Méhkas

A méh és a méhkas legrégebbi szimbólumaink egyike, de jelentése sokszor változott a történelem során. Talán a méz édessége és színe miatt lett a méh is az aranykor jelképe; a méhkirálynő pedig olyan fontos istennők szent állata, mint a termékenységisten Démétéré, a bölcs Minerváé vagy a gyönyörű Vénuszé. Egy-egy kas rengeteg ki-beröpködő méhét látva könnyen megérthető, hogy miért ez az állat szimbolizálja a termékenységet, s az okosság sem szorul különösebb magyarázatra, hiszen a méhek jól szervezett „társadalma” bizonyára nagy okosságot igényel. A szervezettség mellett kézenfekvő erényük még a páratlan szorgalom is, hiszen a méhek fáradhatatlanul gyűjtik a mézet. Érdekes, hogy mindezek mellett a középkorban új szimbolikus tartalmakat kezdtek társítani a méhekhez. A Physiologus néven ismert szimbolikus természetrajzi munka szerint például a méhek partenogenezissel, vagyis szűznemzéssel szaporodnak, s talán e vélekedés is hozzájárult ahhoz, hogy Szűz Mária jelképévé váljanak. A méhek magas társas szervezettsége alapján viszont az egyháznak, illetve a szerzetességnek váltak szimbólumává; igaz, a Legenda Aurea szerint a méhek jelenítik meg számunkra a hiábavaló, világias munkálkodást, hiszen amit termelnek, elveszik tőlük, mint ahogyan halálunk pillanatában nekünk is itt kell hagynunk minden megszerzett földi kincset. Ugyancsak a méhek szimbolizáltak néhány csodálatos szónoki adottsággal megáldott, mézajkú hitszónokot is. Szent Ambrusnak a legendájában például már gyermekkori jel is utal későbbi páratlan képességeire: egy alkalommal ugyanis a csecsemőt levegőzni tették ki a kertbe, s amíg szülei rövid időre magára hagyták, a békésen alvó Ambrus nyitott szájába egy egész méhcsalád költözött. Nagy volt a riadalom, ám a veszélyes állatok nem bántották a gyermeket.
A reneszánsz, majd a felvilágosodás szimbolikájában a méh ismét fontos szerepet töltött be, és főként a szervezettség, szorgalom és okosság jelképévé vált; bár néha a szintén ősi, katonai jelentés is előtérbe került: a méh ugyanis maga az önfeláldozás; amikor a kas védelmében a fullánkját használja, támadásának fájdalmas következménye lesz, de a védekező állat elpusztul.
Teljes bizonyossággal tudhatjuk azt is, hogy Kováts Pál (1788–1867), a Sümegből Pozsonyba elszármazott iskolai tanácsos, cenzor és lapkiadó milyen okokból adta negyedévenként megjelenő lapjának az Alveare, azaz Méhkas nevet, ugyanis a latin és magyar írásokat tartalmazó periodika címlapján egy idézet tájékoztatja a szerkesztő céljairól az olvasót: „Méhek’ gondja viaszt fog majd ide hordani ’s mézet: / Égve világít az; hasznosan édes emez.” Vagyis ez a mindössze két évet megélt lap a szerkesztő szándékai szerint informál, tanít, felvilágosít – s édességével szórakoztat.
Azt hiszem, Belnay György Alajos nyomdász és akadémiai tanár ipája, Kováts Pál meg is felelt kitűzött céljainak, s csak sajnálkozni lehet rajta, hogy vállalkozása olyan rövid idő alatt megbukott, hogy a sajtótörténészek mindez idáig jószerivel alig vették észre ezt a kis, nyolcadrét periodikát. Az 1837-es III. szám érdekessége, hogy a gazdag magyar nyelvű Napóleon-irodalomból közöl egy sajátos drámai darabot, amely a Beszélgetés címet viseli. S hogy miért különleges ez az írás? Azért, mert az aktuális problémákat boncoló mű egy középkori misztériumjáték mintájára készült, a szerző ezt a keretet használta fel gondolatai tolmácsolására. A humoros kitételeket sem nélkülöző dialógus Napóleon és a franciák között zajlik, méghozzá a pokolban, a Sátán társaságában. És bár Napóleon is a kárhozottak közé került, páratlan tekintélyével mégis ő képviseli a vélhetőleg a Habsburg-dinasztia számára is elfogadható álláspontot X. Károly megbuktatásáról 1830-ban. A lap megjelenésének idején már nemcsak Napóleon, hanem X. Károly is halott volt, ő maga azonban természetesen nem jelenik meg a rövid dialógusban.
Mindenesetre a zsarnokként jellemzett Napóleon álláspontja nagyon is következetes: „Ti pedig, franciák, kik szüntelen visszaéltek a szabadsággal, s királyaitok vérében feresztitek kezeiteket, minden időben a legfényesebb igazlói maradtok a zsarnok hatalomnak” – áll a szöveg befejezéséül a végső konklúzió. A lap megjelenésének évében, 1837-ben, amikor a Királyi Tábla elítélte az országgyűlési ifjakat, majd májusban Kossuthot is letartóztatták, ez világos üzenet volt az ellenállástól forrongó nemességnek. A cenzorként is tevékenykedő Kováts Pál bizonyára nagyon is tisztában volt ezzel. Az ország méhkasként zsongott, de a szervezett társadalom víziója a császárhű szerkesztő számára összeomlani látszott.
A maga korában azonban a politikai állásponttól függetlenül használták a méh szimbólumot. Napóleon például a heraldikát megújító törekvésében nyúlt a méh képéhez, s teremtetett vele egyben divatot is. A legmagasabb rang viselői, a császári hercegek – tulajdon családtagjai – használhattak olyan címert, amelyen stilizált arany méhek díszítették a kék pajzsfőt. Itt bizonyára a társadalmi hasznosság szimbólumaként szerepeltek e kis állatok, mint ahogyan Kováts Pál rövid életű lapjának címoldalán is.