Singer Magdolna művelődésszervező, újságíró, mentálhigiénés szakember, hospice- és gyásztanácsadó 1952-ben született. Könyvei: A rák jegyében (1993), Cselekvő csend (2000), Együtt lenni, együtt érezni (2003), Kettős fejlődés ( 2004), Asszonyok álmában síró babák (2000), Partitúra (2007), Áldatlan állapot (2008).
Mit gondol, elolvassák a könyvét orvosok, nővérek? Szégyellném, ha ilyen tükröt tartanának elém.
– Szerencsére a könyvben megszólaló orvosok átérzik, mekkora szenvedés egy anyának elveszíteni a gyermekét; persze ez nem azt jelenti, hogy minden kérdésben azonosan gondolkodnak. Talán emlékszik, hogy van a kötetben egy doktor, aki következetesen a beteg magzatok elvetetése mellett érvel, és azokat a nőket, akik ezen átestek, mindig „betegként” említi. Nos, miután végigolvasta a könyvet, azt mondta nekem, hogy ahány kollégájának csak tudja, kezébe adja majd, mert egészen más az anyák szemszögéből látni a történteket, mint orvosként. Attól tartok, sok orvosnak, aki azt gondolja magáról, hogy csodálatos terhesgondozást végez, talán döbbenetes erejű felismerés lesz, valójában mennyi sebet okoz, kollégáival hányszor tévednek, és milyen sok eset csúszik ki a kezük közül. Persze minden éremnek két oldala van: képtelenség nap mint nap ugyanolyan kedvességgel, lelkiismeretességgel ellátni az órákig várakozó, elkeseredett, rémült, nyilván emiatt rosszul kommunikáló anyukákat.
– Ám abban a drámai helyzetben, amikor egy várva várt babáról kiderül, hogy beteg, az egészségügyi személyzetnek nemcsak a szakmai hozzáértése, hanem az emberi minősége is mérlegre kerül.
– Néhány napja mesélte nekem egy asszony, hogyan szülte meg teljesen egyedül halott kisbabáját: a kórházban senki még csak rá sem nézett. A nők túlnyomó többségének elképzelhetetlen, hogy egyedül szüljön – hiszen nem ezt tanultuk, nem vagyunk állatok, az emberi természettől idegen az ilyesmi. Még egészséges babát is borzalmas lehet egyedül a világra hozni, hát még átélni azt, hogy aki előcsúszik a testünkből, halott. Azt kell mondanom, beteg magzat esetében gyakori, hogy az anyától mindenki elmenekül. Fizikai és lelki értelemben egyaránt.
– Miért?
– Azt hiszem, ez sokkal mélyebb probléma, mintsem csupán az egészségügy számlájára írjuk. Ez a jelenség a mai társadalmi berendezkedés egyik rákfenéje. Magát a halál tényét tagadjuk. Az elmúlt fél évszázadban szinte felfoghatatlan iramban fejlődött az orvostudomány, és emiatt – a gyógyítás érdekében – kórházba kerültek a beteg emberek, és ha úgy hozta a sors, természetesen ott is haltak meg. Hogy mindenki megkapja a gyógyulás esélyét, az persze nagyszerű dolog, csak éppen van egy árnyoldala is, amelyről nem szeretünk tudomást venni. Nevezetesen: generációk élik le az életüket anélkül, hogy valaha a halállal vagy halott emberrel találkoznának. Régen természetes volt, hogy a nagymama a szobában haldoklik, elbúcsúzom tőle, a szomszéd is átjön, én is átmegyek a szomszédhoz az utolsó óráján. Emiatt mindenki megtanulta elfogadni, hogy a halál sajnos az élet része. Ma mindenki retteg a meghalástól. Sokan annyira rettegnek, hogy orvosnak mennek, hátha uralmuk alá tudják hajtani az elmúlást. Készültek olyan vizsgálatok, amelyekben azt figyelték, hogy a kórházi személyzet hányszor megy oda a haldokló beteghez. Talán nem lesz meglepő az eredmény: a személyzet kifejezetten elkerülő magatartást tanúsított a haldoklókkal szemben. Az Aszszonyok álmában síró babák című könyvemben van egy történet, amelyben elmeséli egy anyuka, akinek meghalt a kisbabája, hogy ment a folyosón, jött vele szemben az orvosa. Mikor meglátták egymást, az orvos hátat fordított és elfutott. Ezt a viselkedést el is neveztem magamban nyúlcipőeffektusnak. Hiányolom a gyógyító munkát végző személyzet képzéséből azt az önismereti részt, amely a többi segítő szakmában dolgozó ember számára kötelező! Pedig égetően fontos volna, mert aki nem néz szembe saját félelmeivel, az nem lesz képes valódi kommunikációt folytatni erről más emberrel sem. Védőnők ismerték el egy előadásom után, hogy kerülik a gyászoló anyukát.
