Hat szereplő szerzőt keres

Cate Blanchett rajongói újabb gyöngyszemet kapnak. Richard Gere tehetsége a prérin hever. Bob Dylan hívei meg vakarhatják a fejüket. Az I’m Not There – Bob Dylan életei nem más, mint egy felemás karaktertanulmány. Néha szórakoztató, olykor unalmas.

Woody Guthrie és Bob Dylan – mester és tanítvány. Tiltakozók, lázadók, dalköltők, trubadúrok. Gitárral a kézben felforgattak egy országot. Poétaként, váteszként vagy hamis prófétaként – szinte mindegy. A zenetörténetben megkerülhetetlenek.
Rendhagyónak szánt, mozaikszerű filmet forgatott Bob Dylan életeiről Todd Haynes, aki már korábban is több művel jelezte a könnyűzene iránti affinitását. Mostani opusa egyrészt a mitologikus történeteket követve, és nem feltétlenül kronológiai sorrendben sorolja fel Dylan életének egy-egy állomását – Dylan annak idején többször felkereste Woody Guthrie-t a betegágyánál, megrázta a rajongóit, mikor a Newport fesztiválon elektromos gitárra váltott, motorbalesete nem csak pályájának végét jelenthette volna stb. –, másrészt azt a nem túl eredeti felfedezést teszi, hogy az ember élete során számos maszkot hord el az arcán. Így az élő legenda, Dylan szelleme hat színész által hét szerepben idéződik meg.
Dylan hol koravén afroamerikai kiskamasz (Marcus Carl Franklin), aki országos csavargóként Woody Guthrie-ként mutatkozik be, annyira azonosul a példaképével, hol bohém protestzenész, majd újjászületett keresztény prédikátor (Christian Bale), hol pedig Arthur Rimbaud bőrébe bújt pszichedelikus költő (Ben Wishlaw). Máskor problémás, mizantróp és motorrajongó New York-i színész – ez utóbbi Heath Ledger egyik utolsó szerepe volt. Egy-egy klisészerű karaktertanulmány, amely nem a színészek játékán múlik.
A leghálátlanabb skiccet talán Richard Gere kapta, aki a Patt Garrett és Billy, a kölyök című film után (amelyben Dylan színészi és énekesi feladatot is kapott) szabadon teng-leng a vadnyugaton, valódi szerep nélkül. Mint a rendezői nyilatkozatból kitűnik, Gere szerepnélkülisége Dylan visszavonultságát szimbolizálja Woodstock után – ám Gere inkább a szerzői ötletek és ötlettelenségek áldozata. Cate Blanchett nadrágszerepe azonban telitalálat. Blanchett finom, túlzásoktól mentes karikatúrát rajzol a drogzabáló, pimasz sztárról, játéka most is élményszámba megy.
Látható még a filmben továbbá Joan Baez-szatíra (Julianne Moore), a Beatles paródiája, az Egy nehéz nap éjszakája nyomán, számos utalás ide és oda, továbbá valós és fiktív dokumentumrészlet. Egy idő után azonban meglehetősen fárasztó követni Haynes „látomását” Dylan pályájáról. Egyrészt humorában sokszor nincs könnyedség, másrészt koncepciója is bizonytalan, képtelen volt eldönteni: tézisdrámát rendez-e a sokarcú ikonról vagy persziflázst. A westernjelenetek ezek után csak cifrák. A hiperaktív szerző végül egy gondolattal se bántja meg nézőjét. (Forgatókönyv: Todd Haynes és Oren Moverman.)
Bob Dylan hívei most vakarhatják a fejüket. Kapnak elég olyan életrajzi utalást, amely a ráismerés örömét kiválthatja a hívekből, ráadásul elég sok dal is elhangzik a filmben. Igaz, a vájtfülűeknek a feldolgozások egy része némi szenvedést okoz, s valószínűleg nem kapkodnak majd a soundtrack után.
Todd Haynes legújabb dolgozata láttán Woody Guthrie helyett inkább Woody Allen jut az eszünkbe. Egyik vígjátékában a rendező lehetőséget kap egy nagyszabású mű elkészítésére, ám izgalmában megvakul a forgatás kezdetén. A kaotikus végeredmény ünnepelt lesz Európában. Az I’m Not There a zsűri nagydíját kapta Velencében.
(I’m Not There – Bob Dylan életei, amerikai játékfilm, 135 perc. Forgalmazza a Budapest Film.)