Perelj, Uram, perlőimmel

A parkvárosi történet lényege, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal valamikor az ősidőkben, tehát az én elűzetésem előtt vagy hat évvel engedélyezte egy teleknek a megvételét, de nem engedélyezte – miután megvettük és kifizettünk érte 36 ezer forintot! –, hogy átírják a nevünkre. Azt viszont engedélyezte, hogy megkezdjük az istentiszteletet ezen a megvásárolt, de átírni nem engedett ingatlanon lévő mosókonyhában. Mire a gyülekezet engedély nélkül fölépített vastraverzekből egy haranglábat, és vett egy harangot. Erre engedélyezték ennek a harangnak a fölszentelését a megvett, de a nevünkre íratni nem engedett telken. A harangot Szamosközi István nagy ünnepélyességgel föl is szentelte. Ezután úgy gondolkoztak a jó magyar alföldi reformátusok, hogy itt mindenki engedély nélkül épít, mi meg hiába kérjük éveken át az egyszerű kis imaház részére az engedélyt, az Egyházügyi Hivatal nem adja meg, hát akkor fölépítjük, és ahogy a haranglábat is utólag engedélyezték, majd ezt is fogják. Nekem azt mondták azon a nyáron, hogy csukjam be a szemem, ne menjek oda ellenőrizni, majd ők fölépítik, s mire én odamegyek, készen lesz.
Talán így is történt volna, ha én nem vagyok olyan meggondolatlan, hogy amikor a falak már félig fölépültek, jelentettem az esperesemnek, megboldogult Madarász Lajosnak. Ő megijedt, hogy imaház nyílik a Parkvárosban – meg nem is nagyon szeretett engem –, és jelentette az Állami Egyházügyi Hivatal megyei előadójának, az pedig tovább egy bizonyos Grenák úrnak, az ÁEH protestánsosztály-vezetőjének. Ezt az elvtársat mintha az ördög szállta volna meg, elkezdett őrjöngeni, hogy márpedig az újtelepi imaházat bezárják, a parkvárosi félig felépült falakat pedig lerombolják.
Mi abban az időben már leveleztünk Martin Luther King özvegyével, mert az ifjúsági körünkben nagy tisztelet övezte az ő eszméit, sok előadást tartottunk róla, és a templomot is róla akartuk elnevezni. Gondoltunk arra is, hogy ez szép jelkép, és hátha az államiaknak is lesz annyi eszük, hogy egy Martin Luther King-templomot nem fognak piszkálni, hiszen ez kényes ügy. De csak a levelezésig jutottunk el, amikor megkaptam a rombolási határozatot. Ugyanaznap kinyitom az újságot, s olvasom, hogy másnap délután Ralph Abernathy, Martin Luther King utódja – valami békegyűlést rendeztek nálunk akkoriban – a Láng Gépgyárban fog beszédet tartani. Erre mintha a Szentlélek szállt volna meg, szóltam egy-két markos barátomnak, bementem a Láng Gépgyárba, beültem a dolgozók közé, és amikor Abernathy fölment a pulpitusra – ott ült egy díszelnökség, valami 600 delegátus, szóval nagy cécó volt –, odamentem egy rendezőhöz, és mondtam, hogy most majd én következem. Az, ugye, nem szokott hozzá az ilyesmihez, és mondta, hogy tessék, menjek föl, utat nyitott nekem. Mikor Abernathy befejezte a szövegét, vettem a mikrofont, szóltam a tolmácsnak, hogy legyen szíves fordítsa, és kezdtem mondani, hogy kedves Abernathy testvér, te is pap vagy, én is pap vagyok, építjük Martin Luther King templomát, kérlek téged, hogy gyere, és szenteld meg a falakat, áldd meg a falakat és minket, mert te is szép vagy, én is szép vagyok, mindnyájan szépek vagyunk, és így tovább. Nagy tapsot kaptam, őrjöngő tapsot, éreztük, hogy ez volt az első igazán spontán taps.
Abernathyval megöleltük, megcsókoltuk egymást, s már jött is az MTI, a fotósok, a filmhíradó. Rögtön fontos eseménnyé váltunk, hiszen ennek volt egyedül életíze és nem brosúraíze. Aztán megkeresett a Pest Megyei Hírlap, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, mindnek nyilatkoztam. Másnap az összes felsorolt újság közölte, hogy épül Érden a Martin Luther King-templom. Én még aznap este a Hotel Ifjúságban – ott szálltak meg, a Rózsadombon – megtaláltam Abernathy titkárát, és elmondtam neki, hogy milyen csőbe húztam őket, és hogy vasárnap várjuk a templomba, hogy szentelje meg, de mondtam neki, hogy mindenre készüljenek fel, mert meg akarják akadályozni.
Úgy is lett, ahogy később megtudtam. A következő nap Bartha Tibor fölajánlotta Abernathynak, hogy ne a Parkvárosba menjen, mert ott csupa cigánnyal meg szegény emberekkel találkozhat, hanem Debrecenbe, a Nagytemplomba. De a fekete papba szorult annyi forradalmiság vagy keresztyénség, hogy azt mondja, »én is cigány vagyok, én is fekete vagyok, és én is a szegények papja vagyok Amerikában«. És csak azért is Érdre jött. Akárhogy is ügyeskedett az összes sóhivatal, Béketanács, Hazafias Népfront, nagy fekete autókkal kellett hogy kikísérjék a neves amerikai vendéget az érd-parkvárosi templomhoz, a félig fölépült falakhoz.
