Anonim mondás, hogy az előítélet sok időt takarít meg, mert tények nélkül alakíthatod a véleményed. Nos, a szegedi baloldal megmaradt az előítéletnél. A történészek és az egyetemi tanárok egybehangzóan ismerték el, hogy szükség van a kép újrarajzolásához…
Horthy Miklós mondta 1940-ben Szegeden, a róla elnevezett tudományegyetem felavatásának napján: „Elismeréssel emlékezem meg Szeged népének két évtizedes, lelkes és lankadatlan magyar munkájáról, nemzeti művelődésünknek hozott nagy áldozatáról is. Nemzetünk jövendő sorsa azon is fordul, hogy milyen lesz a műveltsége.” Szent-Györgyi Albert, az egyetem első rektora székfoglalójában – egyebek mellett – a következőket fűzte hozzá: „Az egyetemtől… joggal azt várhatjuk, hogy felette álljon a politika hullámzásainak, s eszményeit az idők háborgásán keresztül sértetlenül mentse át a jövőbe. Azt várhatjuk, hogy az egyetem kapuin a gyűlölködést kizárva, a tudás szelíd fénye mellett csendben munkálkodjék, s éljen örök emberi eszményeinek.”
Nagy visszhangot kiváltó konferenciát rendezett Szeged az elmúlt napokban Horthy Miklós személyéről és a nevéről elnevezett korszakról. A cél az volt, hogy 64 évvel a korszak végét követően, és Horthy születésének 140. évfordulóján – többféle nézőpont ütköztetésével – reálisabb kép alakuljon ki a kormányzóról, mint amilyen kering a közéletben. Ha valaki nem tudja, melyik kikötőbe tart, minden szél jó neki. A szervezők pontosan tudták, merre kell venni az irányt. De még a tervezés időszakában a megyei baloldal éles támadást indított a konferencia kezdeményezői ellen, abban a tévhitben, hogy erősíteni akarják a Horthy-nimbuszt és idealizálni a korszakot. Jellemző módon aztán a baloldal képviselői meg sem jelentek a kongresszus üléstermében, így meg sem győződhettek arról, hogy az előadások és a viták milyen mederben folytak. Nem vágták ki a biztosítékot. Anonim mondás, hogy az előítélet sok időt takarít meg, mert tények nélkül alakíthatod a véleményed. Nos, a szegedi baloldal megmaradt az előítéletnél. A történészek és az egyetemi tanárok egybehangzóan ismerték el, hogy szükség van a kép újrarajzolásához, hiszen a politikai publicisztikákban és a politikai közbeszédben, de helyenként a történelemórákon is még mindig szokás félfasiszta, diktatórikus rendszernek minősíteni a Horthy-korszakot, a hárommillió koldus országával.
A rendszerváltás első miniszterelnöke, Antall József mondta egy interjúban, hogy a „hárommillió koldust” egy nyilas hajlamú ember, Oláh György szélsőjobboldali radikális publicista fogalmazta meg, csak ezt mindig elfelejtik. És nem árt, ha ezt is a szociális demagógia körébe soroljuk. Hárommillió koldusról ugyanis nem lehet beszélni. A konferencián elhangzott bírálatok mellett a korszak pozitív vonásait is megfogalmazták az előadók, és ez cseng most ki a tanácskozás utóéletéből. Amit ugyancsak nem árt az emlékezetbe idézni: Horthy Miklós Szegeden gyűjtötte össze a nemzeti hadsereget 1919 nyarán az ellenforradalmi kormány hadügyminisztereként. Politikai alapállását vagy ideológiai hátterét Szegeden sajátította el, amiben nagy szerepe volt az alsóvárosi ferences házfőnöknek, Zadravecz Istvánnak, a kommunista uralom egyik meghurcolt és bebörtönzött páterének. A másik nem felejthető cselekedet: Zadravecz páter és Lőw Immánuel főrabbi, nemzetközi hírű botanikus, folklorista, művelődéstörténész és filológus járták körbe a szegedi polgári helyeket, és gyűjtöttek pénzt zsidók és keresztények körében arra, hogy a nemzeti hadsereg felállhasson. A hadsereg több mint egyharmada izraelita származású volt. Ezt Antall is megerősítette, és felhívta a figyelmünket arra, hogy Horthy tartalékos tisztjei között, akik elfoglalták a szegedi laktanyát, igen nagy számban találunk zsidó származású tiszteket. Miklós Péter történész-muzeológus szavait idézem: „Úgy látszik, hogy valamiféle társadalmi konszenzus vagy összeborulás indult meg Szegeden azért, hogy a vörös terrort és a diktatúrát megszüntessék.” A legnagyobb gond Horthy személyének a megítélésében az, hogy a történész szakma sem egységes. Leginkább a „zsidókérdés” osztja meg őket.
