Parasztcsaládból származott, szülei gazdálkodók voltak, földdel, lovakkal, kocsival. A piacra termeltek, primőröket. Ahogy a családtagok mondják, a lábuk nyomában is virág termett. Később őket is a termelőszövetkezetbe kényszerítették, de mindig is dacoltak az elnyomókkal. Ferenc villanyszerelő szakmát szerzett, jól keresett vele, de közben a Dunára vágyott. Végül egyharmad fizetésért ment el a folyóra, közben megnősült, sorban születtek a gyermekei. Már kapitányként hajózott, 1979-ben a Kaposvár tolóhajón, mire hazakerült. Nem volt párttag, nem szerette a brigádmozgalmat, s nem kedvelte a besúgókat sem. Családi gazdálkodóvá vált, gerberát, kálát, krizantémot termesztett, virágboltot működtetett. Panaszkodni akkor még nem volt oka, de már az első pillanattól kezdve feljelentgették őket.
Később telket vásároltak, de állandó vitájuk volt abból, hogy kinek a telkén át közelíthetik meg azt. Akkor adták fel végleg a virágozást, amikor 1990-ben a nagyobbik fiuk meghalt autóbalesetben. Később öszszeszedte magát a család: borozót, vacsorázóhelyet nyitottak a házuk mellett. A két gyerek – az egyik egyetemista, a másik főiskolás – is besegített a munkába, a családfő pedig kemencében sütött a vendégek ízlése szerint. Ahogy a keletnémetek elfogytak a Balaton mellől, nem volt kinek sütni.
Ferenc földet vett, és ültetvényekkel kezdett foglalkozni. A strucctenyésztésbe is belekóstolt. E madár húsa finom ugyan, de nem vette át senki sem, ezért lelőtte a madarakat. Tíz hektáron bodzája, hármon őszibarackosa és jókora földön szőlője volt. Minden karóhoz a véres verejtéke tapadt. Nem kaptak és nem kértek senkitől semmiféle segítséget, a feleségét sohasem vitte dolgozni, mert azt vallotta, az a dolga, hogy otthon legyen.
A vendéglőből megmaradt még a borozó is, de a borral is sok baja akadt. Miközben a dél-balatoni térségbe rendre hozzák a soltvadkerti kannást a „termelők”, és a kevert borokkal lenyomják az árakat, az ő borát vasízűnek találta a borminősítő intézet (pedig nem raktak bele vasvillát), ezért elkeseredettségében az egész készletet kiborította az udvarra. Ahogy akarta a jót, úgy taposták, mégis küzdött. Az igazságtalanságot nem szerette, s az ilyesféle dolgok nagyon bántották. Idegesítette az állandó ellenőrzés, sok hivatali ember megfordult náluk, a fináncok néha fegyveres kommandóval is megszállták a farmját. Azt mondták, hogy nem stimmel a fokszám, s literenként háromszáz forintra (összesen egymillió forintra) büntették őket.
Félt a szegénységtől, nem akart eladósodni, mindig kérdezte a feleségétől: be vannak-e fizetve a csekkek. Miközben sokat dolgozott, hogy talpon maradjon, folyamatosan találtak nála elszámolnivalót. Bezzeg a hírekben csak azt látta-hallotta, hogy egyesek mindent megtehetnek büntetlenül.
Ferenc igaz magyarnak tartotta magát, aki „bármikor elindult volna Erdélyt viszszafoglalni”. Bár ’48-as, ’56-os emlékművek felállításához adakozott, szocialistákkal nem járt el koszorúzni. Nem tudott kibékülni ezzel a rendszerrel sem. A választások is megviselték, gyakran mondta, az emberek látják, hogy itt romba dől minden, és mégis azt a szekeret tolják.
Bár célozgatott rá, senki sem gondolta, hogy amit elhatározott, azt komolyan gondolja. Kint aludt a farmon, őrizte a bodzavirágot, a barackot és a gépeket. Kaszált, traktorozott. – Nem jött reggelizni, de nem akartuk telefonon hívni, mert olyankor abba kellett hagynia a munkát, le kellett a traktorról szállnia, hogy beszélhessen – mondják a családtagok. Este már többször keresték a telefonján, de a hívásokra nem reagált. Gyermekei mentek ki a tanyára a lakókocsihoz, s ott találták holtan az apjukat, a személyautóban. Ferenc bebiztosította magát, ezért két fegyvert is használt. Volt egy kispuskája, azzal szíven lőtte magát, egy egylövetű disznóölővel pedig fejbe. Biztos halált akart. Búcsúlevelét a naplójába írta.
Utasításokat írt a gyermekeinek arról, hogyan tovább. Ki tartozik neki 55 ezer forinttal, egy disznó árával, s kinek tartozik ő a kasza csinálásáért, egyéb munkájáért.
„Néhány jó tanács: a bodza kaszálását legkésőbb a jövő héten meg kell kezdeni, ha ti nem bírtok vele, a Gyurinak van embere.” „Magamról annyit, elég volt. A kapitányi kabátot add rám, és borotválj meg, mert nem szeretnék szőrösen pihenni. Köszönöm.”
„Isten áldjon benneteket!”
Majd az utolsó bekezdés: „Bözsike, tettemnek az oka nagyvonalakban, elég volt mindenből, főleg a kommunizmusból. Az időpont, déli tizenkét órai harangszó.”
Egy barát a temetésen így búcsúztatta a családjáért aggódó, sokáig mindent újrakezdő férfit: „Egy szorgalmas, keményen dolgozó, igazságot kereső, ebben megalkuvást nem ismerő, hazáját, nemzetét, családját szerető barátunk távozott el tőlünk. A te példás életed hajója a magad választotta úton az örök nyugalmat adó kikötőbe ért. Fogadjon be és öleljen magához az általad oly nagyon szeretett magyar föld. Takarja be koporsód az a nemzeti zászló, amelyet hazaszereteted utolsó üzeneteként azon a szomorú pénteken a déli harangszónál magadra terítettél.”
Történhetett volna másképp is.
magyar szövetség
Lelopták a Magyar Szövetség névtábláját