Rövidesen, egy hónap múlva megindult az egyházi vizsgálat, felfüggesztettek lelkészi állásomból. Megállapították, hogy az i-re nem teszem ki a pontot, hogy rossz a keresztelés anyakönyve, mert nincs beírva a keresztszülő a 27. rubrikába – szóval rögtön kiderült, hogy rossz pap vagyok. Azt a taktikát alkalmazták, hogy paptársaim segítségével próbáltak meg kinyírni. Megtudtam, hogy Fónyad vizsgálóbiztos urat Bartha Tibor egy éjszaka személyesen hívta a zsinati irodára, és közölte vele, hogy engem ki kell nyírni, vádat kell találni, föl kell függeszteni. Színtiszta koncepciós pert rendeztek. A gyülekezet egyértelműen mögöttem állt, a presbitérium is az első menetben, 1000 ember aláírása, 150 távirat Kádár Jánosnak, munkásemberek névvel, aláírással vállalták, hogy ragaszkodnak lelkészükhöz, ragaszkodnak templomukhoz. Martin Luther King-i harc lett belőle anélkül, hogy akartam volna. Egy erőszakmentes polgárjogi akció az érd-parkvárosi hegyek közt. Sosem felejtem el, micsoda ünnep volt, őrzöm róla a teljes fotódokumentációt, a sok cigány és köztük Abernathy! Szép dolog lehetett volna, ha ezek a vaddisznók szét nem túrják, mert tényleg a szegények temploma épülhetett volna meg. De hát lehet, hogy nem érdemeltük meg. Ennek az ügynek el kellett buknia, mert a bukás valahol az igazság természetéhez tartozik.
Egy hónap múlva elítéltek egyházmegyei fokon, újabb két hónap múlva a zsinati bíróság. Az egyházi koncepciós per minden tárgyalására jött velem a gyülekezet, és mikor elítéltek, fölálltak és énekelni kezdték:
Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel, e pajzsodat ragadd elő, én segedelmemre állj elő.
Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, én ellenségimet kergesd el.
Mondjad ezt az én lelkemnek: tégedet én megsegítlek.
Láttad volna ezeknek a rossz lelkiismeretű papi bíráknak a sunyi arcát, amikor az egyszerű érdi munkások a fejükre énekelték ezt a zsoltárt! Azóta is kísér ez az ének.
– Mi volt a vád ellened az egyházi bíróság előtt?
– Azok a marhaságok, amelyeket már említettem. Először is a régi »bűneim«, hogy tiszteletlen vagyok az egyházi vezetőkkel. Az első menetben még leírták a templomügyet is, de később már bölcsebbnek látták úgy beállítani, mintha semmi köze nem lenne az elítéltetésemhez. Formálisan az i-ről hiányzó pont volt a vád, azaz adminisztrációs hibák, például hogy a keresztelési anyakönyvet rosszul vezettem. Pénzügyi mulasztást nem tudtak rám bizonyítani, a pénzügyekkel a gondnokom foglalkozott, a téesz könyvelője, tehát azokat rendben találták. Nőügyeket sem tudtak rám bizonyítani, az sem került bele a vádiratba, és az sem, hogy homokos vagyok, mivel három gyermekem van, három fiam. Általában ha egy papot támadtak az elvtársak, akkor vagy azt mondták, hogy sikkasztott, vagy azt, hogy kurvapecér, vagy azt, hogy homoszexuális. Ebből egyiket sem sikerült ellenem felhozni nagy sajnálatukra, így maradt, hogy rossz az adminisztráció, hogy alkalmatlan vagyok a papságra. A nyakatekert, oldalnyi hosszú vádiratokba beleírták, hogy hányszor támadtam az egyházi vezetőséget, fő vádpontként pedig azt fogalmazták meg, hogy veszélyeztetem az állam és az egyház közötti jó viszonyt. Az egész történet mégiscsak jellé vált, noha azóta sok víz lefolyt a Dunán, és nem maradtunk mi meg ennek az egy szimbólumnak a szolgálatában. A mai napig nem tudom magamat elítélni, hogy mindezt végigcsináltam. Lehet persze, hogy ha ezt a beszámolót egy idősebb vagy nálam higgadtabb vérmérsékletű hallgatja végig, azt mondaná, miért nem voltam türelmesebb, miért nem vártam meg az alkalmasabb időt, miért nem játszottam többet és alaposabban a diplomáciai csatornákon, több eredményt értem volna el. Valószínűleg ma már állna ez a templom, ha én akkor visszavonulok, taktikázom, egyáltalán az életemet taktikusabban és a hatalom iránti nagyobb tisztelettel és reverenciával élem… Ez nem jézusi vonás bennem, hanem inkább kuruc. De mégsem érzem azzal a Jézus Krisztussal, akiben hiszek, ellentétesnek ezt a küzdelmet, noha mint mindenbe, ebbe is sok emberi indulat is vegyült, de amikor magamért harcoltam, végső soron akkor is az ügyért harcoltam.