Lassan gyógyul a legártatlanabb áldozat

Van egy felvidéki falucska Dunaszerdahelytől 25 kilométerre északnyugatra, a neve Vörösmajor, szlovákul Hviezdoslavov. Sokan nem ismerhetik, még a részletesebb autótérképeken sem található. Itt él egy tizennyolc éves fiú, Lengyel Krisztián, akinek a neve november elseje óta ismert szélesebb körben. Őt verték meg úgy a szlovák rendőrök a Dunaszerdahelyi AC–Slovan Bratislava futballbajnokin, hogy kétszer kellett újraéleszteni. Most eltört állal, fogakkal és csigolyákkal, rögzítővel a fején, csavarokkal a koponyájában próbál új életet kezdeni. Legfőbb vágya karácsonyra, hogy levehesse magáról a fémrögzítőt, és végre alhasson egy jót. De nem teheti, csak leghamarabb januárban. Nála jártunk.

Már délután ötkor teljes a sötétség, hiába, december vége felé a leghosszabbak az éjszakák. Ráadásul az eső is vigasztalanul zuhog vagy másfél napja. Nagy öröm ilyenkor autózni, egy apró helyet keresni, amely még a térképen sincs rajta. Legalább pontos útbaigazítást kaptunk Dunaszerdahelyen: Pozsony felé haladjunk Somorjáig, ott az első lehetőségnél jobbra, Úszor után át a vasúti átjárón, majd balra egy cseresznyefákkal szegélyezett bekötőúton közelíthetjük meg a települést. Cseresznyefák… Tavaszi virágzáskor, nappali fénynél talán észrevesszük, de így? Itt lesz valahol, mondom, erre fotós kollégám balra fordul, és nemes egyszerűséggel behajt az árokba. Még szerencse, hogy a nyáron vett egy „alig használt”, sokéves terepjárót, így gond nélkül visszakapaszkodunk a szántóföld széléről, s pár méter múlva valóban dereng valami útféle, sőt még a cseresznyefák körvonalai is. Megtaláljuk a faluszéli, újnak tetsző házcsoportot, s egy telefon után az egyik földszinti terasz ajtaján kilép egy alak. A fején olyan fémrögzítő, amilyet utoljára nagy nyilvánosság előtt Horn Gyula viselt autóbalesetét követően. Megérkeztünk Lengyel Krisztiánhoz.
Vékony, magas fiú, mint későbbi beszélgetésünkből kiderül, nem túl bonyolult élettel és lélekkel, egyszerű vágyakkal. Autóvillamossági műszerésznek tanult, de sokkal inkább szereti a házépítést, a kőművességet, ilyen munkákat is vállalt szabadidejében. „Jobban szeretek dolgozni, mint otthon ülni” – mondja később. Édesanyjával fogad minket, az asztalon csokis keksz, üdítő, kávé, de csak távozáskor vesszük észre, hogy semmit sem fogyasztottunk. Elszaladt az idő. A mama segíti, ha megakad vagy elfárad a beszédben. Kezdetnek elárulja, ami szinte hihetetlen, hogy bár társaival szeret focizni, tényleg élete első futballmérkőzésén szurkolt november elsején, amely majdnem az utolsó is lett egyben. Tehát nem az a megveszekedett drukker, aki az anyatejjel szívta magába a rigmusokat. Krisztián péntek éjjel alig tudott aludni, de sokkal inkább az újdonság varázsa miatt, hiszen fogalma sem volt a DAC–Slovan derbi politikai felhangjairól, a készülődésről. Szombaton ebéd előtt Gábor nevű barátja jött érte autóval, megittak egy kávét, s elindultak Dunaszerdahelyre. „Vigyázz rá, mint a két szemedre!” – mondta az anyuka, s szegény Gábor azóta küzd a lelkifurdalással.
Krisztián meséli: „Nem emlékszem semmi rossz érzésre. Jó hangulat volt, kiabáltak, szurkoltak. Nem vittem magammal zászlót, nem is volt nekem, de Gábor haverjától, Norbitól kaptam egy magyar sálat. Amikor megérkeztünk, a helyiek kétfelé mehettek, mi a Magyarországról érkezettek közé kerültünk, az első sorban álltunk. Elkezdődött a mérkőzés, aztán egyszer csak megindultak a rendőrök, nem tudom, miért, én nem láttam semmit. Az utolsó emlékképem, hogy meglátok egy lendülő viperát…” Persze nem mérges kígyót, hanem olyan fémalapú gumibotszerűséget, amit jobb helyeken már rég betiltottak, de ettől még a tömegoszlatások, verések kedvelt eszköze. Krisztiánnak az ütéstől szilánkosra tört az álla, s innen már nehéz tovább rekonstruálni az eseményeket. Nem tudjuk, miért és meddig verték tovább – elhíresült kép, ahogy a föléhajló rendőr sisakjának plexijén, a szlovák címer alatt visszatükröződik a piros-fehér-zöld sál –, esetleg menynyire taposta meg az űzött tömeg. Az biztos, hogy egy idő múltán a mentők kiemelték a nézőtérről a pályára, kétszer újraélesztették, majd helikopterrel kórházba szállították.
