Mítoszok és realitás

Hazánk gazdasága tartós egy helyben járás elé néz annak ellenére, hogy „az ország áldozatvállalásának és a kormány gyors és határozott kiigazító programjának eredményeképpen az államháztartás fenntarthatatlanul magas hiánya másfél év alatt felére csökkent”. Hiába dolgozik a mítoszgyár milliónyi sikerfüzetecskével, jövünk ki a gödörből tanulmányokkal, arcpirítóan szervilis gazdaságkutatói előrejelzésekkel, a tények szerint a tavalyi 1,3 százalék után idén is legfeljebb két százalék körüli nemzetgazdasági előrelépés várható. A reálbérek egy helyben toporognak, nem gyarapodik a háztartások fogyasztása, csigalassúsággal mérséklődik az infláció, visszaesnek az ipari megrendelések, és nem hoznak érdemi bővülést az uniós pénzek sem. Az áldozatvállalás átmeneti jellegét és a szebb holnapot hirdető optimista mítoszok sorra megdőlnek. Mára szép csendben átírták a hullámvölgyből való kikecmergés menetrendjét, vagyis a felzárkózási (konvergencia)program szinte összes sarokszámát, és még mindig nem látni az alagút végét.
Egyre inkább gyanítható, hogy a 2002-től folytatott gazdaságpolitikai ámokfutás – amely mára lázas semmittevéssé szelídült – nem néhány hónapra, hanem hosszú évekre vetette vissza a gazdaságot. Azoknak lett igazuk, akik a közgazdaságtan alapvető törvényeit pártállástól függetlenül értelmezve diszharmóniát fedeztek fel a beharangozott hazai felfelé ívelés és az európai gazdaságok lelassulása között. Pofonegyszerű a tétel: képtelenség a nemzetközi gazdasági folyamatokkal szembemenetelni. Nem lehet a kivitel bővülésével kimozdítani az országot a mélypontról, ha leszűkül az exportpiacunk, nem lehet az előzőleg jó magasra feltornázott inflációt kemény küzdelemmel letörni, ha a nemzetközi drágulások most más irányt diktálnak. A tények a megélhetési-optimista gazdaságkutatók orrára koppintottak. Minden kommunikációs handabandázás és sikerpropaganda ellenére egyre nagyobb az esély, hogy egy-két százalékos szinten beragad a hazai fejlődés üteme. Mágnesként húzza vissza a versenyképtelenség, a külföldről importált drága energia miatti infláció, és az Európában második legalacsonyabb hazai foglalkoztatottság. A mezőgazdasági rekordtermés elmaradása csak az utolsó csepp a pohárban: ezeket a szalmaszálnyi reményeket idén az eső mosta el. Ha pedig az ipari termelés a kedvezőtlen külső környezet miatt tovább lassul, akkor még a két százalék is kérdéses. A legszomorúbb, hogy a kormány szinte naponta megerősíti: „minden a terveknek megfelelően halad”. Az előzetes kalkuláció szerint alakul a hiány, a növekedés, az infláció, a termelés, a munkanélküliség és az euróbevezetés.
Az a baj, hogy tényleg ez a terv. Veres János azért mondhatja el minden államháztartási jelentés előtt, hogy ismét a terveknek megfelelően alakultak a makrogazdasági mutatók, mert azokat időközben rendre átírták, jó alacsonyra helyezve a mércét. Tervszerűen maradunk le a térség többi országához viszonyítva, az előzetes becsléshez képest nőtt a munkanélküliség, a terveknek megfelelően nincs céldátumunk az euróövezethez való csatlakozáshoz, és a vártnak megfelelően alakul az államadósság növekedése is. A lakosság reményvesztése nem alaptalan. A közvélemény-kutatók által mért Európa-csúcs-tartó magyar pesszimizmus leírta a szebb holnapot, és realista szemlélettel teljesíti a jelen földhözragadt terveit. Áldozatot hoz, de egyre kevésbé tudja miért. Küszködik, hogy a felszínen maradva vegetálhasson.
Most a legjobb balkáni ország címért versengünk. Ebben a kategóriában egyelőre még nyerésre állunk.