Fény utcai piacnál a Lövőház utcára kanyarodva egyre több bottal, mankóval, tolókocsival közlekedő emberrel találkozunk. Kísérőm, Vér János építész, belsőépítész, érmegyűjtő szinte mindegyikükkel vált egy-két jó szót. A Marczibányi téri Mozgássérültek Állami Intézetébe igyekszünk barátjához, Bartos Istvánhoz. A nyolcvanas évek második felében átépített volt Marczibányi-kastély felé közeledve az egykor az előkészítő szakasz tanulmánytervein dolgozó építész emlékeit sorolja: felidézi a paralimpikon pingpongozóval vívott vesztes csatáit; a „delfinember”, a kéz és láb nélküli liftes boldogságát, amikor szájában ceruzával kezelte a felvonót; eszébe jut egy manökenarcú mozgássérült fiú; és szeretettel emlegeti a kézműves terápiát felfejlesztő akkori igazgatót, Rimóczi Rudolfot.
Mintegy 130 mozgássérült él a rehabilitációs intézményben, köztük a kereskedelmi forgalomban lévő forintérmék hátlapjának tervezője. A szomszédban a Forint, a Fillér, a Garas, a Pengő utca. Az érmetervező, ha tehetné, mégsem ezen a környéken lakna…
– Nem akartam múzeumnak berendezni a szobámat: a munkáim többségét bedobozoltam, csak a nyertes darabokat hagytam elöl – invitál a puritán, de takaros hajlékba Bartos István. Amikor az egyházi építészet remekeit bemutató emlékpénzen rácsodálkozom az esztergomi bazilika cizellált kupolájára, szerényen tréfálkozik:
– Egy témában három variációt szoktam leadni, ezt éppen tölteléknek szántam. Szeretem, ha a kézművesség érvényesül, de itt mintha túlapróztam volna. Amikor megtudtam, hogy ez a tervem nyert, már szinte bántam, hogy ilyen bonyolult mintát terveztem.
Vér János leveszi a falról egyik kedvencét, a régi balatoni hajókat ábrázoló sorozat „szerelmes” hajóit, az egymásba kapaszkodó Helka és Kelén gipszmintáját. A magányos Phoenix is gyönyörű. A kisplasztikai alkotások közül Ádám és Éva meg Poszeidón nincs „bedobozolva”.
Bartos Istvánt az érme- és éremtervezéshez vezető útról faggatom.
– Már kissrác koromban örömmel és sikerrel rajzolgattam. Felnőttként a budapesti Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola esti tagozatán alakrajzot tanultam: két év alatt sikerült elvégeznem a hároméves tanfolyamot, de előtte kicsit elkanyarodott az életem, ugyanis kirúgtak a gimnáziumból. Egy évig szobrászkodtam. A tanáraim mindig mondták, hogy a rajzaim erős szobrászrajzok. Ám a szüleim könyökvédős csinovnyikok voltak, tudták, hogy a képzőművészetből csak néhányan tudnak megélni, ezért a vasas szakmához irányítottak. Utáltam, mint a bűnt, nálam tehetségtelenebb marós nem volt. Azért, ha belegondolok, profitáltam ebből is: anyagokat és technológiákat ismertem meg. Később dekorációs lettem: kirakatrendezéssel, kiállítástervezéssel és -rendezéssel foglalkoztam; ez már sokrétű, jövős-menős munka volt, különösen a grafikai része tetszett – emlékezik az indulásra az érmetervező.
Ha még egyszer kezdhetné, belsőépítész vagy formatervező lenne. Első a funkció, aztán jöhet a művészkedés – vallja.
– A középiskolát szakaszosan végeztem, építkezés, gyerek, munka mellett, de az érettségit nem sikerült megszereznem: harmadik után, huszonkilenc évesen kitörtem a nyakam, és megette a fene az egészet…
Ahogy fogalmaz: igazi sportemberes fejest ugrott a Tiszába hetvenhat nyarán; a szegedi vásárt készítették elő, nagyon meleg volt, ezért a dekorosok lementek fürdeni a Boszorkánysziget előtti szabad strandra. A víz kimosott egy homoklépcsőt, a fiatalember rosszul rugaszkodott el, s már csak arra emlékszik, hogy a munkatársai kihúzzák. A nyaki hatos-hetes csigolyái ugrottak ki, amelyek elnyírták a gerincvelőt.
– Amikor a kórházi ágyon felébredtem, és semmim sem mozgott, először az bosszantott, hogy bár évekig cselgáncsoztam, és esni megtanultam, ez a fejes valahogy nem sikerült. Még ha sakkoztam volna – jegyzi meg önironikusan.
Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben finoman a tudomására hozták, hogy barátkozzon meg a kocsival. A legjobban az zavarta, hogy a körülötte lévőknek is megváltozott az életük. Amíg otthon volt, családja odaadóan ápolta, de házassága nem működött, három év után elváltak. Bizonyos buktatókon nehéz volt átmennie, igazán nem is sikerült. Régebben, ha feltűnt a közelében egy nő, nagyon akart szabadulni az állapotából. Most, hogy öregszik, könynyebb, hozzáidomult a bénaságához – összegez.
