Ami hétfőn este a Zeneakadémián történt, méltó arra, hogy megőrizze a zenetörténet. Zsúfolásig megtelt a koncertterem, a közönség soraiban kevés olyan akadt, aki ne lett volna tisztában az esemény jelentőségével. A kórus úgy énekelt, mintha az élete múlna rajta. Mindent beleadott, és ezáltal az amúgy is rendkívül széles érzelmi skálát bejáró Német requiem belehasított a szívekbe. Azt, hogy mi a gyász, az elmúlás, semmi sem írná le jobban. Brahms műve életre kelt, a szellem kiszabadul a palackból.
A darabválasztás nem a véletlen műve volt, de ha nem rekviem szól, akkor is utolérhetetlen lett volna az az érzelmi vibrálás, amely betöltötte a Zeneakadémiát. A Német requiem egyébként is különleges a műfajában, hiszen nem a gyászt és a halált, hanem a lélek halhatatlanságát helyezi a középpontba, és olyan sokrétűen mutatja be a gyászoló érzelmi ingadozását a szomorúságtól egészen a feltámadás dicsősége felett érzett, már-már földöntúlinak tűnő eksztatikus érzésig, amely kifejezetten a személyes szférát érinti. Ez a rengeteg dinamikai és hangulatbeli váltás vagy éppen átmenet a különös kihívás, s bár sok tisztességes és átélt előadást hallottam már, a hétfői koncert minden elképzelésemet felülmúlta.
A zenekar kiválóan muzsikált, a szólisták remekeltek, és Fischer Ádám is átvette ezt a különleges atmoszférát, egyenesen az volt az érzésem, hogy annyira belefeledkezett a darabba, hogy még azt is elfelejtette, hol is van éppen, mégis, mindannyian illendően tudomásul vették, hogy ez a hangverseny most nem róluk, hanem a kórusról szól. Persze, az énekkar tagjai tettek is erről: szólistához illő telt hangszínekről, hihetetlen precizitásról és együtt gondolkodásról adtak tanúbizonyságot. Lelket leheltek a hangokba, néha úgy tűnt, mintha ők irányítanák a mű belső folyamatait, és az egész apparátus őket követné. Igazán egyenrangú társai voltak Korondi Annának és Kálmándi Mihálynak, a két szólóénekesnek.
Az utolsó taktus után megállt a levegő, és pár másodpercig csak ocsúdott a hallgatóság, hogy aztán hosszú percekig olyan kitartóan tapsoljon, ahogy ritkán szokott. Az sem mindennapi, hogy a hangos éljenezés, bravózás és a taps igazán akkor törjön ki, amikor a kórus hajol meg. A meghatott pillanatokban az énekkari tagok virággal köszöntek el távozó kollégáiktól, csöndesen, szerényen, minden feltűnés nélkül. Magyar betegség, hogy nem becsüljük meg kiváló együtteseinket, és csak akkor döbbenünk rá, mekkora kincs volt a kezünkben, amikor már késő. Bár a Magyar Rádió hangverseny-kalendáriumában egyelőre nem találunk a közeljövőben újabb koncertet saját együtteseivel, reméljük, lesz még bőven alkalmunk tapsolni nekik.
(A Magyar Rádió Ének- és Zenekara, Brahms: Német requiem. Zeneakadémia, február 4., 19.30.)
origo.hu
Droggal fizetett a bátorterenyei család a munkásoknak
