Nagy érdeklődéssel olvastam Németh György vitaindító írását, valamint az arra érkező hozzászólásokat. A jelenlegi helyzetben az adóreform kérdéséről folyó eszmecsere jelentőségét elsősorban nem abban látom, hogy annak végkövetkeztetései milyen mértékben hatják át a gazdaságpolitikáért felelős döntéshozók gondolkodását, és hány, itt elhangzott javaslatot ültetnek át a törvényalkotás folyamatába. Sőt még abban sem, hogy hány neoliberális közgazdászt lehet rádöbbenteni arra, hogy az általuk képviselt „mainstream” ideológia ihletésére alkotott, a rendszerváltás óta kormányzó pártok által kisebb-nagyobb hangsúlybeli eltérésekkel, de végső soron folytonosságot képviselve alkalmazott „húzd meg, ereszd meg” program teljes csődöt mondott. Sokkal inkább abban látom a jelenlegi helyzetértékelés potenciálját, hogy a közgondolkodás, az átlagember, kicsit profánabbul „az utca embere” szintjén végezze el azt a tisztánlátási folyamatot, amely az átfogó gazdasági reformok elfogadtatásának és megvalósulásának elengedhetetlen feltétele. A jelenleg szükséges átfogó, a gazdaság alapjait is érintő átalakítások ugyanis csak a legszélesebb körű társadalmi egyeztetéssel és összefogással valósíthatók meg.
Bokros roncsoló hatása
Azt, hogy milyen nehéz a gazdaságpolitikai közgondolkodást megváltoztatni, jól tükrözi az a tény, hogy – szakmai körökben és a köztudatban egyaránt – még tizenhárom év elteltével is milyen megkérdőjelezhetetlen nimbusz övezi azt a Bokros Lajos nevével fémjelzett neoliberális gazdasági filozófiát, amely a társadalom legmélyebb rétegéig éreztette roncsoló hatását. Ugyanakkor mindmáig páriának számít az a közgazdász Magyarországon, aki nyilvánosan kételyeinek mer hangot adni a gazdaságban jelentkező problémákat (gazdasági növekedés hiánya, alacsony foglalkoztatási szint, ikerdeficit, magas államadósság stb.) keresletszűkítéssel orvosolni kívánó neoliberális recepteket illetően.
Az elmúlt hónapokban azonban mintha a felszín alatt elindult volna egy irányváltást sejtető fordulat. Mintha a közvéleményt formáló hazai közgazdászokhoz lassan kezdene eljutni a külvilágban zajló folyamatok híre: Argentínától Oroszországon át Kínáig a gazdasági fellendülés a neoliberális reformkísérletek elvetésével, attól radikálisan eltérő forgatókönyv alapján valósul meg. A gazdasági szaklapokban és hírportálokon egyre gyakrabban nyilatkoznak ismert neoliberális közgazdászok (még az emlegetett Bokros Lajos is) a jelenlegi gazdasági irány tarthatatlanságáról. Ami jelzésértékű: akkora a baj, hogy itt már a kiigazítások nem elegendők. Átfogó, rendszerszemléletű átalakításokat sürgetnek egyre többen. Talán most jött el az ideje annak, hogy a gazdasági és ennek nyomán társadalmi összeomlás veszélye megszülje a gazdasági paradigmaváltás igényét a társadalomban?
Diagnózis látatlanban
Társadalmi közmegegyezés nélkül átfogó gazdasági reformokat nem lehet végrehajtani. A konszenzus megteremtéséhez több feltételnek szükséges teljesülnie. Egyrészt, hogy a gazdasági és társadalmi összeomlás veszélyét a társadalom többsége felismerje, és nyilvánvalóvá váljon a válság mélysége is. Másrészt, hogy a reformokat egy kritikus és őszinte szembenézés előzze meg, amely alapján egy átfogó, statisztikákkal és hatástanulmányokkal alátámasztott diagnózis születik. Harmadrészt, hogy a diagnózis nyomán felállított válságkezelést és reformprogramot egy tiszta, legitim és szavahihető kormány vigye végbe. A három lépés nemcsak logikailag és időrendiségben épül egymásra, hanem fontos, hogy mindegyik megvalósuljon a reform sikere érdekében. Más szóval: egyik lépés sem takarítható meg, ha azt akarjuk, hogy társadalmi feszültségek nélkül jusson ki Magyarország a válságspirálból.