Érdemes ezzel kapcsolatban újfent Antall József szavait citálni: „A német megszállás után került sor a deportálásokra, amit súlyosan el kell ítélni. De Horthy Miklós amint a legkisebb önálló cselekvési lehetőséghez jutott a nyár időszakában, éppen Koszorús Ferenc ezredes Budapestre vezénylésével, megmentette a budapesti zsidóságot a deportálástól. A nyilasuralom – ami már Horthyt őrizetben találta – volt a vég tombolása. Tehát ez megint egészen másképp és sokféleképpen megvilágosítható kérdés, amely csak komoly történeti, politikai elemzéssel végezhető el.” Jelenleg úgy látszik, hogy az a történészi kör az erősebb, amelyik a Horthy-korszak zsidó problémája miatt a kormányzó egész tevékenységét negatív színben tünteti fel. Ez tükröződik az oktatásban is. A szegedi konferencia előadói és vitázó felei kísérletet tettek arra, hogy valóban objektív képet adjanak Horthyról és a korszakról. Valamennyien tudjuk, hogy kevés dolog van az életben, ami szánalomra méltóbb, mint az erőltetett optimizmus. A szervezők abban bíznak, hogy ez az objektív kép előbb-utóbb a tankönyvekbe is bekerül, hiszen nem fekete és fehér a történelem, és nem fekete és fehér Horthy személyisége sem.
A konferenciát kísérő utózöngék is arra utalnak, hogy az előadások igen színvonalasak voltak, és a kerekasztal-beszélgetések elindítottak egy régóta várt párbeszédet. Haág Zalán, a szegedi közgyűlés kulturális bizottságának vitavezető alelnöke is így érzi, amikor azt mondta: „Dialógus kezdődött, és a baloldal részéről is elhangzottak most már olyan érvek – a politikai publicisztika szintjén is –, amelyek Horthy megítélését egyfajta valóságosabb irányba terelik. És az idő múlásával ez egyre inkább hangsúlyosabb lesz.”
A konferencia Szeged részéről főhajtás is volt. A gesztust már régen szerették volna megtenni, mert a város sokat köszönhet a kormányzónak, mindenekelőtt építményeket: a fogadalmi templom fejezetését, a református templomra adott pénzt, a gyermekkórházat és így tovább. A Dóm tér egyébként az egyház, a kultúra és az állam egységének szimbóluma is lehetne. Azt a szellemi erőt, ami ma Szegeden van, az 1920-as évek politikájának köszönheti a város, részben Horthy személyének. Nem véletlen, hogy a kormányzó emlékét domborműveken és festményeken örökítették meg, hogy az egyetem 1940-ben róla kapta a nevét, és az sem véletlen, hogy ezeket aztán az államszocializmus korában igyekeztek minden eszközzel eltüntetni. Szeged ápolta Horthy Miklós emlékét, amíg megtehette.
A rendszerváltozás után 18 évvel magától értetődő, hogy egy országos konferenciával (és egy szemléletes, a korszakról szóló kiállítással) segíteni kívánták az igazságtalan, torzított és sok hazugsággal fűszerezett Horthy-kép tisztességesebb arculatának megrajzolását. Aki nem így gondolkozik, és az elferdített tények zavaros halmazában hisz, a jövő nemzedékének árt vele. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy talán nem lesz soha békesség – a dialógusok ellenére sem – a Horthy-kérdésben, mint ahogy Kossuth vagy Görgey megítélésében sincs a mai napig. A történészek a két utóbbi személyiség esetében is egymásnak feszülnek, a közös nevezőt az évszázadok sem hozták meg.
Edmund Burke XVIII. századi brit politikus mondta: „A történelem szerződés a holtak, az élők és a még megszületendők között.” Miért ne lehetne becsületesebb ez a szerződés?
