Punktum

A 47 éves William Scott Ritter 12 évig az amerikai tengerészgyalogosoknál szolgált hírszerző tisztként. Hosszú időn át a szovjet hadsereg afganisztáni inváziójáról készített elemzéseket. A Sivatagi Vihar idején az azt irányító Norman Schwarzkopfnak adott tanácsot az iraki diktátor ballisztikus rakétáival kapcsolatban. A második iraki háború hosszú „előestéjén” az ENSZ fegyverzet-ellenőri csapatát irányította, és már akkor azt állította: nincsenek Irak területén tömegpusztító fegyverek. Ma az iraki háború világszerte egyik legismertebb ellenzője.

Egy 2002-ben kiadott, vele készült interjúkötetben Ritter ezt mondta:
„Tényleg egyre inkább a kultúrák azon összeütközése alakul ki, amilyet Oszama bin Laden akart. Ez az egyik oka, hogy megtámadott bennünket: azt akarta, hogy ez az összeütközés a Nyugat és az iszlám közötti háborúvá alakuljon. Csaknem mindenki azt mondta, hogy ez nevetséges. De az Egyesült Államok ezt [mégis] a Nyugat és az iszlám közötti háborúvá alakítja. És [ezt a háborút] nem mi fogjuk megnyerni. Nem arról van szó, hogy lerohannak bennünket, azzal vesztünk, hogy nem nyerünk. Megalázó vereség lesz az Egyesült Államokra nézve. Mégpedig olyan jelentős vereség, amely az amerikai hatás globális visszaszorulásának kezdetét jelentheti. És gazdaságunkra hatalmas csapást mér majd.”
Most, a kijelentés után hat évvel és az iraki háború megindításának ötödik évfordulóján telefoninterjúnkban azt kérdeztük a New Yorkban élő Scott Rittertől: vajon úgy érzi, akkori szavai ma is megállják a helyüket?
– Ennél jobban ma sem tudnám megfogalmazni. Nem is értem, hogy bárkinek milyen kifogása lehet ez ellen – mondja Ritter.
– Több százezer iraki halott és négyezer megölt amerikai katona után: „megérte”?
– Persze hogy nem érte meg. Soha nem lett volna szabad belekezdenünk. Mit nyertünk vele? Azt, hogy feláldoztuk az egész világon az addig kialakult jó hírnevünket? Azt, hogy morálisan és anyagilag tönkretettük magunkat? Miközben nem növeltük a biztonságunkat. Iszonyatos hiba volt.
– Akkor mégsem Bush elnöknek volt igaza, hanem azon 36 millió embernek, akik világszerte tüntettek vagy tiltakoztak a küszöbönálló háború ellen, és az olyan politikusoknak, mint Villepin francia külügyminiszter?
– Mindenki a jó oldalon állt, aki következetesen tiltakozott az iraki invázió ellen. Akkor azt írtam, hogy Európának Amerika barátjaként nem vakon kellene követnie az Egyesült Államokat, hanem kiállnia azért, amit helyesnek tart. Ezzel pedig megóvnia barátját a katasztrófától. Azok, akik ezt tették, helyesen cselekedtek.
– A nemzetközi jog szerint legális volt Irak lerohanása? Elsősorban Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár 2004. szeptember 16-i nyilatkozatára gondolok, amelyben az inváziót a világszervezet alapokmánya szempontjából illegálisnak nevezte.
– Az ENSZ alapokmánya szerint az inváziót lehetetlen megindokolni. Az 51. cikkelyében foglaltak nem vonatkoztak az esetre. Irak nem támadta meg az Egyesült Államokat. A 7. fejezet értelmében sem lehetett katonai erőt bevetni. A háború illegális. Amerikaiként hozzáteszem: a háború nem csak az ENSZ alapokmányát sérti, ugyanis az Egyesült Államokat alkotmányosan köti az alapokmány. A hatodik cikkely szerint a nemzetközi szerződés ratifikálását követően nemzeti joggá válik, vagyis a háború a saját alkotmányunkat is sérti.
– Milyen érdek diktálta Irak lerohanását? Az olaj?
– Nem. Ez annál összetettebb. Azt hiszem, hogy Irak lerohanása egy olyan politikai irányba tartozik, amelyet az Egyesült Államok 1992, vagyis a Szovjetunió összeomlása óta folytat. Ennek a lényege a globális uralom. Talán „jóindulatú” uralom – ha azokkal beszél, akik ezt a politikát kidolgozták. Szerintük a világnak nincs mitől félnie, mert mi „jó” erőt képviselünk. De ha jobban tetszik, akkor azt is mondhatom, hogy birodalomépítésről van szó. Irak az első lépcső volt abban a folyamatban, amellyel a globális uralmat kívánják létrehozni.
