Éhezés és kilátástalanság

Éhhalál. Egy mélyszegénységben élő édesanya szerint ez vár a családjára, ha újabb megszorításokat hajtanak végre, hiszen már nincs min tovább spórolni. Úgy tűnik, a döntéshozók nem hallják az ételért könyörgő gyermekhangokat, nem látják a kétségbeeséstől megtört arcokat. A valóság felmérése nélkül, bársonyszékben ülve alkotta meg terveit Bajnai Gordon miniszterelnök, és nem szégyellte arra kérni a nyomorban élőket, „szeressék ezt a csomagot”.

Hónap közepére mindig elfogy a pénzünk, utána ide-oda járogatok kéregetni, házalni, mint egy koldus – kezdte beszámolóját egy négygyermekes családanya, amint leültünk az ürességtől kongó konyhában. Körénk gyűltek a gyerekek is, érdeklődve hallgatták a beszélgetést, pedig ami ott csak szavakban jelent meg, ők a bőrükön érzik mindennap.
Balogh Zoltánné, Mária hónapok óta nem talál munkát, pedig szívesen dolgozna minimálbérért is. Férje sertésgondozó, ottjártunkkor is dolgozott, alig havi hatvanezer forintért. Hiába próbálnak spórolni, az egy hónapra eső jövedelem felét elviszik a korábbi tartozások. – Azokat muszáj kifizetnem, különben hiába megyek máskor, nem adnak – magyarázta a kényszerű lépést az édesanya. Így gyakorlatilag ötvenezer forint marad ételre, ruhára és a számlák törlesztésére. A családtagok, szomszédok maguk is szegények, így pénzzel aligha, inkább egy kis liszttel, tojással segítik őket. Ritkán tudnak meleg ételt enni, és az sem változatos. – Leginkább paprikás krumplit főzök, az a legolcsóbb, de már nagyon unják a gyerekek – vallotta be a háziasszony. Kijelentésének igazát egyetértő arcocskák bizonyították, akiktől megtudtam, a zsíros kenyeret is hamar meg lehet unni, ha sosem kerül más a tányérra. – Nem az a lényeg, mit főzök, hanem hogy ne legyen üres gyomrotok – igyekezett tanítani őket az anya.
Előfordul, hogy egyáltalán nincs mit enniük, és a jóllakottság helyett a sírás ringatja álomba őket. – Ez a legborzasztóbb érzés világon. Van, hogy én nem eszem két-három napig, de az nem számít, csak nekik jutna mindig – csuklott el a hangja. Iskolai étkeztetés járna nekik, de már csak egyikük tud bent ebédelni, ugyanis évkezdéskor ki kellett volna fizetni egyhavi adagot, ám ezt azóta nem tudták teljesíteni. – Szeptemberben megígértem a tanárnőnek, hogy októberben kifizetem az ebédet, de akkor már fára kellett költeni, hogy fűteni tudjunk – emlékezett vissza Mária. – Miért a gyerekeken csattan az ostor? Hiszen ők nem tehetnek semmiről! Nem mondhatom nekik, hogy kisfiam, kislányom, nem esztek, mert kell a pénz az államnak! – emelte fel a hangját.
– Ha elfogadják Bajnai Gordon csomagját, akkor csak az adósságot tudjuk fizetni, és nem eszünk egy falatot sem – sóhajtott fel. – Még egy katonát se, csak morzsát! – vágta rá a kislány. – Én nem kérek többet, csak annyit, hogy ne kelljen már a hónap közepén azon gondolkodni, mit adjak enni a gyerekeknek – nézett aggódó szemekkel a gyermekeire az anyuka.