– A védőnőnek sem lehet könnyű.
– Azt szoktam javasolni, hogy ne szégyelljük bevallani zavarunkat. Ha fogalmunk sincs, mit lehetne mondani a babáját gyászolónak, mondjuk meg az igazat: „Nem tudom, mit mondjak, zavarban vagyok, de mélyen veled érzek, és szívesen segítek, ha tudok!”
– Én többször tapasztaltam ilyen esetben durva hárítást a beteg babájuktól megválni kényszerülő asszonyoktól.
– Ez is csak védekezés. Mintha maguk előtt is tagadnák a döntésüket. Biztos vagyok abban, hogy az abortusz előtt vívódnak – van, aki akkor sem! –, de a műtét után úgy mennek haza, hogy radíroznak. Mintha meg sem történt volna. Talán így könnyebb a mindennapokat tovább élni, de a valódi feldolgozás, gyógyulás gyászmunka nélkül nem megy! Sok pap mesélte már nekem, és haldoklók mellett végzett munkám során magam is érzékeltem, hogy az idős asszonyok egyik leggyakrabban előforduló marcangoló, fájdalmas problémája az abortuszaik feldolgozatlansága. Ezek az élmények ugyanis dolgoznak a felszín alatt, és előbb-utóbb tüneteket képeznek.
– Például?
– Depressziót, megmagyarázhatatlan meddőséget, problémássá válhat a meglévő gyermekekkel való viszony, elakadhat a következő szülés. A rengeteg császármetszés okait vizsgálva bizony sokszor ott találjuk az asszonyba beleragadt, feldolgozatlan gyászt, rettegéseket attól, hogy most mi lesz. Van, hogy teherbe sem esik, vagy sorozatban elvetéli a magzatokat a rettegés miatt. A „születés hete” rendezvényen minden évben kialakítunk úgynevezett siratószobát, ahol az elvesztett magzataikra, gyermekeikre emlékezhetnek az asszonyok. Nemegyszer megtörtént, hogy olyan asszonyok, akik csak nézelődni jártak arra, egyszer csak összeomlottak, zokogni kezdtek, hogy évtizedeken át eszükbe sem jutott az abortuszuk, és most mégis váratlanul felszakadtak a sebek. Terápiák során tapasztalom, milyen sok életenergiát vesz el a nőktől az, hogy éveken át lefedve tartsák a sebeiket, gócaikat.
– Hogyan vezetett az útja ahhoz, hogy gyásztanácsadó, halállal, haldoklással foglalkozó szakember legyen?
– Rákos lettem. De előtte is lehetett valami vonzalmam a témához, hiszen érdeklődéssel olvastam Polcz Alaine halállal kapcsolatos könyveit. Amikor beteg lettem, megtudtam, mennyire jó, ha van kivel szót váltani a bajról, mindegy, ki mit mond, csak szeretettel forduljon az ember felé. Volt egy másik problémám is: nem szerettem az időseket.
– Az ember ilyet nem vall be!
– Jaj, hát engem nagyon idegesítettek, halálra untattak! Amikor aztán beteg lettem, rengeteg időt kellett különféle vizsgálatokra várakozva töltenem. Ez idő alatt sok mélységesen szomorú, összetört, idős, beteg emberrel találkoztam. Valahogy megesett a szívem rajtuk… És ez hatalmas ajándékot hozott az életembe. Az egész betegségem egy nagy ajándék!
– Lehet a baj is ajándék?