– Amikor az ENSZ fegyverzet-ellenőri csapatát vezette, azt mondta: senki nem bizonyította, hogy Szaddám Huszeinnek lennének tömegpusztító fegyverei. Akkor miért mondta azt a Bush-kormány, hogy vannak?
– Paul Wolfowitz, aki az invázió idején helyettes védelmi miniszter volt, Irak lerohanása után a Vanity Fair magazinnak nyilatkozva elismerte, hogy a tömegpusztító fegyverek témáját kizárólag azért dobták be, hogy „eladják” a háborút. A Bush-kormány nem hitte, hogy vannak tömegpusztító fegyverek Irakban, viszont a témával megfélemlítették az amerikai kongresszust és az amerikai népet. Azt is remélték, hogy a nemzetközi közösség emiatt támogatni fogja az Irak elleni katonai fellépést. A cél az iraki rezsimváltás volt. A közel-keleti térséget akarták úgy átalakítani, hogy az Egyesült Államok hatékonyabban ellenőrizhesse a világgazdaságot. Itt lép be az olaj. Ha megnézzük a világ két nagy feltörekvő hatalmát, Kínát és Indiát, akkor láthatjuk, hogy az olajtól és az energiától függenek. A Bush-kormánynak pedig az a célja, hogy a keleti piacok fölött jelentős befolyása legyen.
– Hogyan merte kijelenteni, hogy Irak 1995-re már megsemmisítette tömegpusztító fegyverei 98 százalékát, amikor nem tudhatta, vajon a diktátor nem rejteget-e ilyen fegyvereket?
– Nevetséges dolog. Mármint hogy rejtegethetett. Azt akarja mondani, hogy nem álltunk a feladatunk magaslatán? Pontosan az ellenkezője volt az igaz. Csapatunk a világtörténelem legjobban felkészült fegyverzet-ellenőri csoportja volt. Nem csak a hasunkra ütöttünk Manhattanben, amikor ilyeneket állítottunk. Ott voltunk Irakban. A legmélyrehatóbban vizsgáltunk meg minden elképzelhető helyet, csúcstechnológiai eszközökkel és eljárásokkal. Ezenkívül az egész világot bejártuk, hogy megismerkedjünk Szaddám Huszein tömegpusztítófegyver-programjának minden részletével. A programot a legapróbb darabjaira szedtük. Amikor azt mondtam, amit idézett, akkor tényt állítottam. Punktum!
– Igaz, hogy – mint az 1999-ben megjelent Végjáték című könyvében állította – az ENSZ Különleges Bizottsága, az UNSCOM tele volt kémekkel?
– Persze hogy tele volt. Mi a kém? Az, aki adatokat szerez egy olyan államtól, amely nem akarja, hogy ezeket az adatokat megszerezzék tőle. Az ellenőrzés kezdetén Iraknak volt tömegpusztítófegyver-programja, amelyet az ellenőrök elől rejtegetett, akik pedig ezt a programot akarták kideríteni. Kérdéseket tettünk fel, ezekre hazugságokat mondtak, és ködösítettek. Hogyan szerezzünk olyan információkat, amelyeket nem akarnak nekünk átadni? Milyen eszközöket használjunk? A kémkedés eszközeit használtuk, de ezt az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata legitimálta, amely felhatalmazott bennünket, hogy hozzáférjünk ezen információkhoz. Tehát igen, a csapatunk tele volt profi kémekkel. Voltak, akik a saját nemzetüknek szereztek egyoldalúan ilyen információkat, ők illegitim módon kémkedtek. Ma már tudjuk, hogy mind az Egyesült Államok, mind pedig Nagy-Britannia egyoldalúan akartak rezsimváltozást elérni Irakban, és ennek során felhasználták csapatom tagjait azért, hogy Washington és London politikáját elősegítő adatokhoz jussanak. Amit most elmondtam, az száz százalékban tény.
– Mi a véleménye Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter hírhedt kijelentéséről, amely szerint félmillió iraki gyermek halála „megérte” a szankciókat?
– Talán ez volt a legiszonyatosabb kijelentés, amely amerikai politikus száját valaha is elhagyta. Ez mutatja a Clinton-kormány aljasságának igazi mélységét. Vagyis azt, hogy magunkévá tettünk egy gazdasági szankciós politikát a tömegpusztító fegyverek miatt, és ennek legalább félmillió, de inkább kétmillió halálos áldozata lett. És ez a nő azt mondta, hogy ez „megérte”. Ha összeadja a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák áldozatainak a számát, nem éri el a félmilliót. Vagyis több gyereket öltünk meg Irakban a szankciókkal, mint amennyi embert a XX. században atomfegyverrel megöltek.
