Érdemtelenek? Érdemesek?

Dobogókőn, 2008. június 27-én, a kormány és a szocialista frakció azon együttes tanácskozása előtt, amelynek eredményeként a szociális támogatások átalakítására hárompontos programot jelentett be, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök sajtótájékoztatót tartott. Ezen arra az újságírói kérdésre, miszerint elképzelhető-e, hogy a tanácskozáson szóba kerül az alanyi jogon járó családi pótlék rászorultsági alapra helyezése, azt válaszolta: Szűcs Erika szociális miniszter javaslatai között ez nem szerepel. Válaszához magyarázatot is fűzött. Eszerint abból kell kiindulni, hogy „a családi pótlék a gyermekeknek jár. Mi azt gondoljuk, hogy gyermek és gyermek között nem szabad különbséget tenni amiatt, hogy ki hová születik. Nagyon helyesnek gondolom, hogy meg kellett szüntetni azt a perverz elosztást, ami az úgynevezett polgári kormány családpolitikáját jellemezte. A magasabb jövedelmű családok magasabb gyermektámogatást kaptak. Ez szerintem nincsen rendben, ez szociálisan igazságtalan. Ezért az ahhoz való bármiféle visszatérést én elutasítom.”
Válaszához fűzött magyarázatában a miniszterelnök valójában nem az újságíró, hanem egy el nem hangzott, de napirenden lévő kérdésre felelt. Arra, hogy mint vélekedik a szerencsi kistérség polgármestereinek azon javaslatáról, miszerint a „családi pótlék legfeljebb 3 gyermekig járjon, további gyermekek esetén adójóváírás, adókedvezmény formájában kellene támogatást nyújtani”. Továbbá felelt arra is, hogy mint vélekedik a Jobbik nevű parlamenten kívüli párt népszavazási kezdeményezésének azon – a szerencsiek javaslatával ellentétben nem álló – kérdéséről, amely szerint a „harmadik gyermektől a családi pótlék helyére a vele azonos összegű személyi jövedelemadó-kedvezmény lépjen a népszavazást követő év január 1-jétől”. A különbség, hogy ami a szerencsieknél „legfeljebb 3”, az a Jobbiknál konkrétan kettő, és utóbbi kizárja, hogy a családi pótlék összege, illetve az adókedvezmény mértéke a gyermekek sorszámától függően különbözhessen. Jelenleg az egy gyermek után járó családi pótlék összege a harmadik gyermekig enyhén növekszik, majd változatlan marad. (2008-től egy gyermek után havi 12 200 forint, kettő után – gyermekenként – 13 300 forint, három és minden további gyermek után – gyermekenként – 16 000 forint jár. Feltéve, hogy családban nevelkednek. Ha nem nevelkednek családban – ha nevelőjük egyedülálló –, akkor 1500-1500, illetve 1000 forinttal több. Ha a gyermek tartósan és/vagy súlyosan fogyatékos, akkor a családi pótlék 23 300, illetve 25 900 forint.)
Különbség még, hogy a szerencsiekkel ellentétben a Jobbik meghatározza a bevezetés időpontját. Ezt az Alkotmánybíróság, a felkészülési idő hiánya miatt, valószínűleg alkotmányellenesnek találja. Az Alkotmánybíróság nem kifogásolja sem az univerzális családi pótlék rászorultsági elven történő átalakítását, sem a családi kedvezmény létét. Talán a családi pótlék megszüntetését sem kifogásolná. Nyitott kérdés viszont, hogy mint vélekedne a csupán meghatározott számú gyermek után járó családi pótlékról. Vagy másképpen: mint vélekedne arról, hogy a negyedik, ötödik, hatodik stb. (vagy harmadik, negyedik, ötödik stb.) gyermek együttesen „osztozik” akkora családi pótlékon, amelyre a harmadik (második) gyermek, fiatalabb testvérek híján, egymaga jogosult. Érdemes megjegyezni, hogy utóbbi nem példa nélküli. Az 1912. évi XXXV. törvény a három és több gyermek után évi 600, kettő után 400, egy után 200 korona családi pótlékot állapított meg. (Ez az állami, a vármegyei és az államvasúti alkalmazottakra vonatkozott, és valójában azok szelektív – a gyermekek lététől és számától függő – béremelés volt. Ezt teszi érthetővé, hogy az alacsonyabb státusúak – óvónők, díjnokok, altisztek, szolgák stb. – gyermekei után miért csak a fenti összeg fele járt.)
