Csődöt mondott az állítólagos program

Visszatérő elem a még mindig hivatalban lévő miniszterelnök érvelésében, hogy az ellenzéknek nincs programja. Ilyen csak nekik van, s ez a kormányprogram. Ehhez képest a Fidesz rendelkezik bárki számára hozzáférhető, kidolgozott programmal, a kormány viszont ezt korántsem mondhatja el magáról. A koalíció egy évvel ezelőtti felbomlásakor jogilag megszűnt a kormányprogram érvényessége. Ha pedig elolvassuk a 2006. május 30-i keltezésű – tehát az őszödi beszéddel szinte egy időben befejezett – dokumentumot, hurráoptimista, megvalósíthatatlan elemek egész sorába ütközünk. Az új Magyarország – Szabadság és szolidaritás nevű iromány már születése pillanatában is irreális volt, mára pedig szinte minden fejezete szomorúan komikus. Esély sincs arra, hogy bármi megvalósulhat belőle a ciklus végéig. Sokszor az ellenkezője történik a kodifikált ígéreteknek.

Komikus takarékoskodás

Többször hangsúlyozott motívum a kormányprogramban, hogy az állam, a kormány magán kezdi a karcsúsítást, a takarékoskodást. Igaz, konkrétumokkal e tekintetben sem igen találkozunk, a jelenbeli pénzszórás, a homályos célú sokmilliárdos autó-, bútor-, szuperlaptop- és egyéb beszerzések, busás önjutalmazások ismeretében ez a hajdani vállalás is komikusan hat. Nem járunk sokkal jobban, ha a szórványosan nevesített megindítandó programokat, megpályázható projekteket vesszük szemügyre. A legtöbb, zömében a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatására, esélykiegyenlítésére vonatkozó program még csak nem is csenghet ismerősen. Riasztóan jellemző példája a tervek becsődölésének az Útravaló program sorsa, ami az oktatási minisztérium sokmilliárdos korrupciós botrányában is kiemelten szerepel. Kétszer is szó van róla a kormányprogramban, ami azt sejteti, hogy hangsúlyos prioritást szántak az Útravalónak. A pénzek nagy része mégsem a rászoruló, mélyszegénységben élő roma gyerekeknél kötött ki.

Cigányügy: MSZP-s struccpolitika

A magyar cigányság esetében egyébként is úgy viselkedik a kormányzat a leírtak alapján, mintha szinte semmi gondjuk nem lenne az állítólagos szegregációs törekvéseken kívül. A súlyos társadalmi leszakadási, nyomasztó egzisztenciális problémák mintha nem is igen léteznének. Olyannyira, hogy a két, név szerint említett programnak nyomát sem találni azóta sem. Tudjuk, mára hová vezetett ez a balliberális struccpolitika. A legkülönbözőbb társadalmi rétegek sem járnak jobban. Alig esik szó a fiatalok, illetve az idősek helyzetének javításáról, akik egy-két, közhelyekkel teli bekezdéssel el vannak intézve. Az idősebb korosztályokat ötéves nyugdíjemelési programmal hitegették, az ifjúságot viszont szinte semmivel sem kecsegtették. Általában elmondható: mindenkinek életszínvonal-növekedésre tettek ígéretet, az áldozatvállalás csupán abban merült volna ki, hogy nem javulnak olyan mértékben az emberek életkörülményei, mint – szerintük – az előző négyéves ciklusban. Mindebben az a legsúlyosabb, hogy a kormányprogram eleve letagadja a már meglévő, megoldásért kiáltó konfliktusokat, hátrányokat, így alkalmatlan mindenfajta válságkezelésre, de még terápiára is. A riasztó demográfiai problémákról tudomást sem vesz a dolgozat, a nagycsaládosok jellemzően meg sincsenek említve benne. (Nem véletlenül kapott egyesületük jóval kevesebb támogatást, mint a prostituáltaké.) A közbiztonsággal is minden rendben van, csak rutinszerű pár mondattal, szokványígérettel emlékeznek meg a témáról. A beígért új közbiztonsági programnak viszont szokás szerint se híre, se hamva.

Bele sem néztek azóta sem

Ha viszont már 2006-ban alkalmatlan volt a kormányprogram a vállalt célkitűzések megvalósítására, milyen lehet most? Nem javítja az MSZP–SZDSZ közös produktum iránti bizalmat a szöveghibák, értelmetlen mondatok rendszeres előfordulása, ami méltatlan egy ilyesfajta irathoz. Az sem magyarázható, ha a program kibocsátásakor ennyi baki becsúszott, ám elgondolkodtató, hogy a kormányzati portálon három év alatt senkinek sem szúrtak szemet a tévesztések. Lehet, hogy bele sem néztek azóta sem?
Nyilván kellemetlen maguknak a kormányerőknek is olvasgatniuk a mesejátékok valóságismeretéről tanúskodó kitételeket. Hogy lehetne érvényes az a kormányprogram, amelyben olyan célkitűzések szerepelnek, mint hogy nemsokára az Európai Unió élére fog kerülni a magyar gazdaság? Hogy hazánk lesz a közeljövőben Európa egyik pénzügyi és logisztikai központja? Ugyanez vonatkozik az ország állapotfelmérésére. Vajon komolyan vehető-e az a kormányprogram, amely szerint az ország történelmének legnagyobb fejlesztési programját valósítják meg? És mennyiben lehet bízni az olyan politikai erők valóságérzékelésében, amelyek úgy látták 2006-ban: „a sikeres Magyarország erős, dinamikus gazdasággal rendelkezik, amely megállja a helyét a versenyben”. Meg is ismétlik, hogy ne kelljen senkinek sem megdörzsölnie a szemét, jól olvasta-e az iménti legendát: „A magyar gazdaság erős, sikeres, versenyképes.” Ebben a rózsaszínre glancolt szocialista–liberális fantazmagóriavilágban minden ok megvan az elégedettségre, legfeljebb turbózni lehetne egy kicsit a kiváló teljesítményt. A tökéleteset kell csak még tökéletesebbre csiszolni. Mindez csupán pszichológusokra tartozó defektus lenne – ha nem ez a negyvenöt oldalas írásmunka volna a még hivatalban lévő kormány jelenleg is érvényesnek tekintett programja.