Ezeket azért tartom fontosnak megemlíteni, mert tapasztalatom, hogy egyes közgazdászok, szakpolitikusok rendszeresen a ló elé kötik a szekeret: a válság jeleinek jelentkezésekor már technikai részletkérdésekről vitatkoznak úgy, hogy sem statisztikai adatokkal, sem hatástanulmányokkal nem rendelkeznek, valamint a társadalom lelkiismeretét tükröző civil szervezetekkel sem konzultálnak. Az ilyen „köz”-gazdászok arra az orvosra hasonlítanak, aki látatlanban diagnosztizálja betegeit. A valós gazdasági helyzet – amibe a társadalom pszichés lelkiállapotának, tűrőképességének feltérképezése is benne foglaltatik – megismerése nélkül jó diagnózis sincs, ami a válságkezelés hatékonyságát már megkezdése előtt megkérdőjelezi.
Elmulasztott szembenézés
A szocializmus, társadalmi szükségszerűségeket feltételezve, az egyetemesség örve alatt dogmatikus elvakultsággal kívánta megvalósítani utópisztikus politikai és gazdasági célkitűzéseit. Nem volt tekintettel helyi sajátosságokra, lokális adottságokra, hiszen éppen ez volt a lényege: eltörölni a népek történelmi, kulturális sajátosságait, és egy egyetemesnek hitt eszme zászlaja alatt egyesíteni azokat. A szocializmus időszakáról sokféle elemzés született a rendszerváltás után. Egy azonban elmaradt: az őszinte, minden területre kiterjedő szembenézés a múlt rendszerrel, amely lehetővé tette volna a politikai és gazdasági rendszerváltásért felelős elitnek a szocialista embertípus helyi változatának, a kádárizmus éveiben felnőtt generációnak, vagyis a rendszerváltáskori nemzetgazdaság szereplőinek abszolút többségét alkotó keresőképes részének a mélylélektani felmérését. A rendszerváltás folyamatába nagy vehemenciával belekezdő elitnek éppen arra nem jutott ideje, hogy a teljes, minden területre kiterjedő átalakítás előtt felmérje az irányítása alá kerülő nemzet lelkiállapotát, tűrőképességét, rejtett, felszabadításra váró tartalékait. Vagyis elmaradt a diagnózis. Pontosabban nem is elmaradt, hanem azt a helyi gazdasági és társadalmi strukturális problémákra érzéketlen nyugati gazdasági ideológusokra és azok magyar helytartóira bízták. A rendszerváltó elit a szabadság eufórikus hangulatában elhitte azt a nyugati mesét, hogy a politikai és gazdasági szabadság a beépített önszabályozóival (lásd például a mesét „a láthatatlan kézről”) önmagától elhozza a hőn áhított igazságos államrendet és a jóléti kapitalista gazdasági modellt. (Nem vették a fáradságot, hogy utánaolvassanak Adam Smithnél, hogy „a láthatatlan kéz” működésbe lépésének egyik fontos előfeltétele a számtalan kisvállalkozás egyenlő versenyfeltételeinek megteremtése.) Így a szocializmus utópisztikus, társadalmunkra nézve tragikus korszakát egy talán még veszélyesebb gazdasági és politikai utópia váltotta fel: a neoliberális gazdaságpolitikáé és a liberális társadalommodellé.
Ma, tizennyolc év után, az adó- és államháztartási rendszerek megreformálásáról szóló disputa idején sem lehet megspórolni a kádári szocializmus harmincegynéhány évének örökségét, társadalomra gyakorolt hatását elemző műveletet, hiszen ennek a kornak a betegségei vesznek körül minket mind a mai napig. Az adórendszer, az egészségügyi és nyugdíjrendszer, valamint az államháztartás alrendszereinek megreformálásánál olyan ösztönzők beépítésére van szükség, amelyek számolnak a szocializmus idején elterjedt, mára felfokozott rossz beidegződésekkel, káros gazdasági szemlélettel. Ugyanakkor újra kell gondolni azt a nyugati ihletésű „jóléti” rendszert, amely az államot pazarlásra, az egyéneket pedig a munkakerülésre, az individualizmusra és a közvagyon rombolására, illetve korrupcióra ösztönzi.
