Offshore kormány kontra szakértelem

Olyan időket élünk, amikor a szakértelem kormánya még saját programjának bemutatására is külső szakértők segítségére szorul, miközben közel harminc éve hallgatjuk egy-egy újabb megszorítócsomag alkalmával, hogy ez a harc lesz a végső. Talán ezért nem hisz már senki a mostani, szakértőinek mondott kormány diktálta nadrágszíjmeghúzásban – mondja Boros Imre, aki úgy véli, hogy az új MSZP-csomag csak mélyíti a válságot. A közgazdasági alaptanok a volt PHARE-ügyi miniszter szerint ugyanis még akkor is érvényesek, ha ennek ellenkezőjét szép diafilmekkel próbálják bizonygatni.

Akik nem a megszorítást választották. Több sikeres felzárkózási példát is láthattunk Európában, amelyek nem a sorozatos nadrágszíjmeghúzásokra, hanem egy átfogó, az addig követett gazdaságpolitikától gyökeresen eltérő módszerekkel kezelték a gazdasági problémákat. 1949-ben Konrad Adenauer német kancellár és Erhard szövetségi gazdasági miniszter modellje az európai szociális piacgazdaság megteremésével tűzte ki célul a német újjáépítést. A minden fontosabb politikai és szociális erő támogatását élvező program lényege, hogy a kormányzat, a munkaadók és a munkavállalók megállapodásokat kötöttek egymással az éves célok és eszközök tekintetében, sőt szintén éves szinten ár- és bérmegegyezések is születtek. A hatvanas években Franciaországban a politikai-üzleti elit is hasonló megállapodást kötött a szakszervezetekkel, így a gazdasági irányvonalakat több évre előre kijelölő tervek mentén gyorsították a növekedést. Szintén kimagasló gazdasági sikert ért el az ötvenes években Ausztria, ahol még a német mintánál is erősebb együttműködést építettek ki a tartományok, a városi önkormányzatok, valamint a szociális partnerek. Írország felzárkózása is látványos volt: 1988-tól folyamatos politikai egyeztetések révén létrejött az ír nemzeti társadalmi és gazdasági megállapodások rendszere. A politikai elit megállapodott a nemzetstratégiáról a civil szférával, a tudomány képviselőivel és az egyházakkal. Ennek nyomán Írország zárkózott fel a leggyorsabban a fejlett nyugati-európai gazdaságokhoz.

Még a legszerényebb számítások szerint is legalább 500 milliárd forintos lyuk tátong a 2009-es költségvetésben, amelynek sarokszámai köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Ha nem megszorításokkal, akkor hogyan lehet ön szerint ebből egy működőképes büdzsét varázsolni?
– Az évből már eltelt négy hónap, fogytán vagyunk az időnek, sokkal hamarabb kellett volna intézkedéseket hozni. Bajnai Gordonék azonban nemcsak az időnek és a közbizalomnak, hanem a szakértelemnek is híján vannak, ezért úgy érzik, nem maradt más választásuk, mint a megszorítás. A helyzetet jól mutatja, hogy a „szakértői” kormány vezetőjének még ahhoz is külsős szakértők segítségét kellett kérnie, hogy képes legyen bemutatni „saját” kormányprogramját.
– De állítólag nem is létezik megbízás a programba „besegítő” McKinsey and Co. tanácsadó cég és a Miniszterelnöki Hivatal között, sőt az említett vállalat – amely korábban Gyurcsány Ferencnek is besegített a Brüsszelben megbukott javaslattal – teljesen ingyen dolgozik a magyar kormányzatnak.
– Ezen csodálkoznék. Attól tartok, hogy ez a kijelentés ebben a formában nem biztos, hogy az együttműködés lényegét takarja. Fizetni egyébként számos más módon is lehet, egy Gyurcsány Ferenctől megörökölt mondattal élve: ennek ezer és egy trükkje van.
– Visszatérve a megszorításokra. Ön is úgy látja, hogy nem maradt mára mozgástere a kormánynak, csak az újabb, idén már a negyedik nadrágszíjmeghúzás?
– Ebben a programban gyakorlatilag alig található olyan elem, amely a gazdaság élénkítéséről szólna, vagyis fékezné a zuhanást. Nem segít a gazdaság azon szereplőinek, akik az itthon megtermelt jövedelmet nem külföldre utalják, hanem visszaforgatják. Az MSZP megszorítócsomagjából ki kellene venni egy sor olyan elemet, amely még mélyebb válságba taszítja a gazdaságot. Ilyen például a lakásépítési kedvezmények megszüntetése. Számos külföldi ország példája bizonyítja, hogy a lakosság célzott állami támogatása révén nemcsak az építőipar, hanem az új lakások építéséhez kapcsolódó iparágat is magával tudta húzni. A jelenlegi megszorítások egy lefelé mutató spirált alakítanak ki a kereslet csökkentésével, amelynek biztos következménye a költségvetési bevételek zsugorodása, amely az ő logikájuk szerint így ismét egy újabb kényszerű megszorításba torkollna.
