Szuperbruttósítás: a gordiuszi csomó átvágása

A kormány adócsomagjában szerepel az, amit a neves adószakértő, Vámosi-Nagy Szabolcs szerint a gazdaságkutató intézeten és egy-két szakértőn kívül más nem támogat, mivel azonban az egy-két szakértő egyike pénzügyminiszter lett, hát bekerült az adócsomagba. E sorok írójának nincs információja arról, hogy a majdnem örökös APEH-alelnök a jelenlegi pénzügyminiszter mellett őt is a szakértők közé sorolja-e (meg különben is zavarba ejtene e kétszemélyes klub tagjának lennem), de a Magyar Nemzet múlt évi adóvitájának május 24-i vitaindítójában többek között ugyanazt javasoltam. Örültem persze, amikor ez év februárjában a gazdaságkutató intézetet elnöklő Vértes András is a szuperbruttósítással állt elő, de az érdem elvitathatatlanul az övé, mert nagyobb széken állva a hang messzibbre hallatszik. Megjegyzem azonban, hogy az Orbán-kormány programjában, bár csak halvány utalás formájában, már volt erről szó. Amiről szó van, az, hogy a munkáltatói társadalombiztosítási és egyéb járulékokkal bruttósítsuk fel a bruttó béreket – annak mintájára, ahogy két évtizede, a rendszerváltás előestéjén, az adóreform keretében a béreket a személyi jövedelemadóval bruttósították –, és ne legyen olyan, hogy azonos nevű járulékot a munkáltató és munkavállaló egyaránt fizet (egészségbiztosítási járulék). Vagy csak a Pénzügyminisztérium nyelvi leleménye miatt nem fizet azonos nevűt, mert a munkáltató nyugdíjbiztosítási járulékot fizet, a munkavállaló meg csak – biztosítási nélküli – nyugdíjjárulékot. Fizessen mindent a munkavállaló, a munkáltató meg fizesse a munkavállalót. Nem csupán azért, mert így eltüntethetők a duplum járulékok (a fentieken kívül még a munkáltatói-munkavállalói járulékpár is létezik), ami az adórendszer kívánatos egyszerűsítése, hanem azért is, mert közgazdasági tartalmát tekintve így értelmes. Ezt a közgazdászok döntő többsége nem tudja, vagy nem akarja tudni. A kivételek között elsősorban a nemzeti számlák összeállításán fáradozó közgazdász-statisztikusok említendők, akik a jogi értelemben a munkáltatók által fizetett járulékokat éppúgy a munkaerőköltség részének tekintik, mint a bruttó béreket. A szuperbruttósítás nem egyéb, mint a „jogi valóság” hozzáigazítása a közgazdasági valósághoz. Kérdés, hogy miért vált el egymástól a jogi és a közgazdasági valóság. Az ok a távoli múltban, a társadalombiztosítási rendszerek indulásának időszakában található. Az állam akaratát kényelmesebben tudta keresztülvinni a sokszor értetlenkedő munkavállalókon, ha a járulékot, illetve annak nagyobb hányadát a munkáltatóra rótta ki (ekkor még csupán 2-3 százalékról volt szó), amely – lehetséges – egy rövid időre a munkaerőköltséget az egyensúlyi szint fölé emelte, de az rövid időn belül helyreállt. Kialakult egy tradíció, amelyben a munkáltatók és munkavállalók tévesen azt hihették, hogy a járulékok egy részét a munkáltatók fizetik. Jogi értelemben persze ez történt, de közgazdasági értelemben nem. Ideje e tradíciónak véget vetni, és új lapot nyitni.
Két évtizeddel ezelőtt, merő politikai okokból nálunk úgy osztották meg a járulékot, hogy körülbelül egy részt a munkavállalók, négy részt a munkáltatók fizettek. Ezzel az akkori hatalom a szocialista vállalatok dolgozóikról való gondoskodását akarta felmutatni, holott már akkor is lehetett volna szuperbruttósítani. Ez a helyzet oda vezetett, hogy a munkáltatók ezt az arányt sokallják, „nyugati mintára” az 1:1 arányt tartva helyesnek és igazságosnak, és az efelé való haladást sürgették. A cél persze világos: a munkaerőköltség adminisztratív eszközökkel való csökkentése. Közgazdasági tartalmát tekintve ennél álságosabb és ostobább javaslatot elképzelni sem lehetett, és ez nem csupán a munkaadói szervezetektől volt hallható – tőlük végtére is érthető –, hanem a Pénzügyminisztériumtól, sőt a Magyar Nemzeti Banktól is. És most a kormány egyetlen suhintással átvágja a gordiuszi csomót. A munkaadók ezentúl nem tudják majd járulékaik csökkentését követelni – mert már nem lesz nekik.
A szuperbruttósítás legfontosabb közgazdasági haszna, hogy racionalizálja a gazdaságpolitikáról, valamint az adókról és járulékokról szóló diskurzust, amiben azonban nagyon kevesen érdekeltek, és véleményem szerint éppen ez Vámosi-Nagy Szabolcs és az „adószakma” elutasításának oka. Ettől kezdve abszurdum lesz, ha a kormány az Országos Érdekegyeztető Tanácsban a munkaadói szervezetek véleményét kéri a járulékokkal és a személyi jövedelemadózással kapcsolatos kérdésekben, mert az egyszerűen nem tartozik rájuk, az a munkajövedelem- (tágabban a személyi jövedelem-) tulajdonosok és a kormány ügye. Demján Sándor, Parragh László vagy Futó Péter véleménye csak ebbéli minőségükben, közemberként, nem pedig munkaadói érdekvédőként eshet latba. Cserébe viszont a munkavállalók képviselőinek nincs közük a társasági adózáshoz, a vállalkozások helyi adóihoz stb. A kormány adójavaslatai közül a szuperbruttósítás az, amit legalább elvi szinten támogatni lehet. A többi keresése nagyítót igényel.

A szerző szociológus-közgazdász