Populista humbug

Amikor a jobboldal a kormány, a hatalom legitim voltát firtatja, akkor arra utal, hogy a legitimáció egyik alapvető eleme a hitelesség. A kormány legalább törekedjék betartani, részben vagy egészben mindazt, aminek ígéretével a választók többségét meggyőzte

Lassan világra vergődik ez a Bajnai-kormány nevű nyomorult poronty, de mi, itt a jobboldalon valahogy nem vagyunk képesek őszintén, szívből örülni. Persze megszólalásig hasonlít létrehozóira – ami a legnagyobb aggodalomra ad okot –, ám mindezek ellenére a globalista patrióták közül majd kidurrannak sokan a diadalittas büszkeségtől. Igazából őket is meg lehet érteni, hiszen uralkodásuk hét esztendeje alatt mást nem nagyon tudtak felmutatni, mint az ország vezetésére tökéletesen alkalmatlan kormányokat meg közpénzeket fosztogató bűnbandákat, de ezeket olyan ipari mennyiségben, hogy olykor alig lehetett megkülönböztetni őket. Ettől hízik oly visszataszítóan terjedelmessé az identitásuk. Addig csűrni-csavarni a törvényeket, amíg vezetői dilettantizmusuk és a közjavak dézsmálásában mutatott tehetségük speciális elegye politikai, gazdasági szakértelemként, a nemzet érdekét szolgáló, honmentő géniuszként, demokratikus szükségszerűségként, történelmi hivatásként mutatható be az általuk vezérelt tömegkommunikációban, s ezáltal még a saját híveiket is sikerül átvágni.
A jobboldal teljesen feleslegesen tépi a száját, magyarázza, hogy a törvények nem az ügyeskedők segítségére, nem is a bűnözők büntetésének elkerülésére vannak, hogy az igazságszolgáltatás csak akkor szolgáltat igazságot, ha szolgálja is azt, hogy a demokrácia sem csak holt betű, hanem szelleme is van, s a formális demokrácia, ha nem hatja át az igazságosság és a szigorú erkölcsösség, diktatúrához vezet, hogy a gazdasági, politikai nacionalizmus morál nélkül elviselhetetlen és életidegen, ezek s a hasonló gondolatok a baloldal számára ostobaságnak, tudatlanságnak, sőt olykor félrevezető aljasságnak számítanak.
Néhány nappal ezelőtt „rendkívüli megtiszteltetés” ért. Avar János, a Vasárnapi Hírek főszerkesztője az én írásomat idézte – természetesen nevem említése nélkül – a gorombaság és a tudatlanság (esetleg manipulációs szándék) elrettentő példájaként. Én arról ironizáltam, hogy Bajnait kétszáz ballib lakáj választja meg a „nép vezetőjévé”, amire Avar így reagált: „Mintha bizony a korábbi kormányfőket nem a mindenkori parlamenti többség választotta volna meg, lévén hazánkban – miként szinte valamennyi demokráciában – az Országgyűlés a nép képviselete. Mi pedig nem miniszterelnökre szavazunk négyévente, hanem 386 mandátumot adunk voksunkkal a minket képviselőknek. Kiknek e mandátuma négy esztendőre szól, s ez idő alatt annyiszor választhat – akár változó összetételű – többségük kormányt, ahányszor akar.” A Népszava publicistái több cikkben is értekeztek a témáról. Szűcs Katalin Ágnes kritikus Demokrácia Fidesz módra címmel vetette papírra elképzeléseit a legnagyobb ellenzéki párt antidemokratikus demokráciaelemzéséről: „Mert szemben a Fidesz állításával, a parlamenti választásokon nem egy adott kormányt hatalmaz fel a választók többsége az ország irányítására, hanem egy politikai pártot, politikai erőt a kormányalakításra. Amikor az Országgyűlés összetételéről dönt a nép négyévenként, ugyanúgy nem ismeri a leendő kormány összetételét, mint a most formálódó Bajnai-kormányét, a felhatalmazás tehát nem egy konkrét testületre, hanem a kormányalakítás lehetőségére vonatkozik.” A hölgy szerint a Fidesz rendszeresen megtéveszti a választókat. Ez a félrevezetés oly mértékű, hogy a párt soha nem állította azt, amit a kritikus oly megsemmisítő érveléssel megcáfolt. De ez nem gond, ott a baloldalon. Szót kért és kapott Debreczeni József is, aki egykettőre helyrerázta a problémát: „A kormányzati fölhatalmazás egyedüli kritériuma, illetve garanciája: a többség bizalma. Természetesen a