Igaz művész volt, tehát átkozott

Gitározni boldogság és életveszélyes. A rock and roll, amennyiben tényleg nem csak egy tánc, szintén. Bármikor bele lehet halni, ötven felett ebben az országban különösen könnyen, ha halmazati büntetésül férfi is az illető, és ráadásul még konzekvensen hozzá is teszi a magáét. Ha szétrobban benne az élet és a halál jegyese.
Pedig benne van a hit igyekezete.
Meghalt a gitáros, és nyilván nem száll fel majd ezer lepke. Nem Brian Jones-i, hendrixi sors volt az övé, inkább Radics Béla-i. Olyan magyar. Igaz művész volt, tehát átkozott. Mondjuk Hajnóczy Péter, ha átugrunk az irodalomba, amit annyira szeretett. Olyan szenvedélyesen olvasott, ahogy gitározott.
A személyes érintettség okán kikerülhetetlen, hogy életem gitárosa volt. Támasz, segítség, biztonság, ha együtt, és örökös reveláció, ha közönségként. Olyan riffjei voltak, amik azonnal a gerincvelőre hatottak. Te csak énekelj, én itt vagyok. És egyetlen éjszaka alatt elintézte a haverjaival, hogy a kislányom is zenefertőzött legyen. Tehát a családban marad. Be sem kell hunynom a szemem ahhoz, hogy lássam, ahogy lapátol a kezével, plusz egy cigi hirtelen felrakva a gitárba.
Fúgákról álmodott a kocsmában. Könyvet írt, amit most majd talán kiadnak. Halj meg és nagy leszel. Őt persze ez sosem érdekelte. Látszólag. Tanítvány volt és tanító, mester. Mindent játszott, asztalnál is tökéletes volt. A gitár volt a nője, a családja, a gyerekei. Azért persze túllátott a nyakon, ha tiszta volt az idő. Az Európa Kiadó és a Balaton volt a fő csapásirány, ha ez még mond valamit most, amikor szinte mindenki nagyon zenész, vagy fesztiválszervező, esetleg gyógyvizes. De elég nehéz lenne összeadni a formációkat, amelyekben játszott, mindhalálig.
Nehéz ember, persze.
Dénes József, Dönci itthagyott minket.