MI A MAGYAR?

1838. december havában érkezett Halasra Fekete Gábor színigazgató társasága, s én hű látogatójuk s a derekabbaknak jó pajtásává lettem. Egy újabb és nagyobb darab előadása alkalmából felkérte Fekete atyámat, hogy engedné meg nekem egy másodrendű szerep elvállalását. Így léptem fel az 1838. évben, a karácsony előtti vasárnap legelőször színpadra Fekete Gábor Sobri című művében, éspedig egy haramia szerepében; mit azonban csak a próbán vettem át, s nem készülhettem rá eléggé, el lévén foglalva az öltözék beszerzésével is. Érdekes volt ezen szerepre való készülésemben az, hogy midőn délután hangosan tanulgattam szerepemet, atyám a szomszéd szobából átjött, és figyelmeztetett, hogy miért szavalok én egy haramiát úgy, mintha hős volna. Intett, hogy tegyek különbséget a hős és haramia közt. Elszavalta előttem szerepemet. Mindemellett rövid lévén az idő az elkészüléshez, szerepemben elakadtam, ez azonban színészet iránti szenvedélyemet nemhogy le nem hangolta, sőt inkább fokozta, felsülésemet a színészek gondatlanságának tulajdonítván, az utolsó percekben utalván rám a nem éppen csekély szerepet. Ez alkalommal láttam először az igazgatóné testvérét: Antóniát, ki később nőm lett. Ekkor látogatóban volt testvérénél Szabadkáról, s ő is mint műkedvelő lépett fel, egy nappal előbb, mint én. Másodszor a Természet leányában léptem föl, Jancsi inas szerepében. Időm lévén a készülésre, második szerepem már sokkal jobban sikerült. Sőt nekem is jobban tetszett, mert furfangos jelleménél fogva közelített a komikumhoz, mihez én ugyanakkor még semmi kedvet sem éreztem, csakhogy az önkéntelenül tört ki belőlem, megmutatván előre, mely szerepkör lesz sajátom. Ezen szerepben földieim ki is tapsoltak, s ez első taps és kihívás volt azon varázserő, mely engem a színészethez kötött. Ezeken kívül még Halason mint műkedvelő a Tolvajkulcs; Jegyzőkönyv; Gyászvitézek; Aline és notre-dame-i harangozó egy-egy szerepében léptem föl. Midőn utolsó előadásunk volt, és én a ruhatárból kaptam öltönyt, szokás szerint az igazgató szobájába visszavivén, távozni akartam, az igazgató neje visszatartóztatott, s férjével együtt elővevén szónoki tehetségüket, mindent elkövettek avégből, hogy engem tagjaik közé lépésre bírjanak. Mire egyszerű válaszom az volt:
– Hogy engem a színészi pályára újoncozzanak, nem kell rábeszélés, mert ez szenvedélyem, de sokkal jobban tisztelem atyámat, hogysem ebbeli tervemnek csak előhozásával is megszomorítsam.
– Hacsak ez a baja, amice, úgy nincs semmi baj – válaszolá az igazgató –, atyját mint felvilágosodott embert én meg fogom nyugtatni.
Nyughatatlan éjet töltöttem. Reggel atyám szobájába mentem, s kijelentém, hogy a színi pályára óhajtanék lépni, ha megegyezését kinyerhetném. Atyám, úgy látszik, többszöri fellépéseim után el volt készülve, s ellenvetéseit a legerősebb érvekkel támogatá, egyszersmind pedig feltárta a színészeti pálya legkellemetlenebb oldalait is, hol nagyon kevés rózsa, de annál több tövis terem. Arany tanácsok voltak azok, de szenvedélyem mindent legyőzött. Ajánlta a gazdászat örömeit, majd megígéré, hogy elküld a keszthelyi Georgiconba, vagy ha jobban tetszik, a kecskeméti felsőbb tanintézetbe; midőn kijelentém e szép ajánlatok ellenében, hogy szenvedélyem onnan is a színészethez vezetne, belátván azt, hogy érvelése és rábeszélése eredménytelen, e szóval tört ki:
– Menj tehát a nyomor elébe! Hívd hozzám a direktort!
Mily örömmel hurcoltam a térdig érő sárban a hórihorgas embert a fogadóból házunkhoz, hol atyámmal bezárkózva egy óránál tovább tanácskoztak, mit nekem nem volt szabad hallani; csak mint delikvens vártam a mellékszobában az ítéletet. Mint később megtudám, mindent igen jól végeztek el együtt, még azt is megállapították, hogy huszonöt forint legyen a havi osztályrészem, s a direktornál legyen kosztom! Én voltam a legboldogabb, pedig akkor tettem le boldogtalanságom s gondjaim alapkövét. Három napig tartott a búcsú hol egyik, hol másik rokonomnál, negyedik napra virradóra sírva elválván anyámtól és testvéreimtől, elindultam atyám kocsiján Szabadkára.
(Szuper Károly színészeti naplója, 1889)