Újragondolt ösztönzők
A szocializmus időszakának rendszerváltást közvetlenül megelőző egy-két évtizede az, amely – véleményem szerint – a legkárosabb hatással volt a társadalomra és a következő generációkra. Ebben az időszakban terjedt el az emberarcú szocializmus hazug képe, a következő generációkat megnyomorító államadósság felhalmozásából teremtett általános jólét illúziója. A hozzáadott érték és a jövedelem között nem állt fenn összefüggés, így az a munkát nem ösztönözhette. A jövedelem felhalmozása, a megtakarítás nem volt cél, hiszen a magántulajdonnak volt egy államilag megszabott felső határa. Így a „holnapot” biztosító tőkefelhalmozás sem valósulhatott meg, helyette inkább a „ma” fogyasztására szokott rá a kor embere. Ugyancsak ekkor terjedt el az állam tudtával, de szemérmes félrenézése mellett kialakult „fusizás” is, amely a köztulajdon kisajátításának és a feketemunkának volt sajátos ötvözete. Hosszan lehetne elemezni „a legvidámabb barakk” időszakát, szerintem azonban a kifejtett előzmények továbbélésében gyökerezik a magyar gazdasági válság legtöbb problémája. A rendszerváltást követő neoliberális gazdaságpolitika elhibázott ösztönzési mechanizmusával nem orvosolta, hanem inkább fokozta a gazdaságban jelentkező problémákat. Egy átfogó gazdasági reformnak a következőkre kell összpontosítania.
A fenntartható fejlődés alapkövetelménye a demográfiai válság megoldása a jelenlegi nyugdíjrendszer újragondolása mellett. Ezt a családi adózás bevezetésével (lásd Mészáros József május 20-i vitacikkét), a nyugdíjrendszer reformjával (az utódok közvetlenül szüleik öregkori ellátását finanszírozó rendszerével), valamint az abortusz betiltásával lehet elérni. E három intézkedés együtt képes csak megteremteni azt az ösztönzőt, amely egy társadalomban a régi és az új generáció közti váltást megteremtheti. A jelenlegi nyugdíjrendszer – bár indirekt módon a generációk egymásra utaltságára épül – pontosan a lényeget fedi el: azt, hogy mindenkinek egyéni kötelessége a megfelelő számú gyermek vállalása, hiszen gyermekek nélkül nincs fenntartható nyugellátás. Ennek az elvnek a családi adózás, valamint a nyugdíjreform révén jelentkező közvetlen érvényesülése fontos üzenetértékkel bír, ösztönzőleg hat a gyermekvállalásra. Fontos továbbá, hogy tudatosuljon: az 1956 óta elvégzett 6,5 millió abortusz a társadalomnak nemcsak óriási erkölcsi tehertételt, de pótolhatatlan erőforráshiányt és ebből fakadó gazdasági veszteséget is jelent. Mindenképpen szükséges, hogy a munkát terhelő adókat és járulékokat átlátható módon állapítsák meg. Fontos, hogy nyilvánvalóvá váljon a munkát terhelő költségek, vagyis az adók és járulékok mértéke mind munkáltatói, mind munkavállalói szempontból. A Németh György által említett szuperbruttósítás egyaránt ösztönzőleg hatna a munkakeresletre és -kínálatra.
A munkát terhelő adók és járulékok csökkentésével egyidejűleg bevezetett szigorú adóellenőrzési intézkedésekkel kell az adózók körét szélesíteni, hogy megvalósuljon a közteherviselés intézménye. A segélyek folyósítását a monoki példára alapozva feltételekhez kell kötni, és törekedni kell arra, hogy mértéke a munka keresésére, s ne annak elkerülésére ösztönözzön. A kedvezményeket – ahol lehet – adófizetési kötelezettséget csökkentő formában kell nyújtani; a kedvezményezettek jogosultságát rendszeresen felül kell vizsgálni.
A lakossági megtakarításokat ösztönözni kell a hitelfüggőség és az állam „jóléti” kiadásaitól való függőség felszámolása és az öngondoskodás megteremtése érdekében. Abszurd, hogy egy olyan országban, ahol a szocializmus évtizedeken át útját állta a tőkefelhalmozásnak, a rendszerváltást követően államilag akadályozzák a megtakarításokat. Az infláció rendszeres felpörgetése és a kamatadó bevezetése, negatív reálkamatokat eredményezve, aláássa a megtakarítási hajlandóságot, és fogyasztásra ösztönöz. A kamatadó eltörlése mellett különböző állami megtakarítási programokkal kell a társadalom megtakarítási hajlandóságát emelni. Az állam ezeket a programokat – üzenetértékkel – finanszírozhatná a fogyasztást terhelő adók (forgalmi és jövedéki adók) emeléséből.
