Az egyik kicsiny településen a pap napi kétszer tart misét, mert egyes tanyai házaspárok a közbiztonság hiánya miatt félnek együtt menni a szertartásra, nehogy kirabolják a gazdaságukat.
Érsek úr, az a szívélyes közvetlenség, amellyel fogadott, Pál apostol szavait juttatja eszembe: „Szeretettel szolgáljatok egymásnak.” Hadd legyen hát ez a páli ige karácsonyi beszélgetésünk alapja, annál is inkább, mivel a katolikus egyházban Szent Pál éve is van.
– Ha itt közvetlenséget tapasztalt, annak talán csak annyi az oka, hogy paraszti származású vagyok. Márpedig a paraszti közösségben nemigen „sminkelték” magukat az emberek. De éppenséggel Szent Pál költői kérdésével is felelhetnék: „Mid van, amit nem kaptál?” Semmi okunk bármivel is dicsekedni, hiszen ha van bennünk valami kevés jó, azt Istennek köszönhetjük.
– Szeretettel szolgálni, a nagyobb szolgáljon a kisebbnek: ezeket a bibliai alapelveket Isten Fia valósította meg a legmagasabb fokon. Mi mégis hajlamosak vagyunk leragadni az „aranyos Kisjézusnál”, aki apróbbnak látszik nálunk és még nem beszél a kereszthordozásról; ráadásul születési helye, a betlehemi istálló olyan idillikus a kora reneszánsz festményeken…
– Akik karácsonykor inkább csak elandalodni szeretnének, legkésőbb karácsony másnapján kijózanodhatnak ebből az érzületből. Legalábbis, ha elmennek egy aznapi szentmisére. Hiszen december 26. már nyomban Szent István vértanú napja. Idén ugyanazon a napon arról is megemlékezünk, hogy akkor van a hatvanadik évfordulója Mindszenty József bíboros kommunisták általi letartóztatásának. István vértanú és a hercegprímás bátor, hitvalló magatartására csak az lehet a magyarázat, hogy személyes kapcsolatuk volt Megváltójukkal. Hitünkkel nekünk sem a gyermek Jézushoz kell kötődnünk, hanem az értünk, emberekért meghalt és feltámadt Jézus Krisztushoz. A jászolbeli állapot a kezdet volt. Ám már az is, hogy a mi Urunknak ilyen nyomorúságos körülmények között kellett megszületnie, megtestesülnie, Isten alázatáról beszél.
– Ezt tévesztik szem elől azok, akik Istenről haragvó, ostorozó képet őrizgetnek?
– Sokan elmennek az örömhír, az evangélium mellett, amely egyszerűen nem létezne, ha Isten nem volna alázatos. Ez a jelző itt azt is jelenti, hogy nem olyan, mint aki azonnal térdre akar kényszeríteni. A teremtés, amely mögött ott van Isten, szintén alázatos. Valamelyest még mindig tűri, ahogyan a mai kor embere bánik vele, még mindig nyújt – hatmilliárd lakosnak – alapvető életfeltételeket, még mindig kész rámutatni a Teremtő zsenialitására, nagyságára és gondviselő szeretetére. Többet az utóbbiról nem mondanék, hiszen a környezetünkhöz való viszony problémáiról szól a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia új körlevele, a Felelősségünk a teremtett világért.
– Időzzünk el még egy pillanatra az alázat kérdésénél…
– Helyes, az alázat igen fontos érték, még ha a világ másképpen gondolja is.
– Már Ádám és Éva másképp gondolta, vagy tévedek? Hiszen az ember Isten szintjére akart fölemelkedni, meg akart istenülni, amikor az intés ellenére evett a jó és a rossz tudásának fájáról. Ezzel szemben Isten, hogy megmentsen minket, emberré „szegényítette” magát.
– Erre mondják az egyházatyák: szent csere. Az Isten emberré lett, hogy mi Isten fiaivá lehessünk. Ez nem egészen az, amit az ősszüleink eredetileg akartak. Arra, hogy az ember merő gőgből, hitetlenségből istenként akar viselkedni, a posztmodern kor is félelmetes példákkal szolgál. Elő lehet állítani az embert klónozással? Akkor nosza, állítsuk elő – mondja egy kórus. Amit az ember megtehet, meg is akarja tenni; sok téren látjuk, mekkora katasztrófával fenyeget ez. Bioetikai problémát hordoz az egyház szerint a lombikbébi is, már azokban az esetekben, ahol nem ismeretes az apa. Ez esetben az is fennáll, hogy sok megtermékenyített petesejt, azaz kezdődő emberi élet válik az orvosi beavatkozás áldozatává. Én megértem azokat a szenvedéseket is, amelyek egy felbillent egyensúlyú világ következményei. Csakhogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy szülei személyes szerelméből szülessen. Más oldalról persze minden, már megfogant magzatnak joga van az élethez, ahhoz, hogy szülei felelősen vállalják őt. A világban kettősség figyelhető meg. Egyfelől milliószámra, szívfájdalom nélkül abortálják a magzatokat, másfelől pedig milliókat áldoznak arra, hogy legyen gyermek ott, ahol nem született. Ha utóbbihoz ismeretlen apa ivarsejtjét vennék igénybe, arra a keresztény etikának megfelelően – felelős szülőknek – csak azt mondhatom, hogy válasszák az örökbefogadást.
