Pénteken indult a völgyszekér

Akit korán temetnek, sokáig él. A szervezők akár be is véshetnék szlogennek a Művészetek Völgye történetének idei emlékkönyvébe. Úgy tűnt, pénz híján elmarad, mégis lett – Kapolcsra már az első hétvégén is ezrek érkeztek. Az Eger-patak újra csörgedez, az árokparton völgylakók szenderegnek, lehet újra mezítláb táncolni fűben, utcakövön – pénteken elindult a kapolcsi bűvészeti napok.

Vannak rítusok, amelyek nélkül az ember otthontalanul fészkelődik, toporog egy légüres veremben, s hiába keresi a helyét, eltéved. Július végén, amikor tetőzik a nyár, szinte csukott szemmel vesszük az irányt a völgy felé. Bő hét völgylét nélkül sánta lenne a nyár. Kapolcsra az ember hazajár.
Pénteken Pest még hűvös nyári párát pöfékel a szmogpaplan alól, délután már Ajkán köp ki a vagon. Metsző fények kéredzkednek egy szökőkút tövébe, látni már, amott; a völgy felett lassan oszlanak a fellegek. Lesz, nem lesz, az idén még
annyi pénz sem jött össze – kongott a vészharang hónapokig (megszoktuk már, szinte a rítushoz tartozik), s aztán csak annyit lehetett tudni, hogy a háttérben valami bűvészkedés mégis folyik, hogy így-úgy, csak legyen a völgylakóknak bő egy hete, és Kapolcs kocsmáiba, tornácai alá, udvarai mélyére huszadszor is bevackolhassa magát a kultúra.
Művészetek helyett bűvészetek völgye, a költségvetésből még egy huszárvágásnyit nyisszantva aztán végül csak kapolcsi bűvészeti napok, lecsupaszított csigalogóval, a művészeknek gázsi helyett zsíros deszkával, szűkebb programmal, talán a forintkuporgató ősidőket idézve, de végül mégis lett – a völgyszekér pénteken elindult, és vasárnapig zakatolt.
Kapolcs fittyet hány a foghíjas fesztiválfinanszírozásra, a szervezők hónapokig tartó kínlódására, a szállásadóknak az idén sem lehet okuk panaszra – az utcákon anynyian vannak, hogy ha mind maradnának, valószínűleg még a tyúkólakban is laknának. A bazárosok ismerősök, közöttük járva-kelve eszmél rá az ember, hogy egy év újra elszelelt; megkönnyebbülten kapaszkodik meg az állandóságban. Csuprok, képek, míves keretek, bicskák, bőrök, kések – a portéka az idén is csábít, csiklandozza a pénztárcát. Volt, van, s lesz is, aki csak ezért jön – Kapolcson tobzódhatnak a kézműves termékekre vadászó átutazók.
Aggodalom ide-oda, Kapolcs közérzetre most is majdnem olyan, mint tavaly volt, amikor a völgy nézőrekorddal zárt. Csak egy dolog változott – a kultúra szponzorált színpadok hiányában az udvarokba költözött, meghúzza magát, nem bújik el a hangzavarban, s így az ember, ha fülel, talán jobban hallja. Nincs bénító programdömping, nincsenek kihagyhatatlan koncertek egyszerre hat helyszínen, nem feszít a bőség zavara, lehet tehát gondtalanul sétálni, fülelni, keresni, találni.
Galkó Balázs veterán völgybűvész csendre int, a torkát köszörüli, köréje gyűlnek szépen a völgylakók. Mese, sör, Hrabal hangosan, a kapolcsi nyomdaudvaron. Hümmögés, csend, törökülés, fel-felhorkanó kacajok – novellákat olvas fel a Hrabal-galaxisból.
Rázendít a Bivaly zenekar, zümmög a bőgő, a rezsón serceg a lecsó, a kondérban marhapörkölt rotyog, nincs apropó, nincs különösebb ok, estére mégis benépesednek a padok – Kobuci újra, sorban betoppannak az ismerős arcok.
Csak Öcs és Pula néma, Taliándörögdnek, Vigántpetendnek és Monostorapátinak ha önálló arculatot adó helyszínek nem is, de programmorzsák az idén is jutottak. Most, hogy az évről évre hízó program kényszerűen ugyan, de megkurtíttatott, most világos csak igazán – Kapolcs vonzereje eddig sem elsősorban a programokban volt.
A hely szelleme jó barátságban van a szabadsággal; Kapolcson, az éj leple alatt valahogy könnyebben gurulnak a szavak, barátságok köttetnek, a völgylakók egymás mellé telepednek. Csupa olyasmiért jönnek, amiért egyetlen forint is sok.