A hóhér mosolya

Megdöbbentő, hogy az utolsó magyar hóhér vállalja az arcát és a nevét a televízió képernyőjén. Szembenéz velünk. És emellett gátlástalanul, hovatovább mosolyogva mesél magáról, valamint arról a mesterségről, amelynek tagjait valójában sohasem fogadta be a köznép. Mosolya ördögi mosoly, az alvilágot körülvevő Styx hajósának ábrázata. Töltelékember. A társadalom perifériájára szorult élőlény. Számkivetett és magányos, holott családja van, megkeresztelt gyerekekkel. Római katolikus és templomjáró. Mosolya a legszebb emberi érzések egyikének kigúnyolása, szavait kísérő gesztusálca. „…egy kollégám halálával került rám a sor – mondja –, már a megválasztásra, mert akkor javaslat útján lehetett ebbe a csapatba bekerülni, tehát csak kihalásos alapon. És így kaptam a parancsnokomtól egy felkérést, hogy elvállalnám-e ezt a feladatot. Hát, hogy is mondjam, örömmel. Valahogy kitüntetettnek éreztem magam, hogy ebbe a csapatba bekerülhettem…”
A debreceniek annyira becstelennek tartották a hóhért, hogy már 1638-ban írásba foglalták: a piacon sem kenyérhez, sem húshoz nem nyúlhat. „Egyikünket se a bosszú vezérelte, mikor mink ezt elvállaltuk” – mondja a dokumentumfilmben Pradlik György, aki nemcsak a Kisfogház udvarán akasztott, hanem a hetvenes, nyolcvanas években két segédjével együtt járta az országot, és Vácott, Győrben, valamint a szegedi Csillag börtönben is ő hajtotta végre a halálos ítéleteket. Magyarországon az utolsó akasztás 1988 júliusában, szintén az ő segédletével zajlott. S ha nem tudnánk, hogyan akasztották fel a szerencsétleneket, a legutolsó hóhér megmutatja. Fára mászik és kötelet csomóz. Mellesleg bokrot metsz, fát vág, és virág van a vázájában. A Nagy Imrét és mártírtársait kivégző csapat egyik hóhéra sárga rózsát adott nekem ajándékba, amikor 1989-ben meglátogattam. És a rózsák csak sokára hervadtak el.
A hóhér legrégibb magyar neve a bitó volt. Nevezték bakónak vagy bákónak is. A mester név is használatos volt, míg a gyepmester alatt inkább a sintért értették. A perdő kifejezés Debrecenben volt szokásos. A hóhér vagy hóhár németes név, már a XVI. század elején divatos volt. A Páriz-Pápai-féle szótár 1801. évi kiadásában a hóhér és a bákó kifejezéseken kívül még a hengér (németül Henker) és a börtön elnevezés is megtalálható. A XVII. század elején íróink börtönnek vagy bertennek nevezték a hóhért.
A filmben Bogár Jánossal, a Gyűjtőfogház nevezetes alakjával is találkozunk. (Valódi neve Kovács volt, de ezt a nevét sehol sem használta.) Mondják, rendkívül hosszú karjai lapáthoz hasonlítottak és nagy kezekben végződtek. Nagy keze van Pradlik Györgynek is, és az van – ha még él –, a sárga rózsás hóhérnak is. Bogárnak szokása volt, hogy miután 10-15 percet lógott a kivégzett ember a kötélen, utána odament hozzá, és középső ujjával hirtelen végigszántotta az illető mellét úgy, hogy lepattant az összes gombja. Ezt követően határozott mozdulattal tárta szét a kivégzett ingét, hogy az orvos megvizsgálhassa, beállt-e a halál. Pradlik nem beszél arról, mi volt az ő szokása. Csak mosolyog. Úgy beszél a „kitüntetésről”, mint élete kiemelkedő pillanatáról, amely az előléptetést jelentette. Vélhetően mosolygott akkor is, amikor saját bevallása szerint, már az akasztás után, a „kis csapat” megivott egy-két pohár sört. „Jó hangulat volt, jó kedvünk volt.” „Nekem egy fél deci mindjárt másfél decinél kezdődött.”
Mielőtt a kivégzések elkezdődtek, Bogár odament az elítélthez, és a következőt mondta: „Nem én, hanem a Törvény!” Nem ők, hanem a Törvény.
Elnézem ennek a legutolsó hóhérnak a mosolyát, és arra gondolok: hogyan fog kimenni az utcára a vasárnapi tévéfilm után. (A Múlt-kor című történelmi dokumentumfilmet 22 órakor sugározta a Magyar Televízió 1-es csatornája.) És mit mondanak majd az emberek, ha felismerik? Bizonyára összesúgnak a háta mögött. A sárga rózsás hóhérnak megdobálták a házát, amikor kiderült, hogy a mártírok akasztásában segédkezett. Hiába épített bástyához hasonló kőkerítést magának. Hiába lőtt a pisztolyával a levegőbe. Pradlik György mosolyát elraktározza a néző, és megvetéssel tekint majd rá, arra az emberre, aki Káin bűnét sajátos módon értelmezte.