Benkő Mihály makacs ember: hiába a magyar tudományosság nagy részének elutasítása, s hogy még vitára sem igen bocsátják nézeteit – ő a fejébe vette, hogy XXI. századi Julianus barátként megtalálja az „elveszett” keleti magyarokat. Benkő Mihály olyanynyira eltökélte magát erre, hogy tűzön-vízen, élhetetlen mocsárvidékeken, a Gulag szigetvilág hajdani központjain átvágva több ízben is ellátogatott azokra a vidékekre, ahol előtte jóformán nem járt idegen. Talán csak egyetlen magyar kutató a hatvanas években, akit e féllegális utazásai miatt lehetetlenített el a szövetséges szovjet–magyar tudományos élet.
Benkő könyvei talán még szerzőjüknél is makacsabbak: hagyján, hogy lelkes antikváriusok valósággal kitapétázzák velük üzletüket, jómagam találkoztam velük táncházakban, sőt autószerelő műhelyben is. Bizonyos (és nem bizonyos) olvasói körökben tagadhatatlan az éhség a honi történetírás alternatív, kísérleti jellegű kiadványaira, amelynek dömpingje hoz hideget és meleget is szellemi életünkbe. Benkő Mihály kutatásait azonban nem volna szerencsés a sumerológiai-ufológiai „szakmunkák” kétes értékű sorába tagolni, mert ő azon kevesek közé tartozik, aki nem a karosszékből, nem sérelmi tudattal, nem valamiféle történelmi kompenzációként és még csak nem is egyetlen tollvonással lenyakazott finnugrászok tetemein táncolva szeretné megérteni, hogyan létezhet tőlünk ötezer kilométerre, Közép-Ázsiában egy törzs, amelyiknek nemcsak a neve hasonlít kísértetiesen a mi népnevünkhöz, de rokonságtudatot is táplálnak velünk.
„Európában nincs a kazakokhoz közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve, mint a magyar. (…) A XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le, és jelentősen hozzájárult annak fejlődéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak vallja magát, vagyis a kipcsakok leszármazottjának” – nyilatkozta tavalyi látogatásakor Nurszultan Nazarbajev kazak elnök. Kazahsztánban ma már kész tényként kezelik, hogy a Nyugat-Európa méretű ország északi területein élő, egykor nomadizáló, de a sztálinizmus alatt megtizedelt madjarok rokonságban állnak a tőlük nyugatra szakadt, Kárpát-medencei magyarsággal. Tavaly Bíró András Zsolt antropológus bizonyította is ezt genetikai vizsgálatokkal. Mindennek fényében egyre izgalmasabbnak és tiszteletre méltóbbnak tetszik Benkő Mihály makacssága, amellyel szinte évről évre publikálja kitűnő fényképeit, útleírásait, dokumentumgyűjteményeit, irodalmi válogatásait e kazak–madjar világról. Megdöbbentő képet kaphatunk általuk az ellentmondásos, hajdan terror, most felemás modernizáció sújtotta törzsi kultúráról. Legújabb képeskönyve többek között az Omszk és Almati környéki madjar töredékekről szól. Ez utóbbiak tartják annak hagyományát, hogy régen tizenhat törzsük volt, amelyek közül a Kék Ökör völgyében, azaz hegyvidéken, talán az Urál térségében élők nyugatra vándoroltak.
Megmaradt még néhány legenda és szokás a kazahsztáni madjarok emlékezetében, de a társadalmi változások elsodorhatják ezt a különleges kis kultúrát, akár a tatárjárás Julianus magyarjait. Benkő könyvei ezt az életmódot dokumentálják és őrzik meg számunkra – mindenesetre zavarba ejtve a tamáskodókat is. A napokban jelentős madjar küldöttség látogatott hazánkba, ma és holnap Kunszentmiklóson találkozhat velük az, akit izgatnak a tőlünk ötezer kilométeres messzeségbe húzódó rokonsági, hagyománybéli vonalak. Az efféle találkozásokban már az is nagy eredmény lehet, ha elkóborolt önmagunkkal találkozunk.
(Benkő Mihály: Magyar-kipcsakok. Timp Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 3800 forint.)
A kamerák előtt vertek meg egy benzinkutast, itt a felvétel