Indirekt demokrácia

Az Eiffel-torony Európa kék színeibe burkolózott a július elsején kezdődött francia elnökség köszöntésére. A franciák nagy ambícióval készítették elő elnökségüket: még tavaly nyáron kidolgoztak egy harminchárom oldalas programot, ami több mint száz konferencia és egyéb esemény megrendezését irányozza elő elnökségük hat hónapja alatt.
A program az uniós együttműködés minden lényeges és kevésbé lényeges területét lefedi, ezért a különböző kommentárok más és más kérdést emelnek ki belőle. Kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb közülük a közös védelmi politika. Sarkozy – felülemelkedve De Gaulle korábbi fenntartásain – visszatért a NATO közös irányító testületébe, de azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a katonai szervezet döntéseiben lényegesen nagyobb szerepet kapjon Európa, ezen belül Franciaország. Emellett Párizs az egyik legambiciózusabb támogatója egy hatvanezer fős közös európai hadsereg felállításának. Hogy ennek mi lenne a feladata, az Bernard Kouchner francia külügyminiszter egyik nyilatkozatából derül ki: „A július elsején kezdődő francia elnökségnek lehetővé kell tennie, hogy új távlatokat nyissunk a biztonság és védelem területén; hogy hatékonyabban küzdjünk a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek elterjedése ellen; hogy megerősítsük energiabiztonságunkat; hogy megteremtsük a feltételeket az állandó strukturált együttműködésre (a védelem terén), amely nyitott lesz mind a huszonhét ország számára.”
Az állandó strukturált együttműködésben, egyelőre, Európa főbb katonai hatalmai, Franciaország, az Egyesült Királyság, Németország, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország venne részt, egyenként tízezer katonával járulva hozzá a közös európai hadsereghez. Bár az európai hadsereg általános feladatai világosak, a konkrét akciókban való részvétel eléggé bizonytalan, mert az európai közvéleményt nem egyszerű meggyőzni, hogy katonafiainak valahol Afganisztánban vagy Afrikában kell meghalniuk Európa vitális érdekei miatt, de talán még a vezetők maguk sem tudnának könnyen megegyezni abban, hogy hol kellene leginkább bombázni, vagy békét fenntartani.
Egy másik prioritás, amelyet a franciák maguk elé tűztek, hogy megfelelő embereket találjanak az unió elnöki és külügyminiszteri posztjára, amely posztokat a lisszaboni szerződés hozná létre a jelenlegi féléves rotációval működő elnökség helyett. Eredetileg a liszszaboni szerződést a francia elnökség idejére már ratifikálni kellett volna, és már ki is jelölték az egyes posztokra szóba jöhető embereket. Így a két és fél évre szóló Európai Unió elnöke cím várományosa a volt brit miniszterelnök, Tony Blair, de szóba jött még az erősen föderalista elkötelezettségű luxemburgi kormányfő, Jean-Claude Juncker és a dán miniszterelnök, Anders Fogh Rasmussen is. Hasonlóképpen a külügyminiszteri poszt várományosai többek között az unió jelenlegi külügyi főképviselője, Javier Solana és a volt német külügyminiszter, Joschka Fischer. A lisszaboni szerződésre adott ír nem azonban egyelőre lehűtötte a választottak ambícióit, s felkeltette az egész európai politikai elit dühét az ír népszavazáson nemmel kampányolók ellen.
Addig is, amíg az íreket egy újabb szavazás során sikerül rávenni a lisszaboni szerződés elfogadására, elgondolkodhatunk, hogyan is fog működni a lisszaboni „indirekt demokrácia”, amelyben nem az európai polgárok, hanem az európai miniszterelnökök döntik el: kik legyenek Európa vezetői, anélkül, hogy felfogásukat, programjukat bárki is ismerné.