Chips, kóla meg kalotaszegi

Úgy tűnik, népművészi elitünk számára két évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy talpraesett megoldást találjon a talányra: miképpen mutatható be a színpadi néptánc és népzene a televízióban – de akár magán a színpadon is –, hogy az valóban közüggyé váljon. Hogy másnap ne a szappanoperák drámai fordulatait elemezzék a női fodrászatok burái alatt, s ne valamelyik magyar sztár kutyájának szépészeti műtétje legyen a téma, hanem egy-egy kalotaszegi legényes, szatmári verbunk, gyimesi héjsza ízig-vérig korszerű feldolgozása. Visszacsempészni a népi kultúrát abba a társadalomba, felkínálni annak a nemzedéknek, amely úgy takargatja maga előtt is ezt a hagyományvilágot, mint valami folyton kiújuló fekélyt? Hat estén át odaszögezni a chipses tál és a literes kóla közé mindazokat, akik már az akciófilmek három-négy másodperces snittjein is elalszanak? Nos, a Magyar Televízió gondolt és markolt egy nagyot, s közszolgálatiságának teljes pátoszával megteremté az Örömtáncot – a kereskedelmi adók revüinek jó szándékú paródiáját.
Sztártáncpárbaj, „amely feleleveníti a hagyományokat, a népzene és néptánc értékteremtését, s azt, hogy a modern elemeket hogyan ötvözik”; „Hat napon át profi néptáncosok – a Magyar Állami Népi Együttes tagjai – segítségével az öt ismert személyiség: Mahó Andrea, Rúzsa Magdolna, Ullmann Mónika, Laklóth Aladár, Sasvári Sándor is megmutatják tánctudásukat” – a magyar nyelv sajátos modernizálásával ezt a tájékoztatót nyújtja a nagyszabású programról az MTV honlapja.
Az öt sztárnak és csapatának öt koreográfus dukál: Énekes István, Horváth Zsófia, Juhász Zsolt, Katona Gábor, Mihályi Gábor igyekezett szombattól csütörtökig főműsoridőben háromperces darabokba szuszakolni mindazt, amitől ez a szegény, sokak szerint múzeumba való magyar néptánc végre túllép korlátjain, feldolgozása belterjességén, és bartóki magaslatokban emelkedve kortárs művészeti anyaggá válhat.
Ha tömegeket nem is, bennünket mindenesetre a televízió elé szögezett a vágy, hogy végre tanúi lehessünk e közérdekű korszerűsítésnek. Ehelyett hat estén át csak találgattuk, hogy a modernizálás vajon megint csak rettenetes magyar szervilizmust jelent-e, a világzene minden zajos közhelyét felvonultató elektromos folklórral, kelta és balkáni dübörgéssel, és hogy attól lesz-e modern mindenestül egy színpadkép, ha a székely gatyát feszülős bőrnadrágra, a semleges hátteret pedig vibráló fraktálokra cserélik. Azt sem igen értettük, hogyan lehet összemérni a pontos és elegáns Ullmann Mónikát vagy a meggyőző mozgású Laklóth Aladárt a többnyire gitározásra, dobolásra, éneklésre szorítkozó Sasvári Sándorral, a néptánccal hadilábon álló Rúzsa Magdival vagy a mesterkélt Mahó Andreával, akinek arcjátéka többször idézett erotikus filmforgatást, mint táncszínpadot.
A zsűriben pedig az ízléses és a népi kultúrát mind megjelenésében, mind ítéleteiben következetesen képviselő Sebestyén Márta, illetve az engedékeny Bródy János mellett a kétszemüveges-sálas szólókoreográfiát bemutató, bicskanyitogatón nagyképű Kovács Gerzson Péter tett meg mindent azért, hogy hozza a fontoskodó tánckritikus szerepét. Sajnos, a rendező is túl „trendi” akart lenni, így a táncbemutatók képernyőn élvezhetetlenek voltak: a pár másodperces snittek, a lábak, hátak, arcok közeli képei, a koreográfia folyamatát követni képtelen filmezés eltakarta azt, aminek látszódnia kellett volna. Pedig – a sorozat minden gyermekbetegsége ellenére – azért lett volna mit nézni: például Katona Gábor munkáit, amelyek messze kimagaslottak a mezőnyből, és érzékenyen, önálló, kiforrott formanyelvvel találtak kapcsolódási pontokat hagyomány és modernitás között. Vagy az Állami Népi Együttes táncosainak valóban örömteli táncát, számtalan kiemelkedő képességű művésszel, akiknek nevét – Kovács Gerzson Péter egy-egy dicsérő megszólítását leszámítva – most sem tudhattuk meg.
Meglehet, a gyalázatos nézettségi adatokat produkáló Örömtánc csak az első tétova lépés a köztánc irányába: kicsit gyáva és nagyon kitalálatlan műsor, amelynek készítői talán attól tartanak, hogy a túl sok hagyományos elem elriasztja a tömegeket, ezért esetlenül kerülgetik a forró kását. Összességében azért jó volt látni, hogy vannak tehetséges és „bevállalós” koreográfusaink, néhány izgalmas zenei kísérletünk – de mindez még édeskevés az örömhöz.