– Hogyan látja az amerikai sajtó szerepét az invázió előtt és közvetlenül utána?
– Nincs amerikai újságírás. Média van. De igen kevés kivételtől eltekintve ennek nincsenek újságírói, mert az újságírók a tények pártatlan tudósítói. Amerikában propagandisták vannak a médiában, akik a kormány céljait megvalósító nagyvállalatoknak dolgoznak. Másként hogyan magyarázná meg azt a „hajrázást”, ami a média fősodrában jelent meg az iraki invázió idején?
– A hazafitörvény elfogadása óta mintha még több témát kerülne a sajtó…
– Már a törvény nevét is úgy fogalmazták meg, hogy ne lehessen ellene fellépni. Mert ki mert volna ellene szavazni? A hazafiatlanok? A képviselők el se olvasták, annyira megijedtek már a címétől is. Csak felemelték a kezüket. Ez pontosan olyan, mint a „terror elleni háború”. Aki nincs mellette, az ellene van, és terrorista. Pontosan ez történt az iraki háború esetében is. Nem mertek szavazni ellene, nehogy Szaddám-pártinak tűnjenek. Ilyenné vált a társadalom. Fekete-fehérré.
– Meglepte, hogy az elnökjelöltségért folyó kampányban az iraki háború kérdése nem lett központi téma?
– Hogyne. Tragikus, hogy az amerikai nyilvánosság éppúgy nincs felkészülve a katasztrofális iraki háború megbeszélésére, mint ahogy az invázió előtt sem volt. Az újraválasztásukért mindent megtevő politikusok pedig menekülnek az olyan témáktól, amelyek irritálják az embereket.
– Hogy érzi magát ma amerikaiként és katonaként?
– Nagyon szeretek amerikai lenni. A földkerekségen nincs még egy olyan ország, amelynek meglenne az a képessége, hogy annyi jót tegyen, mint az Egyesült Államok. Szomorú, hogy ezt a képességünket jelenleg nem használjuk ki. A katonaságot pedig úgy kellene megszervezni, hogy az az amerikai alkotmánynak, e csodálatos dokumentumnak a szellemét teljesítse ki. Erre esküdtem fel katonaként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a globális közösség tagjaként kellene viselkednünk.
– Washington nem játssza el újra az iraki történetet ezúttal Iránnal?
– Sajnos azt teszi. Az amerikaiak éppúgy nem tudnak semmit Iránról, mint Irakról. De félnek az ismeretlentől, a kormány pedig kijátssza ezt a félelmet. Európa kénytelen egységes politikát kialakítani Irán irányába, mint ahogy például a NATO vagy az Európai Unió kibővítése esetében. A tagországok egymással vitáznak, és a megosztottságot az Egyesült Államok kihasználja.
– Miért mondta Washington az iráni sahnak 1976-ban, hogy nyugodtan fejlesszen ki atomenergiát, most pedig miért mondja az ellenkezőjét?
– Azért kérdezi ezt, mert racionálisan és logikusan gondolkodik. Ne tegye. Itt nem atomenergiáról, atom- vagy tömegpusztító fegyverekről van szó. Akár Irak esetében, a lényeg a rezsim megváltoztatása. A sah előre látta, hogy Irán energiakészlete az import és a növekvő belső fogyasztás miatt 30 év múlva kimerül. Azaz 2006-ra energiaválság lesz. Ma 2008-at írunk, és Iránban energiaválság van. Vagyis szükségük van atomenergiára.
– Az Iránra vonatkozó amerikai nemzeti hírszerzői értékelés nyilvánosságra hozatala után, amely szerint Irán már nem folytat nukleárisfegyver-programot, nem távolodtunk el egy Irán elleni háborútól?
– Nem. A nyilvánosságra hozatal előtt az Egyesült Államok kormánya lényegében azt állította, hogy Irán aktívan dolgozott egy atomfegyverprogramon. Ennek ellentmond a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség jelentése, amely kimondta, hogy az aktív atomfegyverprogramra nincs bizonyíték. Így ezen az alapon igencsak nehéz lett volna háborút indítani. Vagyis El-Baradei jelentését meg akarták előzni a nemzeti hírszerzői értékeléssel, amely El-Baradeiéknek igazat adott. Az egész világ azután elfogadta az értékelés következtetéseit, vagyis hogy Irán 2003-ban leállt az aktív fegyverprogrammal, és azóta a folytatására nincs bizonyíték. Igen ám, de a következtetésekkel együtt elfogadták a premisszát is, vagyis azt, hogy Iránnak volt titkos atomprogramja. Mivel most mindenki ebből a feltételezésből indul ki, közelebb kerültünk a háborúhoz!