Perverz újraelosztás
Először azt vizsgáljuk, hogy az Orbán-kormány családpolitikája – amelynek eszköze volt a személyi jövedelemadóból levonható úgynevezett családi kedvezmény, és amelyet értelemszerűen csak az írhatott le, akinek volt személyi jövedelme, illetve személyi jövedelmet bevallott – minősíthető-e perverz újraelosztásnak. Akik annak minősítik, azzal érvelnek, hogy a családi kedvezményt – személyi jövedelem híján – éppen a legrászorultabbak nem tudják igénybe venni, így az nem a szegényeknek, hanem a gazdagoknak ad. Ami perverzió.
Ez az érvelés azonban nem helytálló. Tartalmaz ugyanis egy rejtett feltételt: azt, hogy csak egyetlen és minden gyermekesre vonatkozó családtámogatási rendszernek van létjogosultsága. Ez azonban nincs így, mivel két okból lehet támogatást nyújtani a gyermeket nevelő szülő(k)nek. Egyrészt azért, mert szegények, függetlenül attól, hogy eleve azok, vagy csak a gyermek(ek)okán lettek azzá. Másrészt azért, hogy az azonos jövedelmű gyermekesek és gyermektelenek életszínvonala közötti különbség csökkenjen. Ezt azzal érik el, hogy – azonos jövedelem esetén – a gyermekesek valamivel kevesebb adót fizetnek a gyermekteleneknél.
Az adóból leírható családi kedvezményt a miniszterelnök gyermek és gyermek közötti különbségtételnek tartja, mert nem juthat hozzá az, aki nem fizet adót. Ez, szerinte, a magasabb jövedelmű családok magasabb gyermektámogatása. Valójában azonban arról van szó – mint láttuk –, hogy a gyermekesek adója valamivel kisebb a gyermektelenekénél. Ha az eltartott gyermekekre tekintet nélkül hajtanak végre adócsökkentést, akkor Gyurcsány Ferenc lelkiismerete nyugodt, a szociális igazságtalanság vádja fel sem merül, a dolog a legnagyobb rendben van, sőt az alacsonyabb adók miatt növekvő versenyképességünkről ejtene szót. Ha viszont csupán a gyermekesek adója csökken, míg a gyermekteleneké változatlan marad, akkor lelkiismerete már háborog, szociális igazságtalanságot kiált, és még azt ünnepelni is elfelejti, hogy az alacsonyabb adók miatt legalább a gyermekesek versenyképessége nőtt, ha a gyermekteleneké nem is. (Ez utóbbit persze gúnynak szántam. Azokat gúnyolom, akik hisznek abban, hogy az alacsonyabb adók versenyképesebbé teszik az országot. Aki ezt elfogadja, annak Mikola doktor elhíresült diagnózisát is el kell fogadnia, miszerint a bajok okozói a szinglik.)
Az Orbán-kormány családpolitikájának reális kritikája csak az lehet, hogy nem támogatta elég erőteljesen a szegényeket. Vagy: túlzott nagylelkűséggel keskenyítette a gyermekesek és gyermektelenek életszínvonala közötti rést. Csak éppen azt nem lehet szemére vetni, hogy a perverz újraelosztással tudatosan növelte az egyenlőtlenségeket (lásd például Révész Sándor: A múlt köde, 2002. április. Népszabadság, 2006. április 29.). A ballib értelmiség valójában az ellen emel kifogást, hogy az Orbán-kormány a gyermekvállalást és -nevelést minőségileg más típusú fogyasztásnak tekintette, mint mondjuk a karib-tengeri nyaralást, mert míg az előbbit, legalábbis részlegesen, költségként ismerte el, az utóbbit nem. Másképp fogalmazva: a ballib értelmiség a gyermek kapcsán – a szegénység enyhítésén kívül – nem hajlandó más társadalmi prioritást elismerni. Ennek nyílt kimondásától azonban ódzkodik, mert a választók döntő többsége nézeteit nem osztja. Ezért kellett a „perverz újraelosztás” fogalmával előállni. Fontos megjegyezni, hogy Gyurcsány álláspontja nem ballib, hanem balos, mivel ragaszkodik az egyetlen és univerzális családi pótlékhoz. Nem tudni azonban, hogy elvi vagy technikai megfontolásból. Sok elvi rászorultságpárti gyakorlati okból elfogadja az univerzalizmust, hogy elejét vegye végeláthatatlan vitáknak (hol a rászorultság határa?), és mert amúgy sem remélhető ettől jelentős megtakarítás, és abból is sokat elvisz a megnövő adminisztrációs költség.