Télen csupán egyetlen kályhával fűtötték az egész házat, de mivel a harmadik szobába, amiben a legnagyobb gyermek lakott, már nem ért el a meleg, a tizenéves fiú minden éjszaka a szomszédjuknál aludt, elmenekülve a hidegből. Mivel a fürdőszobát sem tudták felfűteni, lavórban fürödtek hónapokon keresztül. Ha elfogyott a fa, az udvaron talált gallyakkal, régi rongydarabokkal próbálták elviselhetővé tenni a zord telet. Többször előfordult, hogy a szolgáltatók kikapcsolták az áramot, és napi két literre szűkítették a felhasználható víz mennyiségét a tartozások miatt.
Nem csak testileg, lelkileg is megviselik a nehézségek a családot. A szülők a kilátástalanság miatt roppantak össze, a gyermekek pedig amiatt keseredtek el, hogy mindenből kimaradnak az iskolában. Sosem mehetnek kirándulni, hiába álmodnak róla. – Olyankor mindig itthon sírnak. De ahol kenyérre nem telik, hogyan jutna kirándulásra? – nézett ránk kérdőleg az édesanya.
– Mi lesz, ha befagyasztják a családi pótlékot? – érdeklődtünk a jövő felől. – Még rosszabb lesz a helyzet. El sem tudom képzelni, így is megesett, hogy egy falat kenyerem se volt két hétig – jött a válasz. A család már ruhát sem tud venni, azt becsülik meg, amit kapnak, mert más nincs. A kisebbik lány nadrágjára mutatva elmondta az édesanyja, hogy abban kénytelen járni az iskolába szeptember óta, mert nem tud neki újat venni.
Megrökönyödésünket egy férfi oldotta fel, aki gázpalackot cipelve a vállán lépett a konyhába. Mária sógora jött, és letette a hitelbe hozott palackot. – Köszönöm, majd kifizetem – fordult felé mosolyogva Baloghné. A jó kedélyű férfi kétszáz forintot tett az asztalra, visszajárt valamiből. – Veszünk rajta fagyit? – csillant fel az egyik gyerek szeme, de hiába vágyott a nyalánkságra. Édesanyja megmagyarázta, az a pénz kenyérre kell, hiszen hiába járt a hónap közepén a naptár műanyag jelzője, csak háromezer forint lapul a pénztárcában.
Ha valamelyikük megbetegszik, nem tudják kiváltani a gyógyszereket, még a gyermekekét sem.
Amikor megjegyeztük, hogy a nehézségek ellenére milyen mosolygósak és közvetlenek a gyermekek, az édesanya csak annyit mondott: „mert ők is takarják a bajt”. – Mondtam az anyósomnak, hogy ha elfogadják ezt a csomagot, kimegyünk a gátoldalra egerészni, meg levágjuk a füvet, és megfőzzük, mintha sóskát ennénk – festette elénk az édesanya a képtelen jövőt. – Ha megnyirbálják a támogatásokat, a családi pótlékot, nekem nem lesz jövedelmem. El sem hiszik, hogy mennyire el vagyok keseredve – tört fel a sírás a megfáradt asszonyból. – Szeretném, ha eljönnének ide a döntéshozók, és meglátnák, hogy mi van az én hűtőmben – folytatta. – Semmi sincs benne – nézett rá az egyik kislány.
A kétségbeesett szülő elmondta, ha befagyasztják a családi pótlékot, nem tudják iskolába járatni gyermekeiket, hiszen nem tudják fedezni az iskolakezdés költségeit. Idén a három gyermek beiskoláztatása is komoly gondot okozott, és idén tavasszal a legkisebb fiú is befejezi az óvodát. Hiába jár tankönyvtámogatás, semmi egyebet nem tudnak majd megvenni, pedig füzet és íróeszköz nélkül nem tanulhatnak. Bár egyetlen remény a tanulás marad a gyerekek számára, a szülők egyelőre úgy látják, még középiskolába sem tudják őket küldeni. A vágyak, amelyeket elmeséltek nekünk a gyerekek: a felújított ház, a balatoni nyaralás, a csillogó ruha – csak álom marad. Addig pedig kénytelenek beérni a zsíros kenyérrel, és a csak beszámolókból megismert kirándulásokkal, ők, akik semmiről sem tehetnek.