– A betegségem volt a legjobb dolog, ami történt velem, hiszen új irányt vett általa az életem! Az, hogy képes lettem az idős emberek felé fordulni, már önmagában jobbá tett. Talán ez is kellett ahhoz, hogy már a kórházban elhatározzam, ha meggyógyulok – ez akkor kétesélyes volt –, elmegyek önkéntesnek hospice-ba, haldoklók mellé. Meggyógyultam, jelentkeztem, de elküldtek, hogy egy év múlva jöjjek vissza, mert hirtelen felindulásból ezt a munkát nem lehet végezni. Egy év múlva megint ott voltam.
– Ilyen vállaláshoz hatalmas lelkierő kell.
– Ugyanannyit kap az ember, mint amennyit ad, sőt! De mindenkinek ki kell próbálnia magát, mert otthon, a tévé előtt könnyen megnyílik az ember szíve, mikor szenvedést lát, de egészen más magatehetetlen embereket adott esetben tisztába tenni, vagy elviselni azt, ha a szenvedés agresszívvá teszi őket. Ám szinte mindig többet hoztam haza, mint amit odavittem. A kínaiak szerint, aki gyorsan akar fejlődni, hallgassa a haldoklókat! Hányszor hallgattam végig, ahogyan az idős emberek elkészítik életük mérlegét. A mulasztásokat érdekes módon sokkal jobban bánják az emberek, mint a bűneiket! Ha megcselekedtek valamit, még akkor is kevésbé bánják, ha azt a valamit rosszul tették, mint ha meg sem próbálták! Sokan emlegették fájdalommal a meg nem élt szerelmeiket. A legfontosabb az élet végén talán a megbocsátás. Nemcsak másoknak, hanem magunknak is. Megtanultam ezektől a szenvedő emberektől, hogy mindig, minden körülmény között naprakésznek kell lenni: ha innen felállok, és isten tudja, mi történik velem, akkor se legyenek rendezetlen, elvarratlan kapcsolataim. Rend legyen körülöttem.
– Hogyan talált rá a gyászoló anyákra? A babák, magzatok elvesztésének traumájáról Magyarországon – és tudtommal angol nyelvterületen sem – önön kívül még senki sem írt könyvet.
– Érdekes páros voltunk a férjemmel, aki a háborítatlan szülésért harcoló hazai mozgalomnak volt emblematikus figurája. Én pedig a háborítatlan halál mozgalmában dolgoztam. Férjem révén óhatatlanul kapcsolatba kerültem olyan anyákkal, akik a várandósság vagy a születés során vesztették el kisbabájukat. Együtt dolgoztunk a „születés hete” mozgalomban, e rendezvénysorozat internetes oldalán szerkesztettem a sirató rovatot. Oda kezdtem írni ezeket az interjúkat. Egyszer csak azt éreztem, hogy ennek könyvnek kell lennie. Pontosnak mondható becslések szerint kétszer annyi baba fogan meg, mint amennyi egészségesen megszületik. Az elveszett magzatok fele művi abortusz, a többi rendellenességek vagy születés körüli halálozás áldozata lesz. Szinte nincs nő, akinek ezzel a fajta veszteséggel az élete során ne kellene szembenéznie! Sajnos a gyásznak ez mostoha területe. Nem elég, hogy megtörténik az anyával a vetélés vagy a halva születés, ez önmagában is hatalmas tragédia, amelyet mélyen gyászol. A következő nehézséggel akkor kerül szembe, amikor környezete nem fogadja el a gyászát. Még a családja sem! Azt mondják: „Lépj már túl rajta, olyan fiatal vagy, majd lesz másik; van már két egészséges, annak örülj; a természet tudja a dolgát, biztos beteg lett volna…” – és még millió ilyen közszájon forgó panel létezik. Nemcsak hogy a gyászát nem tudja kifejezni a nő, de szinte szégyent érez, amiért ő még mindig ezen rágódik. Azt érzi, megbukott, kudarcot vallott, ő valamire nem alkalmas, feleségként sem tud teljesíteni. Sokrétű lélektani vonatkozásai lehetnek egy magzat elvesztésének, ráadásul mindezt kommunikációs zárlat veszi körül. Erről nem ildomos beszélni, az emberek úgy tesznek, mintha nem vették volna észre, hogy nagy hasa volt, de most nem tologat senkit. Azért azt is meg kell jegyezni, hogy ebben az állapotban a gyászolónak többnyire semmi sem jó! Ha kérdezik, az a baj, ha nem szólnak, az.
