Kijevi forgácsok

Ahol fát vágnak, ott röpköd a forgács – tartja a szólás, s Kijevben bizony nagy fejszével faragják a nemzetállamot. Keményen, férfiasan, mert úgy gondolják, az identitás erősítésének jegyében le kell nyesni a nemzet testéről mindent, ami az 1991 előtti időkre emlékeztet. Ebben a szellemben sokan úgy gondolják, hogy a többnyelvűség nem gazdagítja, hanem inkább gyengíti a fiatal államot. A fő csapás iránya természetesen az orosz, amelynek használata mögött Kijevben még mindig a birodalmat, s nem az embereket látják. S persze civilizált problémakezelés látszatának megőrzése miatt ezzel egy sorba kerülnek más kisebbségi nyelvek is. Főleg, ha az identitáskeresés durván növő vadhajtásai erre mind gyakrabban ideológiai alapot is adnak. Az oroszellenes lázban ugyanis olyan nemzeti hősök emelkednek piedesztálra, akik az ukrán nemzet újjászületése jegyében nemcsak a moszkovitákat, de a lengyeleket, magyarokat és zsidókat egyaránt kiirtották volna az országból. S amennyire lehetett, meg is tették. Mai követőik szemét „csak” a vereckei emlékmű és a munkácsi várban helyreállított turul csípi, innen azonban már csak egy kis lépés, hogy a kisebbségek alapvető jogai is csorbuljanak.
Éppen ezért nem lehet mindezt elintézni azzal, hogy a fiatal államok gyermekbetegségéről van szó. Még akkor sem, ha ez tényleg így van. De ez esetben is van egy határ. Az csak egy fejcsóválást ér, ha a nemzetállam építése, a nyugat-ukrajnai szavazók megnyerése, a keleti szláv testvér magára találása és az európai integráció között őrlődő államfőnek nem tetszik, hogy Kárpátalján magyar tévécsatornát néznek, a magyar szimbólumok elleni egyre sűrűbb és retorzió nélküli fellépés, főként pedig az akarva vagy akaratlanul, de a kisebbségi nyelvhasználat elsorvasztását célzó intézkedések mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni, s nagyon helyesen így tett Sólyom László is. Az európai integrációt maga elé célul kitűző államtól ugyanis elvárható, hogy tiszteletben tartsa az általa is aláírt regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját vagy az Európa Tanács kisebbségi keretegyezményét, a magyar–ukrán alapszerződésről nem is beszélve. Főként, ha ez utóbbit az Antall-kormány nem hétköznapi gesztusaként még az ukrán államiság hajnalán, 1991. december 6-án írt alá.