A tudatos egyenlőtlenségnövelés mellett vérzivatarosabb vád is megfogalmazódott, bár joggal periférián maradt. Eszerint az Orbán-kormány a családi kedvezmény bevezetésével „már nem áll messze az eugenika gondolataitól”, mivel azzal „a minőségi középosztálybeli demográfiai növekedést pártolta”. (Kende Ágnes: Szociomagyarország, Amaro Drom, 1999/11. szám). Kommentár nem szükséges. (Eugenika: Fajegészségtan. A magasabb rendű embertípusra és ennek kitenyésztethetőségére vonatkozó áltudományos elmélet. Az 1930–40-es években meghatározó befolyással volt Németország tudományos és politikai életére – a szerk.)
Tapasztalat és elmélet
A szerencsiek javaslatukat azzal indokolták, hogy a családtámogatási rendszer az alacsonyan szocializálódott lakosságrész esetén megélhetési formává fejlesztette a gyermekszülést. Fontos megjegyeznünk, hogy ez az ok-okozati összefüggés tizennyolc demokratikusan megválasztott, sokat tapasztalt, városuk-községük mindennapjait nagyon jól ismerő és szívén viselő, ráadásul különböző pártállású vezető konszenzussal elfogadott véleménye. Az alacsonyan szocializálódott jelzős szerkezetet lehet pontatlannak vagy elnagyoltnak tartani, sőt, aki sértőnek akarja tudni, annak is fogja. Az alacsonyan szocializálódott nem a szegény szinonimája, hanem alcsoportja. Az igazi feladat az alacsony szocializáltság társadalmi átörökítődésének megakadályozása, szintjének jelentős megemelése. Feltétlenül szükséges, hogy a gyermekszegénység elleni küzdelemben ez a probléma jelentőségének megfelelő hangsúlyt kapjon. Azonban önmagában a magas színvonalú iskola is kevés a szülő(k) együttműködése nélkül, ezért ennek elérésére is erőfeszítéseket kell tenni. Fontos megjegyeznünk, hogy amit sokan (szalon)rasszizmusnak minősítenek, az valójában – szerény számú kivétellel – az alacsony szocializációs szintnek a mindennapi viselkedésben való megmutatkozása elleni kifogás.
Amit a polgármesterek állítanak, az már egy évtizede mint stratégiaigyerek-hipotézis ismert a magyar szociológiában (Gyenei Márta: A stratégiai gyerek, Népszabadság, 1998. november 14.). A szerző 1990 körüli években végzett empirikus szegénykutatásokat. A rendszerváltás a cigányok döntő többsége számára nem a felemelkedés új útjainak megnyílását, hanem le-, illetve visszacsúszást jelentett, amelynek alapján teljes joggal állítható, hogy a cigányság a rendszerváltás legnagyobb vesztese. Azt tapasztalta, hogy egy-egy kedvező családtámogatási intézkedés hatására ugrásszerűen megnőtt a születések száma, különösen a szegények között, és különösen az elszegényedő cigányok között. Míg a romló életfeltételekre, például a munkanélküliségre a közép- és felső rétegekhez tartozók a születések számának visszafogásával reagáltak, addig a szegények és a legszegényebbek között valóságos demográfiai robbanás zajlott. Végső következtetése: „Más lehetőséget nem látván maguk előtt, a rendelkezésre álló egyetlen eszközt, a demográfiai fegyvert használják fel az újraelosztási folyamatból nekik juttatott – a vegetáláshoz sem elegendő – segélyek kiegészítéséhez”. A gyes, a gyet, a családi pótlék, a több gyermek után járó vagy akkor lényegesen magasabb juttatások (például a szocpol) a legstabilabb jövedelem.
Ezt a hipotézist, amely azonos a tizennyolc polgármester tapasztalatával, tudományos és nem tudományos szinten is támadás éri. Az utóbbi szerint gyermeket szülni egyszerűen nem jó üzlet. „Nálunk olyan jó üzlet gyermeket szülni, hogy a hülyének is megéri” – gúnyolódnak. „A lakosság túlnyomó többsége nyilván azért vállal mégis olyan kevés gyereket, mert üzleti érzéke a hülyéktől is messze elmarad.” (Révész Sándor: Gyerekeskedjünk, Népszabadság, 2008. június 16. – a szerző egyébként tájékozott, és sok helytálló tudományos megállapítást „visz le” publicisztikai szintre.)
