A lángoló szív

Egyre erősebb a civilek hangja. Miért nem áll ki az orvostársadalom Papp Lajos mellett? Miért nem tüntetnek Papp Lajos mellett? Miért nem gyűjtenek aláírást volt betegei, hogy helyezzék vissza őt klinikája élére?
Sok kérdés csapott össze hirtelen egyetlen ember elbocsátása okán. Mert ez az ember nem akárki. Dr. Papp Lajos szívsebész, klinikavezető igazgató főorvos. Hogy ki ő? A hivatalos, „mértékadó” médiumok nemigen foglalkoztak vele, kivéve, amikor valami botrány kavarodott körülötte. Papp Lajos, ha van Isten, akkor tőle kapta a tehetségét, a nem hívők szerint pedig évszázadonként egyszer születik egy ilyen tehetség, akinek műtéti technikája utánozhatatlan, a szívnek, ennek az öklömnyi szervnek pedig a legkiválóbb honi ismerője.
Papp Lajost nyugdíjba küldték, olyan helyzetbe hozták, hogy megfogadta, amíg él, operálókést állami kórházban a kezébe nem vesz. Papp Lajos tehát lelép a gyógyítás színpadáról, és reméljük, hogy utoljára nem kap fegyelmit vagy pénzbüntetést, mert nyolc évvel ezelőtt a kórházban felejtette az uzsonnás zacskóját. Rend a lelke mindennek, és mindenki pótolható.
Ismerjük ezt a szocialista mondást. A méretes hazugságot, amely csak a szocialista vezető típusára érvényes. Arra, aki semmihez nem ért, ezért bármikor cserélhető. Mert Papp Lajos nem pótolható, Makovecz Imre sem, és Latinovits Zoltán, a színészkirály széke is üresen tátong. Mindhárom férfi magyar ember. Pótolhatatlan magyar ember.
S itt kezdődik a civilek értetlenkedése. Mert, hogy most csak a két élőről beszéljünk, mindketten a nehéz emberek sorsát viselik, annak minden jellegzetességével. Például azzal, hogy nem nagyon szeretik őket. Maximalisták, a munka megszállottjai, és másokról is ezt feltételezik. Az orvosok azt mondják, csak nem kilógni a sorból, akkor talán mindent megúszunk. Szegény Papp is maga kereste a bajt. Makovecz sem igazán szeretni való személy. Örökösen a haza megmentése, a nép felemelése, az erkölcs és a hit számonkérése, képviselete fárasztó foglalatosság. Több lazasággal, kis bulizással több mindent lehetne elérni.
Kellenek a Makoveczek, a Papp Lajosok és a Latinovitsok, de csak a szükséges mennyiségben, a túlzásokra nincs szüksége a derék, átlag magyarnak. Valahogy úgy, mint Maxim Gorkij egyik novellájában, a Danyko szívében. Az emberek eltévedtek az erdőben, és nekimentek a mocsárnak. Ahol sötét volt, kígyók és más csúszómászók támadtak rájuk. Sírtak, éheztek és fáztak. De nem ez volt a legnagyobb bajuk, hanem az, hogy nem láttak semmit, mert a mocsár fekete volt, néma és ellenséges. Ekkor Danyko elhatározta, hogy mindenképp kivezeti az embereket a sötétből. Felhasította a mellkasát, kitépte a szívét, majd magasan a feje fölé tartotta. A szív lángolva világítani kezdett, és bevilágította az egész menetet, a rettenetes tájat. Az emberek sírtak és nevettek, Danykót éltették, a megmentőt, majd nemsokára kiértek a fényre, az áldott napfényre. Danyko összerogyott, és kezében a szívével, ajkán fénylő mosollyal meghalt. Később, amikor az emberek már jóllaktak, és szerteszét heverésztek, valakinek feltűnt a füstcsóva. Odament, és látta Danyko szívét, amint csendben parázslik a füvön. Széles bakancsával rátaposott, és megrémült, amikor millió szikra szállt fel az égre a fekete szívből: csak azért tettem – hebegte –, mert nem akartam, hogy egy ilyen őrült tettétől kigyulladjon az erdő.
A novella további részére nem emlékszem, de ez nem számít. Gorkij kristálytiszta üzenete átszállt az éveken és a helyeken, hogy itt és most megmondja nekünk: milyenek vagyunk valójában. Ilyenek is.