parlamenti többségé: mindenféle egyéb »többség«, ami ezenkívül virtuálisan tételeződik, a jogállam rendje szerint irreleváns. Demokratikusnak látszó – valójában populista – humbug.” Alapos kioktatásban részesültünk abból, amit amúgy is tudtunk. Azt soha nem mondtuk, nem is gondoltuk, hogy a parlamenti választásokon egy bebetonozott miniszterelnökre és kormánylistára szavazunk, ám kétségeink vannak afelől, hogy a győztes párt, politikai erő biankó felhatalmazást kap, amit úgy használhat, ahogy éppen kedve tartja. Képzeljük el: 1990 tavaszán, a választási győzelem után az MDF bejelenti, mégiscsak Csurka István lesz az első szabadon választott kormány miniszterelnöke, paktumügyben kéretik hozzá fordulni – az azóta egybekelt ballib oldalnak abban a pillanatban vége lett volna a rendszerváltozás. Kétségtelen, 1994-ben az MSZP-nek nem volt hivatalos miniszterelnök-jelöltje, de mindenki tudta, győzelmük után az iszákos pufajkás lesz a kormányfő. Ám ha a Bajnai-apologétáknak teljes mértékben igazuk van, akkor reaktiválhatták volna akár Biszku Bélát is. Demokratikus aktus lett volna, ahogy sokan abban sem találtak semmi kivetnivalót, hogy a 2002-ben kormányt alakító, szabadon választott miniszterelnök elhallgatta besúgói múltját. Persze mint hamarosan kiderült, nem ettől volt alkalmatlan, sőt mondhatni, ez volt a legmegnyerőbb adottsága. A kérdés azonban azóta is kísért, megnyerte volna-e a szocialista párt a 2002-es választásokat egy hivatásos vamzerrel az élen? A választási csalások ideáját félretéve, a ballib álláspont szerint mindenképpen, hiszen nem személyekre szavaznak a választók, hanem… Mire is? Pártokra? De az egyes pártokat egyértelműen vezető személyiségei határozzák meg a választók szemében, mondhatni, minden pártot néhány kimagasló egyéniséggel azonosítanak. Programokra szavaznának? Annak ellenére, hogy a választópolgárok többsége valóban nem szokott pártprogramokat olvasni, azért az általa preferált párt múltjából, irányultságából, vezetői feltételezett képességeiből és a választási ígéretekből képes összeállítani egy alapprogramot, amelynek tiszteletben tartását joggal várja el a voksáért cserébe.
2006-ban az „adócsökkentés kormányára” szavaztak, s nem a megszorítócsomagok kormányára – ilyenről szó sem volt. Arra szavaztak, hogy a vizitdíj és a tandíj bevezetése csak a Fidesz által terjesztett aljas rágalom, ezt a miniszterelnök-jelölti vitában maga Gyurcsány Ferenc erősítette meg. Arra szavaztak, hogy a reformok eredményeként a közalkalmazotti bérek és a nyugdíj szolidan, de hosszú távon kiszámítható módon növekedni fognak, senki nem említette a reálértékek csökkenését, a 13. havi járandóság megvonását. 2006-ban, a választásokon győztes koalíció kedvére alakíthatta a kormánynévsort, de a legkevésbé sem arra a politikára kapott felhatalmazást, amelyet a választások után, az ígéreteket sutba dobva önkényesen meghirdetett és folytatott. Ha jól értjük Avar, Szűcs, Debreczeni és mások érvelését, a választásokon győztes erőket csak és kizárólag a parlamenti többség legitimálja, amíg azt biztosítani tudják, addig semmi nem korlátozhatja őket. Magyarán, aki megragadta a hatalmat, azt tehet, amit akar, az lesz törvényes és demokratikus. Történelmi tapasztalataink szerint szóról szóra ez a demokrácia bolsevik értelmezése és gyakorlata.
Amikor a jobboldal a kormány, a hatalom legitim voltát firtatja, akkor arra utal, hogy a legitimáció egyik alapvető eleme a hitelesség. A kormány legalább törekedjék betartani, részben vagy egészben mindazt, aminek ígéretével a választók többségét meggyőzte. Ha erre képtelen, akkor adja vissza a megbízatását, nem egyszerűen a miniszterelnök – hiszen amúgy sem rá szavaztunk –, hanem az egész kormány, s vele együtt az a politikai erő, amelyik alkalmatlan volt megvalósítani azt, amire felhatalmazást kapott. De ez a jól bevált bolsevik szemlélettel szemben csak populista humbug.