Tudományos szinten is hallhatjuk a „segély reményében megszült »stratégiai gyerekek« ezerszer megcáfolt abszurd toposzainak” ingerült elutasítását (Zolnay János: Indulj munkaverseny!, Magyar Narancs, 2008. június 19.), amiből azonban az ingerültség oka az igazán érdekes. E hipotézisre a szakirodalomban nem megcáfoltként, hanem túlzottan leegyszerűsítőként tekintenek, amelyben sok igazság van, de közel sem tartalmazza az igazság egészét. Például azért, mert a „gyakorlatilag semmiféle tőkével, presztízsnövelő eszközzel nem rendelkező cigányoknak a csecsemő, a saját utód jelenti (a nagyon szűkős) örömforrást; az önbecsülés, a romák egyrangú közösségén belül a megkülönböztetés lehetőségét” (Durst Judit: Születésszabályozás a „gettóban”, Demográfia, 2007/1. szám). A helyzet jelentősen más lenne, ha nem csak az jelentené.
A szerencsiek javaslatát amiatt is támadás érte, hogy az érdemesekre és érdemtelenekre osztaná fel a gyermekeseket (Sághy Erna: Árnyékvilág, HVG, 2008. június 28.). E különbségtétel tilalma a szociálpolitika legerősebb tabuja, amelyet a szociálismunkás-képzés legelején a hallgatók fejébe vésnek. Ezért alkalmazható fegyverként, rávetítve egy egészen más jellegű problémára. Egyébként ideje lenne átértelmezni/megtörni ezt a tabut, a gyakorlatban úgyis ez történik. Minden szociális munkás tudja például, hogy csak annak a hajléktalannak érdemes a normális életbe való visszakapaszkodását segíteni, aki hagyja magát, aki maga is akarja ezt; aki nem akarja, annak a meleg tea, a zsíros kenyér, a fürdési lehetőség, a fertőtlenítés, a fedél, az orvos ellátás stb. biztosításával kimerül a segítés lehetősége.
Vitaalap
Az érdemesség vagy érdemtelenség kategóriájának alkalmazása a tényleges kérdésekről való figyelemelterelést szolgálja. Az pedig úgy szól, hogy a szülőknek felelős döntést kell hozniuk gyermekük születéséről, s a felelős döntés része kell hogy legyen annak mérlegelése, hogy előreláthatólag rendelkezni fognak-e azzal a saját munkából származó jövedelemmel, amelyből gyermekük felnevelését biztosítják. A családtámogatási rendszer feladata, hogy a gyermekvállalás melletti döntést könnyebbé tegye, nem pedig az, hogy teljes mértékben átvállalja annak költségeit. Csak kiegészítő jellegű lehet. Olyan családtámogatási rendszer, amely ezt az üzenet hordozza, elvi alapon aligha kifogásolható, lévén a családtámogatás és a segélyezés homlokegyenest különböző dolog.
A szerencsiek javaslatának gyakorlatba való átültetése csak akkor segíti a romák (és nem csak a romák) társadalmi felemelkedését, ha egy komplex, rendkívül összetett, szerteágazó, minden részterületre kiterjedő programba illeszkedik, amely ösztönző és támogató elemeket egyaránt tartalmaz, és amelynek része a magántulajdon tiszteletének és a törvények betartásának a jelenleg alkalmazottnál erőteljesebb eszközökkel való kikényszerítése. Tisztában kell lennünk azzal, hogy egy felzárkóztató komplex program évi minimális forrásigénye százmilliárd forintnál kezdődik. Ezt egyszerűen muszáj előteremteni.
A négy (illetve három) vagy több gyermek után jelenleg járó családi pótlékot pedig természetbeni segéllyé lehetne alakítani. Az érintett családok utalványt kapnának, amelyért erre kijelölt boltokban meghatározott, a gyermek szükségleteihez igazított árukat vásárolhatnának.
Mindenekfölött azonban arra lenne szükség, hogy a tizennyolc polgármester kezdeményezését annak tekintsük, ami – vitaalapnak. A dolog ugyanis nem arról szól, hogy mint vélekedünk a monoki modellről. Monok és a mozgalmához csatlakozó települések csak azt tehették, amit tettek, egyszerűen nem volt más választásuk, mint átlépni a törvényesség határán. Ha nem teszik, akkor senki sem figyelt volna rájuk. Különösen nem az önmagával elfoglalt politikai elit.