? – kérdezi a társa. – Nem – feleli –, az ottani sor hosszabb volt.”
Reagan ezután halálosan komolyra váltott, rátérve a fegyverkorlátozásra: „Gyermekeink érdekében remélem, hogy gátat vetünk ennek a szörnyű fegyverkezési hajszának”, mondta a párt főtitkárának. Gorbacsov azt hitte, már az övé a szó, de Reagan még hozzátette: „mert ha nem tudunk gátat vetni, akkor Amerika nem veszít, erről biztosíthatom”. A megdöbbentő az volt, hogy a két ember megkedvelte egymást.
Az ölünkbe hullott szabadság
Tom Wicker, a New York Times liberális, igazán nem Reagan-barát újságírója még a hatvanas években azt írta Reaganről: „legnagyobb pozitívuma, hogy senkit nem akar átverni – egyszerűen azt mondja, ami a szívén fekszik”. Az az elnök, akinek 1990-ben kezünkbe adott – és azóta jórészt önhibánkból is elvesztett – szabadságunkat köszönhetjük, egyszer a Fehér Ház pázsitján állva ezt mondta: „Remélem, hogy nem a félelem, hanem a bátorság és elveink vezérelnek bennünket.”
Ilyen egyszerű ember volt Ronald Wilson Reagan. Jó lenne, ha üzenetét meghallanák azok, akiknek fülük van a hallásra. Hibái persze voltak. Közülük a legnagyobb az volt, hogy a churchilli idézetet nem adta át a szabadsággal általa megajándékozott konzervatív magyar politikusoknak.