Mérgező mélységek

Néhányan arra gondoltunk 1989 karácsonyán az Erdélyből átsüvöltő vihar híreit hallgatva: most kell fejest ugrani a zűrzavarba! Most kell nekivágni annak a kalandnak és munkának, amelyről vagy harminc éve ábrándozunk! Végre eljött az ideje, hogy korlátok és agyonirányítottság nélkül felfedezhessük mély-Magyarországot. Most, amikor már minden út, ösvény, dombhajlat, templomtorony, erdő, puszta, város és várrom visszaköszön, s remek élő kapcsolataink vannak mindenütt. Most kell olyan Magyarország-képet megrajzolni, amely végre a mélységet is megvilágítja!
Ahogy visszagondolok erre az egy évtizedes nonstop bevetésre, amely 1990 januárjában kezdődött a Székelyföldön, úgy tűnik, minden annyira összesűrűsödik, hogy egyetlen rövid passzusba össze lehetne foglalni az egészet.
Az az éjszaka a Balt-Orienten, a nevek baljóslatú lajstromba vétele Biharkeresztesnél; a félnapos várakozás Brassóban, sziklát repesztő fagyban; a tízéves kislány, akinek mindkét lába tőből hiányzott, és a fűtetlen székely vonat folyosóin a könyökén vonszolva magát kéregetett a jeges latyakban; ahogy néztem, egyszerre kirázott a hideg, de nem a kialvatlanságtól és az éhségtől; az egymásba folyó napok, a hosszú éjszakai gyaloglások a hómezőkön, ahogy a székelyek faluról falura, kézről kézre adtak, és igyekeztek gondoskodni rólam; a gyulakutai hőerőmű víztározója miatt saját lakóival erőszakkal elbontatott Bözödújfalu, a Küsmöd völgyének egykori éléskamrája kísértetfaluként, varjaktól lepetten és holtan az elárasztás előtt; az utolsó lakók átkai és könnyei; Gelu Păteanu, a nagyszerű román író és műfordító a színmagyar Etéden, aki a székelyek képviseletében akart volna parlamenti képviselő lenni, s akit találkozásunk után ponyvázott teherautón kellett kiskorú gyermekeivel együtt kicsempészni az országból; a szavakkal alig érzékeltethető emberi tartás, tisztesség és erős szeretet, amely ezt a népet, az én véreimet még mindig áthatja. Az átbeszélgetett éjszaka Hajdó Istvánnal, a fiatal gyergyószentmiklósi esperessel, akihez a forradalom után éjjelente lopva jártak gyónni azok, akik korábban az arcába öklöztek és köptek, és most Krisztus nevében feloldozást követeltek. Ahogy ültem vele szemben, hallgatva fegyelmezett mondatait, egyszerre megéreztem valamit a hangszínében: a kétségbeesett, őrjöngő zokogást. És a verekedés Székelykocsárdon, amikor visszafelé jövet engem is elkapott a „medvejárás” a nemzetközi gyorsra várva, e jeles irodalmi helyszínen, ahol Dsida Jenő hat órán át várt a csatlakozásra, s itt fogant meg benne a „Nagycsütörtök” csodája; engem meg a hóförgeteget maga előtt toló gyors csodaszerű érkezése mentett meg attól, hogy szétszedjenek; lila monoklival, félholtan értem haza, s igen súlyos tarsollyal. És legszívesebben azonnal visszafordultam volna.
S újra itthon. Két nagy sorozat következett: a szatmári riportok kolumnái; minden évszakban többször több napot töltöttem ott, nyolc éven át makacsul viszszatérve a felső sarokba, ahol minden veszélyesebb, élesebb és mélyebb, mint másutt.
Ehhez csatlakozott aztán egy újabb riport, amelynek folytatásai A Fekete Malibu nyomában állandó felcímmel jelentek meg. Akkor pontosan huszonöt éve vágott neki a Magyar Nemzet három riportere, Ruffy Péter, Baróti Géza és Kristóf Attila, hogy a külföldön élő magyarság lapjában, a Magyar Hírekben a tizenkilenc megye tizenkilenc jellegzetes településének mikrotársadalmáról tudósítson. Az írások 1970-ben könyv alakban is megjelentek a Gondolatnál. Ez volt az a dokumentum, amelynek nyomán elindultam. A malibusok egy év alatt járták be a tizenkilenc helyszínt, ami nekem két és fél esztendőmbe került, és döbbenetes felfedezőútnak bizonyult. (A fentiekben semminemű „önimázsépítést” ne keressenek! A cikk mondanivalóját alátámasztó tényközlésről van szó, semmi egyébről.)
