Ahol a fegyverhez való jog a kultúra része

A lőfegyverek kérdése érzelmektől fűtött vita tárgya az Egyesült Államokban, különösen az elnökválasztások időszakában. A fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jog mélyen gyökerezik az amerikai kultúrában, olyannyira, hogy sem a társadalmat, sem a politikusok nagyobbik részét nem térítik jobb belátásra a gyilkossági, bűnelkövetési statisztikák vagy az olyan kirívó, ám immár rendszeressé váló esetek, amikor osztálytársaikat mészárolják le lőfegyverrel talajt vesztett diákok.

Hogy mennyire része az amerikai létformának a fegyverviselés, arra mi sem világít rá jobban, minthogy az alkotmány második kiegészítése (1791-ből) rögzíti a fegyverbirtoklási és viselési jogot a szabad állam biztonságos létéhez szükséges fegyveres szervezettel (milícia) együtt. Az alapvető vita ennek a passzusnak az értelmezése körül zajlik, amit nem egyszerű visszaadni magyar nyelven; a lényeg az, hogy a társadalom többsége (a CNN júniusi felmérése szerint 67 százaléka) úgy véli, hogy egyéni jogról van szó, míg a kisebbség szerint arról, hogy az állampolgárok fegyveres milíciát alapíthatnak biztonságuk érdekében (vagyis kollektív jogról). Mivel a többség szava dönt, így a valóság is leképezi a népszerűbb értelmezést: a több mint háromszázmilliós országban az alkohollal, dohányáruval és fegyverekkel foglalkozó szövetségi hivatal (ATF) 1995-ös becslése szerint 223 millió lőfegyver volt magánkézben. Ez még önmagában csak rossz előjel, de az már tragikus tény, hogy évente átlagosan mintegy tízezer gyilkosságot követnek el lőfegyverrel, az összes gyilkosság csaknem hetven százalékát. Ugyancsak évente két és fél millió bűncselekményt követnek el lőfegyverek (főként maroklőfegyverek) főszereplésével. Néhány kivételtől eltekintve, a fejlett országok között az Egyesült Államok vezeti a versenyt ezekben a statisztikákban.
Míg a populáris vélekedés a bűnözőkkel szembeni védekezés lehetőségének megadását látja az egyéni fegyverviselési jogban, magasabb körökben, politikai vitákban más, mondhatni magasröptű érvek is előkerülnek. A fegyverek mellett kardoskodók például a demokratikus útról letért állammal szembeni ellenállás zálogát is látják ebben a jogban, és arra hivatkoznak, hogy a totalitárius rezsimek először korlátozták a fegyverviselést, majd el is kobozták a lakosságnál lévő fegyvereket. Bár ezt történelmi példák világszerte nem támasztják alá egyértelműen, az tény, hogy az Egyesült Államok függetlenségi harcában, a XVIII. században volt olyan epizód, amikor a britek le akarták fegyverezni a gyarmatok lakosságát, s azok ellenálltak.
A kérdés szövetségi és helyi szinten folyamatosan a felszínen van, hol specifikus korlátozásokat javasolnak és vezetnek be (például gyermekbiztos megoldások, ravaszbiztosítékok), hol elutasítják azokat (például központi, minden hatóság által hozzáférhető adatbázis a fegyverekről). A legutóbb azonban az egész Egyesült Államokban a figyelem középpontjába került a vita, amikor az alkotmánybíróság szerepét is betöltő legfelsőbb bíróság június végén alkotmányellenesnek (a fent említett szakasszal ellentétesnek) találta Columbia szövetségi kerület bíróságának azon 1976-os döntését, amely tilalmat hirdetett minden maroklőfegyverre. A kilenctagú testület 5:4 arányban foglalt állást, kiváltva a fegyverpártiak örömét az egész országban; voltak olyanok is, akik a bíróság lépcsőjén M16-os gépkarabélyokat ábrázoló, csillagos-sávos transzparensekkel üdvözölték a döntést. Az ellenzőket tömörítő befolyásos szervezet, a Nemzeti Lövész Szövetség (NRA) nyilatkozatában arra hívta fel a figyelmet, hogy a döntésre hivatkozva több helyi intézkedést is megtámadnak majd, amely szerintük alkotmányellenesen van hatályban. Hogy a vita nem fejeződik be, arra bizonyíték, hogy az ellenzők sem érzik azt, üres kézzel távoztak volna: szerintük a döntés továbbra is lehetővé teszi a helyi korlátozásokat. Columbia szövetségi kerületben, azaz a Washingtont körbevevő területen például a fegyvert tulajdonosa nem viheti ki a házából, és regisztrálnia kell azt a rendőrségen.
A fejleményekre természetesen reagáltak a novemberben esedékes elnökválasztás jelöltjei is, akik fegyverekkel kapcsolatos véleményüket már korábban nyilvánvalóvá tették. A republikánus John McCain üdvözölte a legfelsőbb bíróság döntését, amelyet „a második kiegészítés adta szabadság kiemelkedő győzelmének” tart. Utalt arra, hogy több, a washingtonihoz hasonló tiltást (például Chicagóban) is fel kell oldani a nyomában. McCain reakciója jelzi a republikánusok általános értelemben vett véleményét, és ezzel a vita és politikai preferenciák viszonyát is. Az amerikai konzervatívok inkább fegyverpártiak, míg a liberálisok inkább ellenzik a korlátozás nélküli fegyverbirtoklást és viselést. Az arizonai szenátor korábbi szavazatai is tükrözték ezt a nem túl határozott elkülönülést: ellenezte azt a törvényt, amely tiltotta volna az automata fegyvereket, viszont támogatta, hogy a fegyvervásárláskor szükséges büntetőügyi átvilágítást (volt-e priusza az illetőnek) terjesszék ki a fegyvervásárokra is, amelyek alkalmával pultról, jóval egyszerűbben lehet pisztolyokat beszerezni. Ilyen rendezvényből nagyjából ötezer van évente az Egyesült Államokban.
Barack Obama szintén üdvözölte a döntést, mondván, hogy őszinte támogatója a második kiegészítésnek, de hozzátette: helyi korlátozásokra a lőfegyverekkel elkövetett bűncselekmények megelőzése érdekében szükség van. A hatóságok keretek közé szoríthatják az egyéni jog gyakorlását – mondta.
Hiába igyekszik azonban Barack Obama azon, hogy ne keltsen ellenszenvet a fegyverviselés jogát szükségesnek tartó többségben, annak harcos szervezetei ezt kevésnek tartják. Az NRA a minap jelentette be, hogy az ősszel 15 millió dollárt áldoznak a demokrata jelölt elleni kampányra. A fegyvergyártók lobbija által erősen támogatott csoport szerint Obama álcázza fegyverellenes terveit a kampányban. Például azt sérelmezik, hogy szerintük a jelölt olyan korlátozásokra készül, amelyek csak egyetlen maroklőfegyver vásárlását tennék lehetővé – havonta…