Hely a fa alatt

Vajon a békés várakozás, a gondtalan készülődés, a jóindulat jegyében telik-e legszebb ünnepünk? Természetes-e, hogy a szentesét szeretteink körében tölthetjük? Hogy értékes vagy jelképes ajándékot adunk egymásnak, hogy van miből adakoznunk a nálunk szegényebbeknek? Hogy derűsek és bizakodók vagyunk? Jobb időkben, úgy vesszük, ez a dolgok rendje. És ha mindez felborul? Visszatekintve a XX. század néhány karácsonyára, azt látjuk, a történelmi, egyéni megpróbáltatások közepette is volt valami, amibe ilyenkor belekapaszkodhattunk, amit nem lehetett elvenni tőlünk.

Ima a barakkban

„A miénkbe (barakk) is bejöttek négyen a szentestén és kifogásolták, hogy az emberek még nem aludtak, jóllehet elrendelték a takarodót. A barakkparancsnok – nagyon szerencsétlenül – azt mondta, hogy az emberek azért nem aludtak még, mert nem kaptak vacsorát. Ettől az ÁVH-sok megdühödtek, mindenkit kivertek a vackából és az embereket ingben, gatyában a barakk egyik végébe szorították. Aztán el kellett mennünk közöttük úgy, hogy ők közben agyba-főbe vertek bennünket a derékszíjukkal. Volt, akinek a derékszíj csatjával behasították a fejét, volt, akit egyetlen csapással leterítettek. Az igen erős »Mester« azzal szórakozott, hogy figyelte, hány embert tud leütni egymás után. Tetszhetett nekik a játék, folytatni akarták, megkérdezték, hogy ki tud imádkozni. Többen jelentkeztek. Kiválasztottak egy bajtársunkat, azt letérdeltették, annak a Miatyánkot kellett fennhangon, összetett kézzel mondania. Nem tudom, mi történhetett, mert amíg a négy ÁVH-s hangosan röhögött, a barakk lakói csendesen együtt mondták az imát a térdeplő, s közben külön is megvert emberrel. A Miatyánk vége felé már zúgott az egész barakk az imától. A négy ÁVH-s pedig szinte kisomfordált a barakkból, még a lakatot is csendben tették fel az ajtóra. Nem tudom, megijedtek-e a barakk zúgásától, vagy csak megszólalt bennük valami régi emlék, amikor édesanyjuk imádkozni tanította őket.”
(Erdey Sándor: A recski tábor rabjai)