És most lépjünk tovább.

Javában vándoroltam már, amikor véletlenül a kezembe került egy könyv: Végh Alpár Sándor Legyél vándor! című munkája. Az első reakció az azonnali, a spontán fellobogó rokonszenv volt. Lám, akadnak még, akik rádöbbentek, mi a teendő most, hogy akkorát fordult a történelem kereke!
Aki nagyon nekiindul, az nem tájakat keres, olvastam. Inkább irányt, jelzéseket, hangokat, feléje nyúló kezeket és fényeket. A Megváltó a pusztába ment, de hogy mi történt vele negyven napig, nem tudjuk, erről valamennyi evangélista hallgat. Azóta mindenki a megváltásra vár, olvastam tovább. De bízhatunk-e a megváltásban? Tétlenül soha. És itt ütköztem bele abba, amit szó szerint idézek:
„Magyar vagyok. Félig keresztény, félig pogány. Félig katolikus, félig Kálvin-hitű. Félig európai, félig Ázsiából való. Félig boldog, félig boldogtalan. Minden irányban félúton éreztem magam. El kellett indulnom. Mindent elmulasztok, ha nem teszem.”
Az attitűd rettentően ismerősnek tűnt, hamar bevillant, hogy honnan: 1768-ban jelent meg Laurence Sterne Érzelmes utazása, a gyorsan hódító szentimentalizmus egyik gyöngyszeme. Ezzel a különös íróval a rejtélyeskedő, bonyolultan, szeszélyesen érzelgős személyiség jelent meg a színen, aki szinte programszerűen hatódik meg mindenen, főként tulajdon jólelkűségén.
A szerző gyalogosan, átlós irányban szelte át a hazát, amelyet „át akart ölelni”, de ez a szándék valahogy nem tűnt túl őszintének. Egyértelműen valami egészen mást keresett, miközben elgyalogolgatott a felszínen.
Hogy ez mennyire így volt, az két évtizeddel később vált egyértelművé a szerző kolumnás dolgozatából (Út az Úthoz. Mire tanít Lao-ce, a szabad vándor? Magyar Nemzet, 2008. november 22.).
Idézem először a könyv vezérgondolatát:
„A hazámat kerestem. S ez ahhoz hasonló, mint amikor az ember találkozik elveszettnek hitt kedvesével. Hogyan lehetne megsimogatni és átölelni mindenki szeme előtt? Én kettesben találkoztam vele. Magamhoz vontam és átöleltem. Ennyi történt.”
A cikkében megfogalmazott summázat pedig így hangzik:
„Épp húsz éve, hogy… gyalog nekivágtam – sokan azt hitték: az országnak, pedig nem. Az Utat kerestem, a magamét, ám a lábam és a lelkem csupán a padkáig jutott. Ma már tudom, hogy a tao jegyében Úttá kellett volna válnom. Aki képes erre, annak attól fogva mindegy, merre jár: az Úton jár… Az ember akkor szabadulhat meg a bilincseitől, amikor végre önmaga orvosa, papja és tanítója lett.”
Rendben van, de hát ez – magánügy. A jelen idő dúlt korszellemében nem is túl érdekes. Igen magas azok száma, akik – a zűrzavart ellenpontozandó – homo autonomosszá képezik, majd annak vallják magukat. Ami ennél sokkal figyelemre méltóbb, az a cikk furcsa megállapításaiban és próféciáiban rejlik.

Nyáridőben a tülekedő városban a szerzőnek és párjának váratlanul sugallatos élményben volt része: szerintük a világ leendő ura közeledett feléjük egy hatévesforma kínai fiúcska személyében. Kína sajátos módon ébredt öntudatra, mint a szerző írja. Az élre tör, de a vezérelv egészen más, mint más nemzetek esetében. A mai, megveszekedett iramban feltörekvő Kínát tehát nem az a hatalmas korlátoltság irányítja, amely például Albion népét oly szerencsétlen kimenetelű összeütközésekbe bonyolította, s nem is az a szükségszerű állhatatosság, amely ez utóbbit vakon vezette a hatalom és a nagyság felé. Kínában nem az a rettentő és érthetetlen türelem munkál, amely képessé tette a brit népet, hogy minden terhet elviseljen, hogy panasz nélkül húzza az igát keserves évtizedeken át, és engedelmes lélekkel küldje el legjobb fiait messze magától gyarmatokat alapítani a világ minden részébe.
