Ki védi Európát?

A lisszaboni szerződés ír elutasítása az egész európai integráció szempontjából súlyos sokként érte az uniós vezetést és a tagországokat egyaránt. A stabil háttér hiánya nem segíti elő a közös, önálló védelmi identitás megteremtését és annak tartalommal való megtöltését sem.

Legyen-e közös európai biztonság és védelmi politika? Törekedjen-e Európa önálló hatalmi szerepre, vagy maradjon kiegészítője az Egyesült Államoknak a nyugati világban? Ilyen és ehhez hasonló, alapvető kérdésekben sincs egyezség az Európai Unió tagországainak fővárosaiban, így egyelőre nem több utópiánál egy egységes európai haderő képe sem. Az általános értelemben vett európai integráció rendezetlen kérdései mellett a nemzeti érdek – közösségi érdek vita folytatódása, a NATO és az Egyesült Államok jövendőbeli szerepével kapcsolatos bizonytalanság is elejét veszi a gyors haladásnak, ahogy Oroszország mind nyilvánvalóbb megosztási kísérletei is.
Az európai védelmi identitás alapját, sokak szerint máig egyetlen kézzel fogható „fődarabját” a védelmi ipar jelenti, amely még a hidegháború idején kezdett bi- és trilaterális projektekből nőtt ki. Az új világrendben a túlélésért folytatott küzdelemben széles körű ra-
cionalizálást diktáltak a piacok, így mára több óriáscég (EADS, MBDA, BAE Systems) jött létre, amelyek mindent megtesznek az európai igények kielégítésére, s ebben a törekvésükben találkoznak az Európai Unió gazdasági, kutatás-fejlesztési és munkaügyi érdekeivel. 2004-ben, a vágyott közös kül- és biztonságpolitika (ESDP) egyik szerveként megalakult az Európai Védelmi Ügynökség (EDA), amely elsősorban az európai védelmi képességek fejlesztésének koordinációjáért felelős. Bár a belső munkamegosztás még mindig okoz súrlódásokat, a cégek évről évre egyre jobban belerázódnak a multinacionális, összeurópai szerepbe, ami
sikereikben is megmutatkozik.
Európai cégek szállítják az amerikai elnökök következő helikopterét, és – hacsak az elnökválasztási kampány áldozatául nem esik – elnyerik a tankergépekre vonatkozó szerződést is. Az amerikai politikában fellelhető ellenállás felveti a kérdést, hogy az Egyesült Államok – mint a közös akciók, így Afganisztán kapcsán szorgalmazza – valóban erősebb európai védelmi szektort akar, vagy csak a számára hasznos „segédcsapatokat” látná szívesen.
Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő biztató jelként veszi, hogy folytatódik az európai hadiipari együttműködés, amely a kialakuló európai uniós védelmi identitás magja lehet, mindazonáltal úgy véli, hogy ezen a téren még mindig – és valószínűleg még sokáig – ütközni fog a nemzeti érdek és az európai uniós közösségi érdek, amelynek pedig elvben irányadónak kellene lennie. A lisszaboni szerződés elutasítása ráadásul lelassítja az egész európai integrációs folyamatot, amelynek sikere nélkül az egységes védelem terén sem várható nagy előrelépés. Az amerikai perspektíváról szólva a szakértő elmondta: Európa az Egyesült Államok nélkül nem tudta megoldani a védelmét, még a balkáni válságot sem tudta kezelni, ráadásul az amerikai cégek részvétele nélkül nincsenek nagy védelmi projektek sem. Washington mindaddig támogatja is az
európai védelmi ipar kiteljesedését, amíg az nem akar rivalizálni; többek között Madeleine Albright volt külügyminiszter is óvott a képességek duplikációjától.
A hivatalos amerikai politika erős partnert akar látni Európában, amellyel együtt tudja kezelni azokat a globális kihívásokat, amelyekkel önmaga már nehezen birkózik meg. Ráadásul földrajzilag, társadalmi és gazdasági berendezettség terén még mindig Európához állnak a legközelebb – mondja Magyarics Tamás, a Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa. Hozzáteszi azonban, hogy van egy nem hivatalos verzió is, amely szerint az Egyesült Államoknak hosszú távon nem lenne jó egy önálló hatalomként fellépő EU, és ügyelnek arra, hogy legyenek a kontinensen belül ellensúlyok – egyesek szerint a rakétavédelmi rendszerek kelet-közép-európai telepítése is ilyen, megosztó szándékot takar, szorosabbra fonva a térségbeli országokkal fenntartott kapcsolatokat. Mindazonáltal, ha érvényesül is ilyen irányzat, az jóval kevésbé érezhető, mint Oroszország hasonló tevékenysége, sőt éppen Moszkva vártnál gyorsabb és nagyobb mérvű megerősödése késztetheti az amerikaiakat arra, hogy inkább a hivatalosan hangoztatott verzió kerekedjen felül. Ezt tükrözi az a sürgetés, amely Washington részéről megnyilvánul az európai védelmi kiadások növelése irányában, a haderők expedíciós képességeinek fejlesztése érdekében, vagy Robert Gates védelmi miniszter részéről, amikor szemrehányást tesz a viszszafogott afganisztáni szerepvállalás miatt, azért, hogy ne csak békefenntartói, hanem béketeremtői szerepkörben is helytálljanak az
európaiak – tartja a kutató.
Ahhoz, hogy létrejöjjön és megerősödjön az európai védelmi identitás, majd intézményesüljön, komoly ráfordításokra van szükség. Bár sok vád éri – főként amerikai részről – a tagországokat, hogy haderőiknek csak kis része alkalmas expedíciós hadviselésre, a probléma gyökere még mindig az abszolút értékben is alacsony költségvetésben keresendő, és nem a felhasználás „hatékonyságában”, aminek megítélése nézőponttól függ. Tény: az Európai Unió már magára vállalta a balkáni békefenntartás oroszlánrészét, és önállóan cselekedett Afrikában is. Napirenden van – elsősorban brit és francia tartalommal megtöltve – egy európai repülőgép-hordozó harci kötelék felállítása is, a francia elnök, Nicolas Sarkozy pedig az elmúlt időszakban számos alkalommal tett utalást arra, hogy hazája atomütőereje hozzájárulhat Európa védelmi képességeihez is.