– Lehet, hogy a Fidesz sem tudna mást tenni, mint megszorítani?
– Ez az általános baloldali vélemény sulykolása, amely, ha ez igaz lenne, akkor soha egyetlen ország sem lett volna képes talpra állni egy gazdasági válságból. Az ellenzéki körökben egy olyan új gazdaságpolitikai irány körvonalazódik, amely nem a mostani roncs toldozgatását-foldozgatását célozza, hanem gyökeresen szakít az eddig követett módszerekkel.
– Az MSZP új csomagjában mégis vannak olyan elemek, ahol valóban indokolt a kiadások felülvizsgálata. Ilyen lehet például az a MÁV, ahol évente 11 milliárd forint folyik el korrupcióra a vasúti hivatal volt vezetője szerint, vagy a minisztériumok háttérintézményeiként működő, átláthatatlan költségvetésű megannyi közhasznú társaság.
– Természetesen lenne honnan lefaragni, vannak olyan megalapozatlan kiadások, amelyeken jócskán lehetne takarékoskodni, de úgy látom, hogy a legkevésbé pontosan ezekkel a területekkel foglalkozik a kormány. Akár a MÁV esetében is jogos lehet a jogtalanul elfolyatott források csapjait elzárni. A mostani kaotikus helyzetben azonban nincs idő az aprólékos keresgélésre, hanem egy merőben új gazdaságpolitikába beillesztett nagy ívű megoldásra van szükség.
– Mennyire tartja reálisnak, hogy az idei visszaesés akár tízszázalékos is lehet, és a munkanélküliség elérheti a 12 százalékot?
– Még nem is olyan régen 0,9 százalékos növekedéssel kalkulált a kormány erre az évre, pedig már akkor látni lehetett, hogy legalább 100-200 ezer munkahely elvesztésére és az evvel járó gazdasági viszszaesésre kell számítani az idei évben. Most is úgy látom, hogy hat és tíz százalék közötti lehet a zsugorodás mértéke. Mindez felszínre hozza a külföldi piacoktól való egyoldalú függésünk problémáját, illetve azt, hogy mennyire elhibázott volt a gazdaságot csupán a nyugat-európai nagyvállalatok összeszerelő műhelyévé, beszállítójává tenni. Csak ebből hosszú távon nem lehet megélni. Önálló termékfejlesztéssel rendelkező, tisztán magyar tulajdonú vállalkozások alig vannak, így az exportteljesítményünk mindig másoktól, jelen esetben jórészt a recesszióval küzdő Németországtól függ.
– Az egyik legfontosabb kérdés, hogy az eddigi külső és belső bizalomvesztést, illetve az ebből adódó tőkekimenekítést képes lesz-e megállítani ez a régi-új kabinet. Sokan ugyanis kételkednek abban, hogy Veres János vagy éppen Szűcs Erika lecserélése automatikusan garantálná a külföldi befektetők hazánk gazdaságpolitikájáról alkotott véleményének megváltozását.
– Ha egy ilyen nagyságrendű megszorító programot hasznosnak ítélnének meg a piacok, akkor erősödést mutatna a forint, ez azonban nem következett be. A külső bizalom nem állt helyre, ennek egyébként sem lett volna alapja. Ami a belső bizalmát illeti: felmérések szerint a lakosság kétharmad része nem hisz abban, hogy a Bajnai-program működni fog. A nadrágszíjmeghúzásban szinte már alig hisznek: 1979 óta már sokszor volt erre példa, és mindig azt hallottuk, hogy ez a harc lesz a végső. A tőkekivonás legfontosabb oka a magyar államcsődfélelmek felerősödése. Hiába tagadták tavaly októberben, a húszmilliárd eurós hitelfelvételkor legalább annyit el kellett ismerni, hogy a csőd szélén álltunk. A külföldiek hatalmas mértékben szabadulnak meg a magyar államkötvényeiktől, még annak ellenére is, hogy a kötvények hozama két számjegyű, de a tőzsdéről is kivonják a pénzeket.
– A nagy hitelminősítők szerint már csak decemberig, de jó esetben is csak jövő márciusig húzhatjuk a húszmilliárd eurós óriáshitelből. Milyen esélyt lát egy újabb IMF-kölcsönre?