Eltörlendő haláladó
A generációkon átnyúló tőkefelhalmozást gátló örökösödési adót el kell törölni. Ez az adónem ráadásul igazságtalan is, hiszen a már megadóztatott jövedelemből felépített vagyont adóztatja meg újra. A nyugdíjkifizetések értékállóságát államilag kell garantálni. A jelenlegi, gyakran az inflációt jócskán meghaladó svájci indexálásról azonban át kell térni az éves inflációt követő indexálásra. Annak ugyanis negatív üzenete van a társadalom nem nyugdíjas része felé, ha a nyugdíjak a gazdasági növekedés mértékét meghaladóan nőnek, és ezt más területekről való elvonással tudja csak fenntartani az állam.
A személyi jövedelemadó rendszeréből a munkabéren kívüli juttatások minden formáját ki kell iktatni, és azokat a munkabérbe kell beépíteni. Ez ösztönzőleg hat a munkavállalóra és a munkaadóra egyaránt, hiszen egyértelművé válik a munka értéke. Helytelen az a Magyarországon széles körben elterjedt gyakorlat, hogy a munkáltató a munkabér egy részét például gépkocsi formájában juttatja a munkavállalónak, ezáltal autóhasználatra ösztönözve egy környezetszennyezés szempontjából elégtelenre álló országban. A munkavállalóra is ösztönzőleg hat, ha több bért kap, és ő dönthet a bére felhasználásáról.
A társasági adóban a kedvezmények körét felül kell vizsgálni, a szolidaritási különadó néven ismert adót el kell törölni, annak mértékével növelni kell a társasági adókulcsot. Ezzel a társaságok adóterhe nem nő, ellenben egy felesleges adónem adminisztrációs bonyodalmaitól szabadulhat meg a társaság is, valamint az adót beszedő állam is.
A pazarló, átláthatatlan intézményrendszerrel és bonyolult jogszabályi keretek között működő „jóléti” állam modelljét felül kell vizsgálni. A nyugdíjrendszert középtávon át kell állítani közvetlenül gyermekvállalásra ösztönző rendszerré. A jelenlegi egészségügyi rendszert, akárcsak a nyugdíjrendszert, közvetlen ösztönzőkkel kell ellátni. A „morális kockázatokkal” terhelt jelenlegi egészségbiztosítási rendszert átlátható rendszernek kell felváltania, amelyet a munkavállaló személyre szóló számláján a munkabér arányában meghatározott befizetésekkel kell fedezni. A befizetett vagyontömeget – mind az egészségügy, mind a nyugdíjrendszer esetében – professzionális, állami felügyelettel és megbízással működő befektetőcsoport kezelésére kell bízni, amely a biztonságos, de alacsony hozamú állampapírok és a kockázatos, de magas hozamú tőzsdei részvények közötti széles befektetési skálán optimális hozamot képes biztosítani.
A kormány feladata
A teljesség igénye nélkül összeállított pontok csak egy cselekvésre elszánt, legitim és szavahihető kormány révén valósíthatók meg. A reform előkészítését körültekintő munkának kell megelőznie. Fontosnak tartom a társadalom minden rétegére kiterjedő tájékoztatást és felkészítést, hiszen csak a legszélesebb egyetértéssel, a célok világos ismertetésével hajtható végre egy mindenkitől áldozatot követelő reform. Egy nagy társadalmi bázissal rendelkező, széles körű reformokat véghezvivő kormány kellő diplomáciai előkészítés után kísérletet kell, hogy tegyen a magyar államadósság átütemezésére a nemzetközi hitelezőknél, ami segítheti a reformok sikerét, és ezáltal javítja Magyarország fizetőképességét. Bár veszélyes fegyver, de a privatizáció egyes kirívóan igazságtalan és korrupciógyanús epizódjának felülvizsgálata nemcsak hitelessé teheti a reformok iránt elkötelezett kormány elszántságát, de a csaknem egy évszázada folyamatosan megsértett nemzeti igazságérzetnek is megnyugvást hozhat.
A szerző közgazdász
Magyar Péter
Mémet csinált magából Magyar Péter a napraforgózással, Dömötör Csaba vitte be a kegyelemdöfést
