Sajt a holló csőrében

Realizmus és lélektan
Összehasonlítani a két megnyilatkozást, Gyurcsány őszödi beszédét és Orbán előadását a zártkörű (el is higgyük?) rendezvényen, van akkora merészség, mint a World Trade Center elleni támadás sokkját az október 23-i rendőrattakéval összevetni. A cél kiviláglik, az eszközök válogatatlanok. Végre le lehet írni: kiszivárogtatás! Címoldalra lehet biggyeszteni: Orbán beruházásellenes! Hogy egyébként miként lehet beruhá-zásellenes az, aki évek óta mást sem mond – s akinek kormányzása is ennek jegyében folyt! –, mint hogy a gazdaság élénkítése nélkül, munkahelyteremtések nélkül ez az ország nem jut előbbre, az miért is lenne kérdés? Egyáltalán: számít az, hogy Orbán nem a beruházások gazdasági koncepcióját ellenezte, hanem konkrét beruházásokat kritizált? Azt vetette föl, hogy alaposan meg kellene vizsgálni, mi az oka annak, hogy „egy 300 milliárdos beruházásnak 700 milliárd a vége”. Milyen unalmas! Kit érdekel ebben az országban az a fölöslegesen kidobott 400 milliárdocska, amikor turulozni is lehet? Egy a fontos, hogy Gyurcsány kijelenthesse: „El a kezekkel az állami nagyberuházásoktól!” Nem kellett volna a jelszógyártóknak még egy kicsit törni a fejüket, és esetleg úgy fogalmazni meg a szlogent a korrupciós ügyekben fuldokló baloldalnak, hogy „el a kezekkel az állami nagyberuházások körüli pénzektől!”? Ha már nem telik másra, csak ilyen komcsiretrós jelszóra.
Vagy ezek a délibábosan hol megcsillanó, hol eltűnő négyszázmilliárdok csak nüanszok, lényegtelen részletek?
A másik sokkolónak szánt hír a jobboldalnak, hogy a Fidesz 2006-ban nem is akart választást nyerni. Két dolog csúszott itt össze. A realizmus és a lélektan. 2006-ban nyerni a jobboldalnak kínos feladatok tömegét jelentette volna, hiszen egy rendkívül nehéz helyzetbe navigált ország sorsán kellett volna fordítani. A feladat nehézsége azonban nem tarthatta vissza a jobboldalt attól, hogy ne a nyerés szándékával fusson neki a választásoknak. Az a tény, hogy Orbán Viktor, aki sok választójának megrökönyödésére a legkiélezettebb helyzetben a győzelem érdekében hajlandó lett volna önmaga rovására Dávid Ibolyát a miniszterelnöki székbe segíteni, nem azt bizonyítja, hogy ne akarta volna a polgári oldalt hatalomra juttatni.

A vádlóknak bizonyítani is kéne
A hatalom akarása nem az ördögtől való. A hatalmat sokféleképpen lehet fölhasználni, s mindig és kizárólag a használat mikéntje dönt arról, hogy jóváíratik-e a végső elszámolásnál a hatalom megszerzésére irányuló illetlenül erős akarat. A politikai hatalom megszerzésének elnapolása egy ország sorsára van kihatással. Ennek elodázása taktikai okokból majdnem cinizmus lenne. Még akkor is, ha szükség van arra az érési folyamatra, amelynek évek óta tanúi vagyunk. Amelynek során sztrájkokkal, tüntetésekkel, markánsabb érdekképviseletekkel, civil mozgalmakkal erősödik az állampolgári tudatosság. Ez a lassú érés szoros összefüggésben van az ország állapotának lezüllesztése elleni tiltakozással. De ne gondoljuk, hogy ez a fejlődési szakasz megspórolható. Aki ma sztrájkot szervez, az holnap megvédi lakóhelyét a szemétlerakó-biznisztől. Aki ma harcol a gyereke iskolájáért, az holnap nem szavazza meg a helyi kiskirálynak közpénzből utat építtető polgármestert.
A jobboldalról azt feltételezni, hogy nem is akarta megragadni a kormányrudat, olyan pragmatikus politikai akaratot feltételez, amelyet a vádlóknak bizonyítani is kellene. Egy nehezen megnyerhető választáshoz való viszonyulás sokkal inkább a politika lélektanához tartozik, mintsem az etikájához. A parkolópályára kényszerült polgári oldal kénytelen volt a sors kezét látni abban, hogy számára a hatalom elnyerése késleltetve van ugyan, de majdani megszerzése után egy stabilabb kondíciójú országban tevékenykedhet a nemzet javára. Ahol nem kell a körmünket rágva találgatni a majdnem egyenlő szavazati arányok láttán, merre billen a választások estéjén a mérleg nyelve. Sosem mindegy, hogy egy politikai erő egyértelmű és erős támogatottsággal jut-e hatalomra, vagy csak „neki volt szerencséje”.

A váddömping leckéje a jobboldalnak
Most formálódik, kristályosodik ez az erős támogatottság. Egy ország tért magához, ha drágán fizettünk is érte. Illúziói ennek az országnak a baloldallal szemben jó darabig nem lesznek. Ez a fejlemény teszi ma olyan gyűlöletessé a polgári erőket a baloldal szemében. Ezért kell olyan támadássorozatokat kreálni ellenük, amely ha győzelmet nem is hoz a baloldalnak, de legalább csökkennek az ellenfél túlnyerésének esélyei egy esetleges előre hozott választásokon. A baloldal már csak ebben bízhat, és ennek a célnak az érdekében tegnaptól kezdve a következő választások időpontjáig mindent be fog vetni. Készüljünk tehát föl rá. Készüljünk arra, hogy mindenki és legfőképpen azok, akik ezen az oldalon százszorosan bizonyítottak már, meg lesznek vádolva mindennel, ami csak elképzelhető. Aki meglepődik, az szavazatot veszít. Hogy a jobboldal mennyire tudatosan néz szembe azzal, ami mostantól kezdve rá vár, az egyúttal vizsgája is politikai érettségének. Mert nemcsak az állampolgár nő hozzá a demokrá-ciához, hanem a hatalomra akár a legtöbb joggal aspiráló politikusnak is hozzá kell nemesednie, hozzá kell érnie ahhoz a feladathoz, amely rá vár. Úgy kell mérlegelniük minden megnyilatkozásukat, mintha a mondatok, amelyeket kimondanak, már futnának is e-mailen vagy telefonon azokba a boszorkánykonyhákba, ahol az ellentámadás forgatókönyvei készülnek. Úgy kell fogalmazni még zártkörűnek deklarált rendezvényeken is, mintha be lennének poloskázva a helyiségek, ahol a csevegés folyik. A baloldaltól nincs mit tanulni országirányításban, de
van mit tanulni tőlük hatalommegszerzési és
-megtartási technikákban. Ha erről elfelejtkezik a jobboldal, akkor prominenseik hiába vonulnak ki sugárzóan optimista arccal megbeszéléseikről, mert ama bizonyos La Fontaine-meséből ismerős sajt a holló csőréből az utolsó pillanatban is kieshet.