(Vajon?)
Kínát tehát Konfucius és Lao-ce szellemisége formálja ott lenn a mélyben, ahol a fontos dolgok erjednek.
A felhőkarcolók, a túltelepített ipar (a vele járó szmoggal), Peking varázslatos történelmi negyedeinek ledózerolása (helyet csinálandó a megaolimpia gigalétesítményeinek) – ezt tehát Konfucius, a nagy konfúzus gondolatai „viszik”.
Viszont vidéken, a messzi falvakban Lao-ce az, aki irányít.
Kérdezem: honnan veszi, mire alapozza ezeket az ex cathedra kinyilatkoztatásokat Végh Alpár Sándor?
Képtelenség itt és most egyetlen cikkben felsorolni mindazt, ami ezeket a vélekedéseket igen határozottan megkérdőjelezi. Az egyik Köznaplóban arról olvashattunk: mennyire szereti és becsüli Végh Alpár Arszenyev kapitány pompás útleírását a távol-keleti térségekbe vezetett kutatóexpedícióiról. Elkerülte volna a figyelmét az, amit ebben a kínaiakról írt? Nem is a hunghuzokról (a kínai rablóbandákról) van szó, akik megölték Derszu Uzalát, a gold vadászt kivénhedt Berdan puskájáért és nyomorult kis felszereléséért. Hanem a tömegesen betelepülő, a tajga káprázatos gazdagságát irgalmatlanul, bűnös pazarlással kiszipolyozó, az őslakó udegéket, tazokat, szolonokat, goldokat rabszolgasorba kényszerítő kínaiakról, akik képesek voltak elevenen eltemetni a „lázadókat” családjuk szeme láttára.
Nos, ami a természet kirablását és átalakítását illeti, abban Kína ma is élen jár. Ihletett szemlélődés összhangban a természet törvényeivel, miután „a gyönge úgyis legyőzi az erőset, a lágy meg a keményet”? Na de kérem!
Állatfajok sodródtak a kipusztulás közelébe a kínai kuruzslóipar jóvoltából a tigristől a fekete orrszarvúig. (Ugyanazt művelik, mint a japán halászflotta a világtengereken.) Évről évre borzalmas árvizek pusztítják az országot a nyakló nélküli erdőirtások jóvoltából. A kínaiak megtanulhatták volna a szibériai példákból, hogy az ökonómiai mámor után az ökológiai katzenjammer kínjai következnek. Nem tanulták meg.
És amit Tibetben műveltek (művelnek), az is az erő nélküli cselekvés szellemében történt és történik?
Bűnügyi riporterkedésem nyolc éve alatt külön klasszist képviseltek a kínai gyilkosságok, amelyekkel foglalkoznom kellett. Egyik kiváló nyomozótisztünk (Kátay Elek őrnagy), aki Kína-szakértővé fejlesztette magát (őt a mozgatórugók, a finom lelki történések is érdekelték), mondta az egyik sötét, véres ügy kapcsán: „Tudod… ha egy európainak szidni kezdik a hormonzavaros apukáját meg a hernyótalpas anyukáját, morog valamit, esetleg kioszt egy-két pofont. De a kínai ilyenkor már előveszi a kést. És nagy esély van rá, hogy használni is fogja.”
Új világhatalom születik? Nem tudom, hogy a világnak mai, globálisan elgyötört állapotában erre van-e szüksége.
Lao-cét egyébként nem csak „az út széléről röhögték”, ahogy Végh Alpár írja, amint bivalyháton közlekedve úgymond a titkokat fürkészte. Kételyeinek adott hangot a világlíra egyik óriása, Po Csü-ji is, kristályos eleganciával, ahogy szokta. A Lao-ce olvasása közben című poéma így hangzik Kosztolányi Dezső fordításában: „»Aki beszél, semmit se tud, / bölcsnek nem kell a szó se.« / Ezt mondta a nagy hallgató, / mindentudó Lao-ce. / Ha azt hiszed, hogy ő a bölcs, / s mindent tudott valóban, / miképp lehet, hogy könyvet írt, / s ott ötezernyi szó van?”