Megakad a szó, nehéz tovább beszélgetni. Nem mondom, bizonyára sajnálnám azt is, ha egy kétméteres, százötven kilós ultrát vernek látható ok nélkül félholtra, de így?! Egy vasággyal hatvankilós fiút, élete első focimeccsén! A legártatlanabb szereplő vált áldozattá. Persze nem a szlovák rendőrség szemében, amely szerint őket támadták meg, az akció szabályos és indokolt volt, Krisztiánnak pedig attól lett baja, hogy részegen elesett, és/vagy epilepsziás rohamot kapott. „Szesztilalom volt a városban, nem ivott, és soha nem volt epilepsziás, most került először kórházba” – mondja rezignáltan az anyuka, aki akkor szombat délután mobilon hívta a fiát, de meglepetésére egy idegen, magyarországi fiú vette fel a telefont, s mondta, hogy balhé volt, a készüléket a nézőtéren találta. Később aztán annak rendje és módja szerint elpostázta Vörösmajorba (a csomagra Hviezdoslavovot kellett írnia), azóta is e-maileznek vele Lengyelék. Krisztián édesanyja ekkor már a cimborát, Gábort hívta, aki kétségbeesetten mondta, menynyire sajnálja, ami történt. „Nem tudtam, pontosan mikor van a meccs, de már előtte éreztem a gyomromat, mintha valami baj lenne. A férjem mondta is: már megint hisztizel! Nehéz volt a hírt felfogni, ha tíz gyerekünk van, akkor is, de így, hogy csak ez az egy…” – fogalmaz az aszszony. Hát tényleg nehéz: három eltörött nyakcsigolya, szilánkossá zúzott állkapocs és fogak, halláskárosodás. „Hívott a nagymamám, de mondtam anyunak, nem jó a telefon, teljesen süket, aztán amikor a másik fülemhez tettem, megjavult” – meséli a fiatalember.
Aki a kórházban arra gondolt, amire bárki más az ő helyében, hogy többé nem akar meccsre menni. Azóta viszont kapott a DAC-tól egy VIP-belépőt, úgyhogy megváltozott a véleménye, készül a tavaszi idényre, mondván: abban a szektorban csak nem támadnak a rendőrök! Mivel műtétek jönnek, műtétek mennek, s zárójelentés még nincs, hiába a sok bizonyíték, még csak fontolgatják a pert. Tudják, nagy fába vágnák a fejszéjüket, attól tartanak, a szlovák igazságszolgáltatás nevének első összetevőjét nem feltétlenül igazolja a hasonló ügyekben. Ők pedig egyszerű emberek, az apuka éjjeliőr, nappal építkezésen dolgozik, az anyuka egy helyi baromfitelepen – „csirkéket ápolok”, keresi a kifejezést –, nincs pénzük és energiájuk ilyesmire. Most úgyis Krisztiánt kell ápolni, nem a csirkéket. „Nem hiányzott ez a hírnév. Hamar jöttek a szlovák tévések, de mondtam nekik, ne haragudjanak, nem beszélek, aztán becsuktam az ablakot. Krisztiánt is keresték sokan, aztán meg kiforgatták a szavait. De sok segítséget, szeretetet is kaptunk, Főképp Szerdahelyről, a Honvéd jótékonysági mérkőzést szervezett, legutóbb Komáromból kaptunk tízezer koronát egy focigáláról.” Krisztián is sorolja, hogy labdát kapott a DAC-tól, meg kulcstartót, zászlót, no és azt a bizonyos VIP-belépőt, amellyel immár törzsszurkolóvá vált. Megfizette az árát: „Ülve alszom, de óránként felébredek. A rögzítőt nem szabad buzerálni, csak tisztítani a csavaroknál. Nehezen telik az idő, az olvasás annyira nem érdekel, inkább számítógépezek és tévét nézek. Jobban szeretek dolgozni, mint itthon ülni, de azt most nem lehet.” Arra a kérdésre, mire vágyna leginkább karácsonyra, Krisztián így válaszol: „Ha levehetném a rögzítőt a fejemről.”
Lassan búcsúzunk, jobbulást kívánunk. Az anyuka a küszöbön azt sóhajtja: „Soká lesz még, míg helyrejön. Ha nem élte volna túl, mentem volna utána…”
Most is utánamegy. Vissza a szobába, meglazítani a fémrögzítő csavarjait.