– Rendkívül gyorsan el kellene indítani egy második tárgyalássorozatot a valutaalappal, ha már egyszer felvettük tavaly a kölcsönt. Mondom ezt annak ellenére, hogy mindig is azon a véleményen voltam, hogy próbáljuk meg uniós segítséggel és az IMF kikerülésével megoldani a pénzügyi helyzetet. Egy olyan megállapodást kellene erőltetni, amelynek kifejezett célja a gazdaság fellendítése lenne. A programnak a kis- és középvállalkozások tőkéhez juttatásán kell alapulnia, illetve a fogyasztói keresletet kell serkenteni, amelyre ezek a vállalatok piacot építhetnek. Iparágak szerint támogatandó lehetne például a megújuló energiaforrásokat érintő beruházások, amely keresletet adhatna az építőiparnak, amely így munkahelyeket teremthetne. A piacszabályozás is sürgősen megoldandó kérdés lenne: a szociálisbolt-hálózatok sikere mutatja, hogy a termelő és a fogyasztó között óriási felárért közvetítő multik monopóliumát vissza lehet szorítani. Szerintem azért lehet majd megállapodni az IMF-fel, mert becslésem szerint mintegy 200-250 milliárd eurónyi külföldi értékvesztés is bekövetkezhet egy magyar csőd esetén. Veszítenének értékükből a külföldi tulajdonú magyarországi cégek, és profitot sem tudnának realizálni. A magyar nátha továbbterjedésétől való félelem így nagyobb rugalmasságra intheti a valutaalapot.
– Önt többször is támadták az államcsőddel kapcsolatos korábbi kijelentései miatt. Mit ért pontosan az államcsőd fogalmán?
– Az államcsődben most is benne vagyunk. Pillanatnyilag a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió pénzéből kezelik a csődöt. A kölcsönt abban a reményben kaptuk, hogy időt nyerünk arra, hogy rendbe szedjük a gazdaságot, és megfizethető kamatért hitelt kaphassunk a külső piacokon. Ez a folyamat azonban nem halad előre. Ami a helyzet további romlásából következhet, azt krachnak, vagyis öszszeomlásnak hívják. Ezt akkor tudjuk elkerülni, ha jó irányba halad a gazdaságpolitika. Ha rossz irányba terelik a folyamatokat, akkor mindenképpen egy újabb hitelcsomagra lesz rövid időn belül szükségünk. Az összeomlás maga azt jelentheti, hogy az államkötvények befektetéseit esetleg nem adják vissza időben, befagyaszthatják a devizabetéteket vagy a bankbetéteket, magyarán szólva ekkor az állampolgárokat megfosztják attól, hogy saját tulajdonukkal rendelkezzenek. A csőd kockázatának emelkedését jelzi, hogy a magyar nem fizetés esetére garanciát adó biztosítás korábban 0,3 százalékos felárba került, most pedig hat-hét százalékon áll.
– A Magyar Nemzeti Bank (MNB) átláthatatlan működésével kapcsolatos kijelenéseiért önt sok kritika érte. A napokban azonban ismét részletes elszámolást tett közzé a jegybank, amelyben nyíltan elismerik, hogy tavaly például 5,5 milliárd forint veszteséget halmoztak fel. Hol itt a titkolózás?
– A magyar rendszerváltás kudarcának legfontosabb kovácsa a Magyar Nemzeti Bank, és a külföldi érdeket kiszolgáló monetáris politika. Ennek lényege az alapkamat magas szinten tartása, amellyel folyamatosan ki lehet seperni a forrásokat az országból, miközben az ország tőkehiányos. A magas kamat nagyon rosszat tesz a hazai gazdaságnak. Sokáig eltitkoltak minden fontos adatot, és 1997-ig az MNB mérlege távol állt minden nemzetközi szabványtól. Így lehetett évekig például a Surányi Györgyhöz köthető CW bankos veszteséget és az egyéb botrányokat is eltitkolni. Véleményem szerint a jegybank az elmúlt húsz évben szinte kizárólag károkat okozott Magyarországnak.
– A valutaalap mintegy mentsvárként nagyon gyors euróbevezetést javasolt nemrég a kelet-közép-európai államok számára. A szervezet szerint még akkor is át kellene vennünk a közös európai valutát, ha nem teljesítjük a bevezetési feltételeket. Nem lenne ez túlzott felelőtlenség?
– Az új gazdaságpolitika része kell hogy legyen az euróbevezetés felgyorsítása, így az Európai Központi Bank hatásköre alá kerülne a magyar jegybank. Ha a világ első exportőrének számító német állam központi bankja, a Bundesbank függetlenségének elvesztése miatt nem kellett sírni, akkor az MNB miatt sem kell majd. A monetáris politika irányítását előre egyeztetett módon át kellene adni idő előtt az Európai Központi Banknak. Ha a magyar kormány eközben ügyel a költségvetés helyzetére, akkor az eurót viszonylag gyorsan, az egyeztetések megkezdésétől számított két éven belül át lehetne venni.