Visszatérés a senki földjére

Akadt ilyesmire példa a jazzben is: legendás formációk, például a Chet Baker–Gerry Mulligan páros, akik felbomlásuk után néhány évtizeddel újra összeálltak egy-egy koncert vagy turné erejéig. Leginkább a nosztalgia, manapság üzleti érdekek is mozgatják az efféle retrokezdeményezéseket – pedig ha van folyó, amelybe nem lehet kétszer belelépni, a jazz az.

Chick Corea zongorista és a nevével jegyzett Return to Forever a hetvenes évek populáris irányba nyitó jazz-rock stílusának legjelentősebb, legnépszerűbb alakzata volt a Weather Report és a Mahavishnu Orchestra mellett. Lehengerlő elektromos hangzás, fülnek kedves dallam- és harmóniavilág, dübörgő rockritmusok, kiemelkedő hangszeres teljesítmények jellemezték az irányzat mérvadó együtteseinek zenéjét, s bár hangzásviláguk erősen kötődött a korhoz, legjobb pillanataikat maradandó értékként tartja számon a zenetörténet.
Ami persze a hetvenes években újdonságként hódított, mára bevett, sőt meghaladott kifejezőkészletként él tudatunkban. A Return to Forever budapesti fellépése nem vonzott telt házat a Papp László arénában, és nehéz is eldönteni, mire számítottak a jelenlévők. A koncert első részében egy nem létező élmény reinkarnációjának lehettünk részesei: amit annak idején nem láthattunk, most, negyedszázaddal a csapat megszűnése után eredeti kiadásban élvezhettük. Az elektromos RTF egykori slágerei szólaltak meg úgy, mint a lemezeken, értelemszerűen hosszabb szólóbetétekkel. Nem tett kárt az idő egyik muzsikusban sem, tudásuk inkább érlelődött az évtizedek alatt – a katarzis mégis elmaradt, az udvarias taps inkább a megszépült múlt emlékének szólt.
A jelennel a második részben szembesülhetett a közönség: az elektromos hangszereket akusztikus instrumentumok váltották fel, a reprodukció helyébe a teremtés lépett. Mintha létező együttes volna, úgy muzsikált ebben az órában az RTF legénysége. Al DiMeola (gitár), Stanley Clarke (bőgő), Lenny White (dob) terjedelmes, bravúros szólókkal kápráztatta el az egyre jobban belemelegedő nézősereget, Corea pedig igazi kapitányként, lefegyverző muzikalitással irányította a sokféle irányba mutató folyamatokat. Tisztességes gesztus volt ez a négy kiváló zenésztől: fejet hajtottak a múlt(juk) előtt, de túl is léptek azon, jelezve, hogy így (is) tudnának muzsikálni, ha nem egy alkalmi turné okán, hanem az alkotás, új zene létrehozása miatt térne vissza az örökkévalóságból a Return to Forever.
(Return To Forever, Budapest, Papp László sportaréna, július 5.)