Gólyamese

Világsztárok a magyar gólyák. A nagyhalászi református templom tornyán lévő kamera, pontosabban az általa közvetített madár live show az EarthCam.com című internetes oldal ranglistáján június elején felkerült a világ tíz legnézettebb szabadtéri kamerái közé. Eddig 98 országban kattintottak rá a gólyacsaládra, volt, hogy egyetlen nap 22 ezren. A nagyhalászi kamerát, miként a kölkedit, a tápiógyörgyeit, a zalaistvándit és a nagybajomit, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szerelte fel a maga és a világ hasznára. Valóban egyedülálló és kedves látvány. Egy fészekaljnyi élet. Méghozzá jó nagy fészekaljnyi. Négy egyre nagyobbra cseperedő fióka meg a két jókora szülő. Alulról nézve a fészket nehéz is elképzelni, hogy férnek bele ennyien.
Azt persze nem tudni, mitől éppen a nagyhalászi gólyák lettek világszámok, hisz egyik gólyafészek, legalábbis a felületes szemlélő szerint, éppolyan, mint a másik. Ám ezt a világhírt mi, magyarok különösen megértjük. A gólya magyar madár, a magyar szívnek kedves, nemcsak azért, mert ő hozza a kisbabát, hanem a gilice miatt is. Télire elmegy, de nyárra hűségesen visszatér. Igaz, egyre több az üres fészek. A gólyának fogalma sincs arról, hogy a világ kilesi a hálószobatitkait, miként azt sem tudja, hogy a nagyfeszültségnek nem szabad nekirepülni. A villanyvezeték megöli a gólyát. A civilizáció, amelyik veszélyezteti az életterét, annyi kárpótlást nyújt neki, hogy kiemelten védett madárnak nyilvánítja. Egy gólya eszmei értéke százezer forint. A nagyhalászi református templom tornyán tehát ilyenformán hatszázezer forint lakik.
Mondhatják, ne mérjük pénzben a gólyát. Tényleg ne. Hasznos madár, összefogdos, de nem mond kígyót-békát, és még csak nem is ehető. Így nem utaznak rá az orvvadászok, még talán az olaszok sem, pedig azok mindent megesznek, ami repül. Ám mégiscsak van olyan helyzet, amikor a gólyának tényleges ára lesz. A minap arról a családról számolt be rádióriport, amelyiknek a háza előtt fészket rakott a gólya. Örültek neki, ameddig örülhettek, csakhogy kiderült, hogy a gólya nemcsak szép nagy madár, de szép nagyokat piszkít is. Méghozzá olyan svunggal, hogy az berepül a család ablakán. Nagy a tehetetlenség. Csukott ablak, nyitott ablak, mindegy, a bosszúság már megvan.
Elindult hát a családfő, hogy segítséget szerezzen. Arrébb kellene vinni valahogy azt a fészket, tisztes távolságra. Ám kiderült, hogy senki nem vállalja a feladatot. Minden illetékes, környezetvédő hivatalnok, villanyszolgáltató csak a fejét csóválta, és közölte, megpróbálhatja a család a maga pénzén, nekik erre nincs keretük, sem rubrikájuk. Nem is kis befektetésről van szó. Két–háromszázezer forintról. És nem is biztos, hogy a gólya megszokja, elfogadja a másik helyet, lehet, hogy visszajön ide, a régi fészekbe.
Akár jót is mosolyoghatnánk ezen a történeten, de nem tesszük. Tapasztaltuk már, milyen a rossz szomszédság, mennyi bosszúságot tud okozni. Van, aki, ha olyanfajta, bele is betegszik a sok izgalomba. Az együttélés szabályait az emberek sem tartják be, mit várjunk akkor a gólyáktól, amelyek nem olvasnak házirendet. Ha sétálás közben levert fecskefészket látunk, megsajdul a szívünk. Nem értjük, hogy tehették. De ha magunknak kellene naponta elviselnünk a fecskefészek piszkát meg a cikázó fecskék légi ajándékát a garázsunkban, az ajtónk előtt, az udvar fő helyén, alighanem mi is meglengetnénk gondolatban a seprűnyelet. Mert szeretjük mi nagyon a madarakat, csak épp messziről.
És alighanem itt rejlik a gólyakamera sikerének a titka. Mert az éppen olyan, mintha velünk is volnának a gólyák meg nem is. Tudunk róluk mindent, látjuk, amikor megesznek egy kisnyulat, mikor tollászkodnak, sőt látni fogjuk hamarosan az első szárnypróbálgatásokat, és mindehhez nem kell elviselnünk semmiféle kellemetlenséget. Nincs szaguk, piszkuk, nincs a fészekből aláhulló romlott békaláb.
Igazi, nekünk való műanyag valóság.