– És mi a jó?
– Ha akad valaki (barátnő, testvér, anya), akinek van türelme vég nélkül hallgatni a sirámokat, ha kell, egy éven át is, odaadja szívét, lelkét, figyelmét! Az is fontos, hogy a család – elsősorban a férj, de a szülők, az após, anyós is – megértse, ezen az állapoton túl kell jutni, ezeket az érzéseket meg kell élni.
– És mi lesz a baba emlékével? Nincs neve, a testét sem adja ki eltemetni a kórház, ritka, ha engedik a búcsút, ha egyáltalán megmutatják a halott kisbabát az édesanyjának.
– Az egészséges újszülöttet sem adják oda az anyának, hát még a halottat! Számomra is érthetetlen, miért nem mutatják meg, mikor a világ más részein időt kap a család, hogy elbúcsúzzon, felöltöztetik, a mamája karjába fektetik a halott kisbabát is. Készül róla fotó, eltemetheti a család. Nálunk annak ellenére nem történik meg, hogy mindenki tudja, mennyire megkönnyítené a veszteség feldolgozását. Abban biztos vagyok, hogy ez esetben nem információhiányról vagy tudatlanságról, hanem a helyzet elől való elmenekülésről van szó.
– Sokszor az anyák mondják, hogy nem néztem meg, mert belehaltam volna, ha látom.
– Ezért kellene felkészíteni erre a nőket. Különösen fontos ez egy magzat esetében, hiszen az édesanya bár nem láthatta, de álmodik róla, érezte a mozgását, kommunikált vele. Talán az nem okoz sebet, ha a mama gondolkodhat a döntésén, és meggyőződéssel mond nemet. A temetést a törvény ugyan nem tiltja, de sokszor fogalmuk sincs az anyáknak, hogy ezzel a lehetőséggel élhetnének. Sokkos állapotban vannak, fel sem fogják. De nem is nekik kéne ezt tudni, hanem a kórházi személyzetnek. Persze lehet pótolni ezeket a rítusokat, és nagyon fontos is pótolni, a szertartásokat ki lehet találni, de lehet ötleteket kapni egymástól is, például a faültetést vagy az internetes gyertyagyújtást. Ezek jó dolgok, kivéve, ha valaki beleragad ebbe az állapotba.
– Mi számít beleragadásnak?
– Ha akadályozza az életét, a normál életvitelét, ha függővé válik. Ekkor érdemes szakemberhez fordulni. De abban semmi rossz nincs, ha valaki a temető helyett az internetre „jár” gyertyát gyújtani az Angyalok szülei vagyunk című honlapon, amikor jólesik neki az emlékezés.
– Az Áldatlan állapot című könyv problematikája új dolog. Ma már a várandósság során kiderülhet, hogy a baba beteg. Ilyenkor dönteni kell a sorsáról, arról, hogy megszülessen-e vagy sem…
– Azt tapasztaltam, a döntés szempontjából elsősorban az számít, hogy az anya mennyire tudatos. Ezen nem iskolázottságot értek, hanem azt, hogy az asszony rendelkezik-e elegendő lelkierővel, hogy ne hagyja sodortatni magát az élettel, hanem a sorsát kézbe vegye. De ezek az anyák is rettenetesen szenvednek. Hiszen iszonyatos dolog arról dönteni, hogy akkor vagyok-e önző, ha megszakítom a terhességemet, vagy akkor, ha megszülöm a gyereket, és szenvedésre ítélem?
– Létezik erre a kérdésre helyes válasz?
