A szokásos kézitusa a szerbekkel

Éveken át a meglepetéstől tartottunk, mostanában inkább már a meglepetésben bízunk. Nevezetesen abban, hogy férfi vízilabda-válogatottunk az athéni olimpia döntője után végre újra legyőzi világversenyen, komoly tétmérkőzésen Szerbiát. Hisz legbelül tudjuk, érezzük, nem is kellene hozzá szenzáció, csak egy jól kifutott meccs, pár kiemelkedő egyéni teljesítménnyel. Tegnap a malagai Európa-bajnokság elődöntőjére természetesen megint úgy készültünk: talán eljött az idő.

A hely szelleme velünk volt. A Kemény-éra első jelentős sikerét ugyanis az 1997-es Európa-bajnokság jelentette, alig kétszáz kilométerre Malagától, Andalúzia fővárosában, Sevillában. A tizenegy évvel ezelőtti fináléban Kásás Tamás három góljával 3-2-re diadalmaskodott válogatottunk Jugoszlávia felett, bár akkoriban még Olaszország legyőzését tekintettük áttörésnek, a szerbek – változó államalakulatok képviseletében – a harmadik évezredben váltak fő vetélytárssá. Sőt, favorittá, hiszen ha csak az Eb-nél maradunk, az elmúlt három kontinensviadalt ők nyerték, 2001-ben Budapesten, 2003-ban Szlovéniában, Kranjban, 2006-ban pedig Belgrádban. De Spanyolország a magyar póló felségterülete maradt, Sevilla után 2003-ban a barcelonai vb-n is a mieink nyakába akasztották az aranyat. Nem tudni, a tegnapi ráhangolás során ki miből merített erőt – vagy erőtlenséget –, az ellenfél gólzsákja, Alekszandar Sapics mindenesetre bemelegítés helyett olyan idegesen sétálgatott fel-alá, hogy nézni is jó volt. Azt hallani már kevésbé, hogy Szécsi és Benedek sincs százszázalékos állapotban, de joggal reméltük, hogy magyar pólós a szerbek ellen minden nyűgét felejti.
A második elődöntővel szemben az elsőn garantált volt a délszláv siker, mert Horvátország mérkőzött Montenegróval. A lelátón lőtávolon kívülre különítették el egymástól a két szurkolói csoportot, de feleslegesnek bizonyult az elővigyázatosság; mindkét nemzet Szerbiával szemben nyerte el a függetlenségét, és ennyi elég is lehet a közös nevezőhöz. A vízben is normális hangulatú, kiélezett csata dúlt, egészen a hajráig egy-egy gólnyi különbséggel, váltott vezetéssel. Először 9-7-es montenegrói előnynél nőtt kettőre a differencia, és ez is maradt a végeredmény. A 2006 nyara óta önálló, így az önmegvalósítás minden lehetséges területén, különösen a sportban felajzott Montenegró férfi vízilabda-válogatottja elsőként zárt a B Eb-n, aztán az olimpiai selejtezőn is, most pedig máris Eb-döntőt vívhat.
Na, de kivel? A magyar–szerb derbi közép-európai viszonylatban késő este, andalúz időszámítás szerint ellenben szinte még délután, 21 órakor kezdődött. Lapzártánk azonban sajnos az előbbihez igazodik, így részletes tudósítást nem közölhetünk az összecsapásról.
Az 1. negyed enyhén szólva ezúttal sem ígért a folytatásra sem gólzuhatagot; 0-0-ra végződött. A legnagyobb esély együttesünk előtt adódott egy ötméteres formájában, miután Molnár beforgatta az őt végig sanyargató Udovicsicset, de a másik párharcot Sevilla hőse, Kásás már elveszítette Sefikkel szemben, mert a kapus felülről lefelé védve kiütötte a vízre tartó büntetőt. Szécsi hasonló bravúrral piszkált ki egy löketet emberhátrányban a rövid felsőből, egyébként jobbára visszafogott öldöklés zajlott, az áldozat szerepében leginkább a centerekkel. Az első gólra tizenkét percet és mindkét oldalon négy-négy kihagyott előnyt kellett várni. Ennél nagyobb baj, hogy a szerbek lőtték, a két éve éppen a budapesti Világkupán megismert balkezes Filipovics révén. Radjen ugyancsak fórból 2-0-ra növelte hátrányunkat – valószínűtlenül üresen állt két méterre a kapunktól –, és bár Madaras, gólra váltva a hatodik előnyt, szépített, Vujaszinovics akcióból 3-1-re alakította a félidei eredményt. Az már kiderült, hogy 3-2-re nem nyerünk. Lapzártakor az eredmény 7-7-es döntetlen.

A bronz a tét. Női válogatottunk csütörtök este 7-4-es vezetésről 8-7-re kikapott Spanyolországtól az első elődöntőben, a másodikban Oroszország meglepetésre 8-5-re verte Olaszországot. Így ma 19.30-tól magyar–olasz párharc lesz a bronzéremért, 21 órától pedig spanyol–orosz finálé az aranyért.