– Az ön édesapja tizennegyedik gyermek volt egy gyóni katolikus parasztcsaládban. Lám, népiség és népesség fogalma így is összefügghet…
– Szüleim ma is élnek, gyakran hazajárok hozzájuk Gyónra. A régiek még tudták, életnek, halálnak Isten a megmondója. Ezzel szemben mára Európában és Magyarországon beérni látszik a túlhajtott „születésszabályozás” keserű gyümölcse.
– Nagyszülei hogyan tudtak paraszti sorban ennyi gyermeket fölnevelni?
– Hozzáteszem: akkoriban semmiféle családtámogatás nem létezett. Kétkezi munkával és imádsággal győzedelmeskedtek a gondokon. Ehhez kitartás és némi föld kellett, nem is annyi, hogy később kulákoknak számítottak volna. Aztán volt itt még valami, ami lehetővé tette a nagy család működését. Ahol sok gyermek van, ott rendszerint a nagyobb neveli a kisebbet. Apai dédapám után egyébként kunsági származású vagyok, azon az ágon csikós, gulyás és juhász őseim voltak.
– Így még érthetőbb, hogy miért áll szoros barátságban a népi írók örökségét vállaló közéleti emberekkel, például Lezsák Sándorral, Csoóri Sándorral. S hogy miért írta alá a Márciusi Chartát 2007-ben. Azt a Csoóri-dokumentumot, amely merő tiltakozás volt nemcsak a diktatúra kísértése vagy a hatalmi korrupció, hanem a vidékiek „fölösleges peremlakókká” alázása miatt is.
– Püspöktársaimmal meg is kaptuk a baloldali–liberális sajtótól, hogy „aktuálpolitizáltunk” … Engem külön is támadtak azért a szentbeszédemért, amelyet szintén tavaly, augusztus 20-án mondtam el az ünnepi misén a pesti bazilika előtt. Pedig miért is ne foglalkozzék a történelmi egyház a közéletiség erkölcsi kérdéseivel? Hogyan is hallgathattam volna el az igazságot ekkora bajok idején, és éppen a keresztény magyar államot alapító királyunk ünnepén?
– Sajnos, ma még időszerűbbeknek tűnnek az ön 2007. Szent István-napi homíliájának megállapításai a csupán profitot szolgáló közintézmény-átalakításokról, a nép kisemmizéséről, közvagyona eltékozolásáról, az adóprésről. Most, a pénzügyi világválság idején sokat hallani még a hatalom szájából is, hogy megbukott a kapitalizmus. Nem a hazai demokrácia deficitjéről van inkább szó?
– A kapitalizmusnak önmagában nincs lelke, ezért ahol morális válság van – és ez a nyugati civilizációban bőséggel kimutatható –, ott egyéb válságok is jelentkeznek. Hogyan is tudnánk például gátat vetni a személytelen multinacionális tőke mohóságának, értékvakságának, ha a közösségekben nincs szolidaritás? Ami pedig a demokráciát illeti, azzal nekem fenntartásaim is vannak. Mondják, a létező legjobb rendszer. Igen, ha jó és okos emberek szavazzák meg az őket képviselőket. De a szavazóurnában ugyanannyit ér egy neves orvosprofesszor és a kocsmából kitámolygó lumpen voksa. Amíg a szavazó tömegeket szinte korlátlanul lehet manipulálni, megvásárolni, addig a demokrácián van még foltoznivaló. S ez nem csupán a magas politika hiátusa, a következmények mindennapi életünkre is kihatnak. Elég, ha csupán az egészségügy „racionalizálására” utalok. Egy kilencven éven felüli idős emberünket a mentő helyébe szerződtetett maszek betegszállító hajnalban vitte rutinjellegű ellátásra, no nem a közeli kalocsai egészségügyi intézménybe, hanem Budapestre. Ott hosszas várakozás után ellátták, de a betegszállító nem tért vele egyenesen haza; előbb szinte körbejárták egész Bács-Kiskun megyét. Így csak késő este volt ismét otthon. Az egyik kicsiny településen a pap napi kétszer tart misét, mert egyes tanyai házaspárok a közbiztonság hiánya miatt félnek együtt menni a szertartásra, nehogy kirabolják a gazdaságukat. Egy Kalocsa környéki faluban, hivatalos látogatásom alkalmával így köszöntött egy helybeli katolikus polgár: „Köszöntöm, érsek úr, ebben a halálra ítélt faluban.” Hiába, az állami felelősségvállalás megszűnése, a közszolgáltatások felszámolása az iskolától az orvosi ellátáson át a postáig megteszi a hatását…
– Sólyom László köztársasági elnök az egyházi méltóságoknak adott évzáró fogadáson arról beszélt, az elkövetkező további nagy elszegényedés miatt az egyházak karitatív és lelki segítségére még nagyobb szükség lesz. Arra kérte a felekezeteket, közöljék konkrét javaslataikat. Mi az ön válasza?