– Nem célom, nem is vagyok képes arra, hogy eldöntsem. Tisztelem az életet, de nem vagyok kritikátlanul életvédő, mert belátom, hogy van rosszabb is, mint a halál. De hol a határ? Mikor, kire mondhatjuk, hogy őt még meg kell szülni, de a másikat már nem? A másik, ami az anyák döntésében nagyon nagy szerepet játszik, a társadalmi nyomás. Akinek egészségesek a gyerekei, el sem tudja képzelni, milyen pokolian erős az elvárás, hogy aki megszületik, az csak egészséges lehet! Manapság arról szól az élet, hogy szépnek kell lenni, sikeresnek kell lenni, megöregedni nem szabad, betegnek lenni nem szabad, gyászolni meg pláne nem szabad, csak mindig mosolyogni, mert az életben minden vicc. Ha a ráncaink nem férnek bele ebbe a képbe, hogyan férne bele az, hogy én egy beteg gyereket megszülök? Hiába vállalná a család, ha az orvos azt mondja: hogy jön maga ahhoz, hogy a világ nyomorát szaporítsa?!
– Az orvosok – egy-két üdítő kivételtől eltekintve – szinte mindig az abortusz mellett foglalnak állást. Miért?
– Elsősorban a jogi következmények miatt. Hiszen ha megszületik a sérült gyerek, nem lehet tudni, a szülők nem gondolják-e meg magukat, és nem fordulnak-e mégis a kórház ellen.
– Mindig megdöbbent, amikor azért perelnek szülők, mert él a gyerekük.
– Az egyik megszólaló orvos mesélte, hogy a kollégája felindultságában kiabálni kezdett: nehogy már egy ajakhasadékos gyereket el kelljen vetetni! Ez a rendellenesség ma már olyan jól operálható, hogy senki észre sem veszi, hogy volt egy kis hiba a babával születésekor. De most ilyen a világ.
– Azok a könyvben szereplő édesanyák, akik tűzön-vízen át megtartották a – sokszor nagyon súlyosan, halálosan – beteg magzatukat, mégsem teherként beszélnek erről, hanem életük legszebb ajándékaként.
– Igen, ez is igaz; én is úgy gondolom, hogy a könyv leggyönyörűbb történetei ezek. Szívesen mondanám azt, hogy ez mindig így van, csak sajnos nem mondanék igazat. Látom azt is, amikor a sérült gyermek tényleg hatalmas teher a családon, akkora teher, amely váláshoz, családok széteséséhez vezet. Sajnos nagyon sok férfi csomagol, ha sérült gyermeke születik, de a fordítottjára is van példa, arra, hogy az anya menekül el. Vagy intézetbe adják a gyereket, és többet nem is beszélnek róla, mert a szép és sikeres pár életébe nem fér bele a tökéletlen utód. Drámáknak voltam tanúja, amikor gyűjtöttem ezeket a történeteket: láttam apákat, nagymamákat, akiknek titokban kellett látogatniuk az intézetben élő gyereket. De mindezt nem azért mondtam el, mintha nem érteném meg azokat az anyákat, akik ezt vállalják, ellenkezőleg! Ezek az asszonyok példát mutatnak arra, hogyan gazdagodunk egy-egy krízis által, hogy mennyire igaz: a veszteségeink formálnak bennünket.
– Minden történetben felvetődik a kérdés: vajon a baba mit szeretne? Roncsként élni? Vagy örül annak a néhány hónapnak, évnek, amelyet ajándékul kapott a szüleitől?
– Mostanában olvastam egy japán fiatalember könyvét, akinek mind a négy végtagja hiányzik, de a csonkokkal, amelyek a keze-lába helyén nőttek, úszik, játszik, és boldog ember, hálás a szüleinek, hogy vállalták őt. Ugyanakkor kaptam egy levelet egy törpe növésű anyától, akinek a kislánya örökölte betegségét. A mama leírta, milyen boldog volt a babával, de most a kislány tinédzser, és naphosszat zokog állapota miatt. A mama vádolja magát, hogy miért szülte meg a boldogtalanságra… Nem vagyok biztos abban, hogy megnyugtattam azzal, hogy a 180 centis kamasz lányok is zokognak valami miatt, ebben az életkorban ez természetes. Tanulnunk kellene a hinduktól, akik megtiszteltetésnek veszik, ha fogyatékos ember őket választja, hogy náluk vezekeljen az előző életében elkövetett bűneiért. Ezt európai gondolkodásunkra úgy lehetne lefordítani, hogy a beteg ember azért érkezett közénk, hogy megtanuljunk általa valamit, megtanítson minket jobban szeretni, jobb embernek lenni – akkor még hálásak is lehetünk, hogy hozzánk, nekünk született.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!