Amikor a rehabilitációról kérdezem, elmeséli néhány érdekes tapasztalatát:
– Súlyzót kötöztek a kezemre, s amikor már szilvakék volt, levették. Párszor jól fültövön csaptam magam, mert a karom is csak úgy-ahogy működik, hajlítani jobban, feszíteni nehezebben tudom. Abbahagytam a súlyemelést. Harkányban is kezeltek egy évig, valójában ott békültem ki az új helyzettel: kifogtam egy pszichológusnőt, aki nem erőszakosan, hanem ügyesen „beugrasztott”, mondván, a folyosóra kellene néhány színes dekoráció. Akkor kezdtem el újra rajzolgatni. Amíg beszélgettünk, adott egy darab agyagot, hogy gyurkáljam nyugodtan. Én lepődtem meg legjobban: egészen tűrhető fejet készítettem!
Bartos István a Mozgássérültek Állami Intézetébe kerülve kezdett el mintázni. Az általa is nagyra tartott Rimóczi Rudolf, aki 1985-től vezető pedagógus, 1989-től pedig igazgató volt az intézményben, azt a célt tűzte ki, hogy a mozgássérült fiatalok szakmát tanuljanak, és „embernek való feladatot” végezhessenek, ne „bélyegeket nyaljanak és színes fonalakat válogassanak”.
– Sokan rátelepedtek az intézményre, utaztak az olcsó munkaerőre; a tanulás jobb perspektívának kínálkozott – vázolja a problémákat a hajdani igazgató, aki maga is elismert fafaragó. A szabad időt is igyekeztek tartalmasan tölteni: kocsmázás és ténfergés helyett tizenhatféle szakfoglalkozás közül választhattak a fiatalok. Volt zenei együttesük, irodalmi színpaduk, faragásban, szövésben és gyöngyfűzésben pedig egy-egy Rimóczi-tanítvány a népművészet ifjú mestere címet is kiérdemelte. A mintázó szakkör legjelesebbje Bartos István volt. – Lám, nem kell két lábon szaladgálni, négy béna végtaggal is lehet valaki zseni, az ember ugyanis nem a kezével alkot, hanem az eszével, a talentumával. Sokszor mondják a gyereknek, milyen ügyes a keze… Valójában nem a keze ügyes, a szelleme kreatív. Laknak az intézetben szájjal és lábbal festők is. Az egyik fiú pedig egy billegős igazgatói székből készített ülőalkalmatosság segítségével lábbal tanult meg szőni! Az egyéni sikereken túl a példamutatás is fontos – hangsúlyozza Rimóczi.
„Az új, egységes fémpénzsor 1993-ban került forgalomba, ábráiról nyílt pályázaton döntöttek. A kötelező elemek: az előlapon a »MAGYAR KÖZTÁRSASÁG« körirat, a verési évszám és a »BP.« verdejegy, a hátlapon pedig az értékjelzés. Kósa István és Bartos István tervei alapján a Magyar Pénzverő Rt. veri az érmesort. Az érmék réz, nikkel és cink meghatározott arányú ötvözetéből készülnek. Az egyessel kezdődő címleteken, az 1, 10 és 100 forintos előlapján a címer, a 2 és 20 forintoson egy-egy védett növény, a magyar kikerics és a magyar nőszirom, míg az 5 és 50 forintoson két védett magyarországi madár, a fehér nagykócsag és a kerecsensólyom kapott helyet” – olvashatjuk Garami Erika Pénztörténetében.
– Honnan vette az erőt és a bátorságot, hogy a forintpályázaton részt vegyen?
– Éppen mélyponton voltam: akkor halt meg az anyám, és a kedves is elhagyott. A fiam biztatott, hogy próbáljam meg. Tizennégy érmeoldalt kellett elkészíteni két és fél hónap alatt! Nem hittem, hogy sikerülhet. A Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításon harmadik lettem. Aztán a győztest később visszaminősítették, mert római számú értékjelzést tervezett, és a címer sem volt az igazi, így a második helyezett Kósa István, a pénzverde fővésnöke készíthette a motívumos oldalt, én meg a hátlapot. Természetesen össze kellett fésülnünk a betűtípusokat, szóval „öszszevertek” bennünket, ahogy a szakmában mondják, és barátok is lettünk.
Igaza lehet Rimóczi Rudolfnak, hisz Bartos István – aki egy poharat is csak két kézzel tud felemelni, aki vállból tud csak rajzolni, lassan, izzadságos erőfeszítéssel, és aki vésni már mozgássérültként tanult meg – szobrászokat, befutott művészeket utasított maga mögé a forintpályázaton; az egyik zsűritag értékelése szerint munkája érdeme, hogy nem akar más lenni, csak pénz.