Ha a bölcsesség a hallgatásban rejlik, mire ez a szóáradat, kedves mester?

Elmondanám még, mi volt az a megfigyelés hosszú-hosszú vándorlásom alatt, amelyet a legijesztőbbnek találtam. Egérlyukszindrómának neveztem el a félszázados lélekrombolásnak e szörnyű következményét. Ebbe a gyanús „menedékbe” Dosztojevszkij világított be elsőként szellemének sápadt, ideges fényével.
Arról van szó, hogy ebben az undorító, hideg félkétségbeesésben, félhitben, a helyzet kilátástalansága, a visszafogott, kielégítetlen vágyak, a tétovázások, az elhamarkodott, rossz döntések és keserves megbánások mérges párájában, ebben az erőszakkal konzervált ember alatti állapotban valamiféle szégyenletes, átkozott élvezetté válik az örökös keserűség. Sőt! – gyönyörré változik. És ezek az odúlakók szívesen szólnak az ország, sőt az emberiség nevében! De adjanak csak nekik több önállóságot, tegyék szabaddá a kezüket, enyhítsék a gyámkodást – máris visszakéredzkednek a „gyámság” alá.
Arra még a kitűnő Fjodor Mihajlovics sem gondolhatott, hogy ebből az életvezetésből a világ jelentős részén ekkora népbetegség lesz.
Jézus Krisztus azt mondta: „Ha valaki megszomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem … annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” (János evangéliuma, 7., 37–38.).
Olyan szomjúsággal kellene e vizek fölé – Istenünkhöz – hajolnunk, mint ahogy a szarvas kívánkozik a hűs patakra.
Lao-ce viszont így vélekedett: „Isten olyan, mint egy edény üressége.”
Vizsgáljuk meg: ki is az, aki – üres? Látszólag közösségben élünk, látszatkapcsolatok hínárjába bonyolódva. Mintha odafigyelnénk egymásra, mintha fontos lenne, amit csinálunk, noha mindenütt jeges üresség terpeszkedik. E sumák állapotban nincsenek már egyértelműségek: az igen és a nem egybemosódik, és a miértekre sincsenek már elfogadható válaszok. Valahogy elvagyunk a biológiai lét sivárságában, elidegenedett állapotunkon kérődzve.
Amit a galileai vándor ajánlott: az üres edény megtöltése az élet vizével. Mert ez az edény – mi vagyunk. És ez a tiszta, Krisztusban felbuzgó forrás nekünk – nem jó! Nem kell! Majd mi kreálunk valamit magunknak! Ciszternákat ásunk, és verejtékezve igyekszünk megtölteni elszennyezett vizeinkkel. Ez aztán megposhad, bebogárzik, elszivárog, s nem marad más, csak némi ragacsos, bűzös iszap. Ez a mi lelkünk állapota jelen idő szerint.
Van-e még becsületünk? Él-e még bennünk a megbocsátás, a békesség s a megbízható önismeret szelleme? Szinte semmi nem maradt már ezekből az erényekből. Vannak helyette sanda önigazolások, amelyek főként a „hozzáméréses” módszerrel működnek: „Én azért még mindig sokkal jobb vagyok, mint X. vagy Z., akikről, ugye, jobb nem is beszélni…”
No de sebaj, honfitársaim! E vészhelyzetből főpapunk nélkül is meg tudunk szabadulni, ha önmagunk orvosai, papjai és tanítói leszünk a magasztos és megfoghatatlan tao segedelmével. Ám akik a gyökereinket tépik, gerincünkön tipornak, beteg kisebbségi érzéseket és bűntudatot igyekeznek belénk plántálni, egyáltalán nem a „bölcs be nem avatkozás” elveit követik. Ezzel az alattomos, „alábányászós” dinamikával szemben az „ihletett szemlélődés” – mint harcmodor – életveszélyes!
Egyik barátom (Varga Róbert, a Torockó téri református gyülekezet lelkésze) mondta Lao-ce bölcseletéről: „Mélyre hatoló, veszélyes méreg.”