– Az, hogy kezdjünk alulról az építkezést, méghozzá a társadalom morális tartásának a megerősítésével. Vívjuk ki közösen, hogy az etikai, illetve hittanoktatás választhatóan, párhuzamosan, de szerves részét képezze az oktatásnak. A másik: adja meg az állam mindazt, ami az egyházi közoktatásunkhoz és nevelőmunkánkhoz igazságos. Hassanak oda az arra illetékesek, hogy a közmédiumokban fejeződjék be a kiszorítósdi az egyházi műsorok idejének és időpontjának kárára. A házasságról, családról alkotott véleményünkre ne tüzeljenek csípőből – még a hatalom holdudvarából is – azzal a váddal, hogy beleragadtunk a középkorba. A katolikus karitász és egyházi szociális munka a maga lehetőségei között virágzik ugyan, de egy ponton túl nem tudunk többet segíteni, kellő állami támogatás híján. A megszorítások oda vezettek például, hogy népszerű egyházi kórházaink vagy bezártak, vagy részleges ellátásra redukálták azokat. Nehéz új terveket megfogalmazni úgy, hogy inkább gáncsolják, mint segítik forgolódásunkat az elnyomorodó magyar társadalomban. A média szerint nekünk többet kell tudnunk az új amerikai elnök lakberendezési tárgyairól, mint a saját sorsunkról. A távoli hírek közül is kirostálódnak a fontosak. Nyár óta ezrével öltek meg, üldöztek el lakóhelyükről indiai keresztényeket. Senki nem tud róla. A hazai, javarészt külföldi tulajdonú médiumok még mindig fékeveszett fogyasztásra sarkallnak minket, és terjesztik az erkölcstelen életformát. De mit szóljunk, ha a kortárs, úgynevezett szépirodalom nagy részéből is hiányzik az éthosz, a transzcendencia, a nemzetért vállalt felelősség, a társadalomjobbító törekvés? Média, művészet egyként állítja: ember, nem maradt más neked, mint apró, fiziológiai örömök…
– Engedje meg érsek úr, hogy felolvassak pár ide kívánkozó sort Babits Mihálytól. Az Új esztendő című költemény, amelynek a végét idézem, Németh László egyik kedvenc Babits-verse volt; 1918-ban, az első világháború végén íródott: „…Ember, / te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett / játékodból a réten ocsúdva – hogy fogsz / a vadvirágok szemeibe nézni?”
– Ezt a gyönyörű verset én is megjelöltem a Babits-kötetemben. A jelenhez képest csak annyi a különbség, hogy most nem fegyverrel írnak világháborús történetet, hanem nihilista eszmékkel. Ezekben legfeljebb a földi javaknak van értékük. Hogy mi lesz ennek a vége? Luxemburgban már elfogadták az aktív eutanáziát. Sajnos, az „ignorantia invincibilis” – a legyőzhetetlen tudatlanság – is nehezíti az eszmélkedést. De tudja, én hallottam már milliárdost is sírni. Felhívott telefonon, közölte velem, hogy halálos beteg lett; először életében ekkor döbbent meg. Lelki segélyért fordult hozzám, papi személyhez, tudván, hogy volt már komoly műtétem. Hadd mondjam tehát: nem az a nagy élet, ha engedünk kívülről is szított fogyasztói szenvedélyünknek, hanem ha merünk az árral szemben úszni.
– Valaha itt járt a Megváltó. Milyen karácsonyozásra biztat ez a tény minket?
– Karácsony ünnepe, hangulata évente egyszer élhető meg. Ám karácsony mondanivalója egy életre szól. Valakitől kaptam egy kis papír szentképet. Az osztrák nemzetiségű Boldog Franz Jägerstätter nyilvánosan szembefordult Adolf Hitler őrült politikájával, amikor az a csúcson volt. Bár családapa volt, kivégezték 1943-ban. Ez a sürgető felszólításként értelmezendő kérdés olvasható a képe alatt: „Nem kell mindig Krisztushoz hasonlítania a keresztényeknek?”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!