– A fémpénzek előlapjára Rege jeligével beadott elképzeléseimet – csodaszarvas, fehér ló, Árpád, vérszerződés – bizonyára magyarkodónak találták; a mértéktartóbb és szép Kósa-terveket fogadták el – fűzi hozzá. – Amikor az ötvenhatos emlékérme tervével elkészültem, csak azt kifogásolták, hogy T–34-es tankot ábrázoltam; átdolgoztam az érmét, de úgy sem nyert. Az ötvenhatos témát, a mögötte lévő eszmeiséget nehéz megfogni. Kósa István világhíres jubileumi ötvenese az Országházzal, a lyukas zászlóval méltó az ünnephez.
Még aki különösebben nem jártas a pénzvilágban és a numizmatikában, az is lépten-nyomon találkozhatott az utóbbi hónapokban a Magyar Nemzeti Bank (MNB) közleményével: március elsejével kivonják a készpénzforgalomból az egy- és kétforintosokat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mától nem lehet e két érmével fizetni. A kereskedőknek a készpénzes vásárlásoknál az egyes tételeket nem, de a számla végöszszegét felfelé vagy lefelé kell kerekíteniük a legközelebbi öttel osztható összegre. Ez a bankkártyás fizetéseket és az elektronikus pénzmozgást (átutalásokat) nem érinti, hiszen az egy forint mint elszámolási egység megmarad. Akinél maradt még az érmékből, annak sem kell azonban kétségbeesnie, hisz kereskedelmi bankokban, takarékszövetkezetekben, valamint postafiókokban legalább fél évig, az MNB-ben pedig 2013. március 1-jéig még be lehet váltani az aprót. Arról nem beszélve, hogy Adamovszky István nemrégiben megjelent érmekatalógusa szerint mindkét érme numizmatikai értéke egy euró.
A hivatalos indoklás szerint az egy- és kétforintosokat az emberek egyre kevésbé használták, mivel önmagukban nem rendelkeztek számottevő vásárlóértékkel. Nagy részük elkallódott, „kicsapódott” a lakosságnál, emiatt évről évre többet kellett verni. A fémek világpiaci ára is jelentősen emelkedett, ezért az érmék előállítási költsége többszörösen meghaladta azok névértékét. Vagyis lejárt az idejük. Simor András MNB-elnök szerint nemzetgazdasági szinten évente 3-4 milliárdos megtakarítás érhető el a bevonással. Egy őszi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 89 százaléka is semlegesen vagy pozitívan fogadta a hírt.
– Másfél évtizedig szolgált az egy- és kétforintosa; nem fáj a szíve az alkotónak?
– A kettes tetszik, szép magas a plasztikája, de nem sajnálom, tényleg útban volt. Nem vagyok gyűjtögetős típus, nem tudok szerelmes lenni tárgyba. Nekem önmagában egy tárgy, még ha én hoztam is létre, nem sokat jelent. Ha harmonizál a körülötte lévő dolgokkal, akkor igen – fogalmazza meg ars poeticáját Bartos. – A legfontosabb az egyensúly: színben, anyagban, formában, funkcióban. Ugyanakkor a centrikus elhelyezést unalmasnak találom. Az aszimmetrikus kompozíció közelebb áll az ízlésemhez, számomra az az igazi kihívás. Mesteremberes a hozzáállásom, a piedesztálra emelés, a művészet misztifikálása nem stílusom. Próbáltam festegetni, akkor derült ki, nem tudok megálmodni csodákat, nekem kell az anyag, hogy kössön. Magát a művész szót sem szeretem, annyiszor visszaéltek vele: egyesek feljogosítva érzik magukat, hogy mint lángoszlopokat kövesse őket a világ.
Persze amikor még ifjú volt, és erősen sznob – teszi hozzá –, ő is Boschról vitatkozott a kocsmában, jó hangosan, hogy mindenki hallja, ám ezt kinövi az ember. Most az izzadtságot, a melót látja. Terve akkor van, ha van megbízása. Az eurót azért szeretné megpályázni. Fontosnak tartja, hogy az új pénz is hirdesse a világban, kik vagyunk. Régebben sok érmet is készített ajándékba, de újabban olyan durva öntvényeket kap vissza, mint a csatornafedél, s ilyen kézzel nehéz kapargatni.
– Én már a világnak háttal élem az életemet, én vagyok az intézet főremetéje, de aki kopog az ajtómon, szívesen látom. Egy ideje az örökmozgóval szórakozom. Csak a lehetetlennel érdemes foglalkozni…
Unszolásomra elmondja: huszonöt éve kísérletezik az örökmozgóval. Mágneseket akar munkára bírni. Egy modellben csoportosítja őket, nincs azonban két egyforma mágnes; a mérésüket már megoldotta egy általa létrehozott eszközzel. Vállalkozása eddig sikertelen, de – állítja – nem a cél a lényeg, hanem az út.
– Valamire csak büszke…
– A fiamra. Alapjában véve jól sikerült.
– Mindenbe kell egy kis fricska?
– Néha már nekem is sok a kanyarokból. De mindig szerettem szembemenni. Az érmészetben is azt szeretem, hogy meg kell küzdenem az anyaggal és önmagammal.
tenisz
Marozsán Fábián megtört a szörnyű formában lévő világbajnok ellen
