Zuhanás után

Még most is fülünkbe cseng Lendvai Ildikó sokat idézett mondata az MSZP kongresszusáról: „És igenis a baloldal válságot fog kezelni, mert nem az a baloldal dolga, hogy ha az ország szekere a szakadék felé robog, akkor tejet és kenyeret osszon a batáron ülőknek, hanem hogy megállítsa azt, és vigyázzon, senki ne essen ki belőle.”

Megható. Mintha ez a szekér magától fordult volna a szakadék felé, és most azok, akik a „batáron” ültek és ülnek, hősiesen próbálnák ezt a szekeret másfelé kormányozni.
Nem fog sikerülni: azért sem, mert akik a bakon ülnek, sehogy sem óhajtanak leesni róla.
Mert sajnos még nem fogtunk padlót. Amíg vannak, akikkel el lehet hitetni, hogy a szakadékba zuhanás elkerülhető, ám ha mégis belepottyanunk, akkor az csakis a külső hatásoknak köszönhető, addig még nagyon hosszú lesz a lejtmenet. Egy kemény landolás ugyanakkor esélyt, őszinte szembenézést és a kilábalás ígéretét is magában hordozza az egész ország számára. Tanulságként pedig remélhetőleg egyre többek agyába fog bevésődni: csak magunkra számíthatunk.
Ez a válság nem az elmúlt évek intenzív növekedésének valamiféle természetes „korrekciója”. Egészen más: egy gazdasági rendszer összeomlását szemlélhetjük testközelből. Még egyszer és utoljára leírjuk: a válság nem subprime-válság (másodlagos jelzáloghitel-válság), nem bizalmi, nem pénzügyi, nem gazdasági és nem bankválság – akárhány különböző jelzővel illették már. Ez a válság a gazdasági-társadalmi modell összeomlásának következménye. Ennek persze kísérője lehet az ingatlanpiaci, a pénzügyi válság, de a probléma gyökerét – eddig barokkos körmondatokban fejtegető – közgazdászaink még csak nem is érintették: a túlfogyasztásra épülő társadalom került csapdába.
Magyarországon különösen érezteti hatását ez a válság, mert itt nem csupán válság van, hanem most szembesülünk kőkeményen a ténnyel: az elmúlt húsz esztendőben a javakat megtermelő iparunkat, mezőgazdaságunkat számoltuk fel – önként és dalolva. Ami pedig az utóbbi években a bakon ülők vezényletével történt, azt valószínűleg elrettentő példaként fogják tanítani a jövő nemzedékeinek okulására.
A fentiek ismeretében elég nehéz „válságkezelésről” beszélni. A kezelés ugyanis már vajmi keveset ér. Itt a most kilátásba helyezett megszorítások nem javítanak, csak rontanak a helyzeten: ezek az intézkedések a gazdaság szürküléséhez, következésképpen szűküléséhez vezetnek, és lefelé tartó spirálba taszítják az országot. Minél nagyobb az elvonás, annál nagyobb a hiány, és tovább szűkül a GDP, ami újabb megvonást helyez kilátásba. Néhány év alatt elérhetjük, hogy a teljes GDP-t el kellene vonnia az államnak. (Ennyit a híres szakértelemről.)

Magyarország visszaszerzése

A lehetőséget tehát nem a megszorításokban, hanem magunkban kell keresnünk. Ne várjunk addig segítséget, míg saját piacainkat nem mi uraljuk, míg nem tettünk meg mindent a nemzetgazdaság újbóli kialakításáért. Mert ki kell mondani: húsz év után szinte mindent elölről kell kezdeni. És ebben mindenkinek megvan a felelőssége, még ha korántsem egyenlő mértékben. Nem a múltba kell fordulnunk, mert annak legfeljebb a tanulságai lehetnek fontosak számunkra. (Ám e tanulságokat levonva mégiscsak hasznosíthatjuk a múltat a jövőben.)
Nem állítjuk, hogy nem kell tárgyalásokat kezdeményezni az államadósság részleges elengedéséről, enyhítéséről, átütemezéséről. De a változást nem ez hozza meg. Nem állítjuk, hogy nem kell felülvizsgálni az elmúlt húsz év privatizációs elméletét, gyakorlatát és eseteit.
*
De a kirívó esetek, felelősök és haszonélvezők megnevezésén, esetleges megbüntetésén túl nem tehetünk sokat.
Amíg a falnak támasztott kapára várunk, hogy megdolgozza földjeinket, vagy mástól várjuk, hogy kapáljon helyettünk, addig tévúton járunk.
Hogyan is gondolhatjuk, hogy mások majd a mi érdekeinkben cselekednek?
Megdöbbentő a környezetünkben is uralkodóvá vált nézet: az EU nem fogja hagyni a Magyarországon kialakult drámai gazdasági helyzet összeomlásba torkollását. Egy dologra kétségtelenül rávilágít ez a hozzáállás: most sem érezzük magunkat felelősnek, és a segítséget nem magunktól várjuk, nem saját cselekedeteinktől reméljük, hanem a sok esetben ellenérdekelt, de a végtelenségig „agyonsztárolt” külföldtől. Attól a külföldtől, amely jelenleg is minden lehetséges eszközzel szivattyúzza az ország energiáit, szívja el nehezen megtermelt pénzeinket, szívja el az ország pénzén kiművelt agyakat.
Hányadszorra törlik már fel velünk a padlót? Mikor térünk már észhez, hogy nem jönnek amerikai ejtőernyősök, hogy a Nyugat meg fogja engedni, hogy az ország szovjet érdekszférába kerüljön, hogy Lord Rothermere nem ér el semmit Londonban, és így tovább? Már látjuk és halljuk a jól megszokott, agyakba vert választ: „Nem érdekük, hogy bebukjunk, mert az láncreakcióként őket is velünk sodorhatja.” Az nem lehetséges, hogy – kellően kicsik lévén – velünk fognak példát statuálni, hogy így jár minden felelőtlen ország, ahol évekig hagynak garázdálkodni egy kókler és tisztességtelen elitet?
Amíg a magyar társadalom nem kezeli súlyán az egyéni felelősséget, csak hitehagyottság és kudarcok sorozata várhat ránk.
A magyar gazdaságot, a nemzet jövedelmét kell tehát növelni és nem a magyarországi összgazdaságot, ezért nem a GDP-re kell figyelni, hanem a GNI-re (a bruttó nemzeti jövedelemre). Furcsa ezt kimondanunk, de utoljára az általános iskolában tanították ezt a gazdasági mérőszámot az átkosban. Azóta fű alatt szépen áttértek a hazai össztermék mérésére, ami tudatos elfedése a gazdasági realitásoknak, összemosása az egyes jól definiálható gazdasági különbségeknek. Hiszen a GDP számaiban benne vannak azok a külföldi érdekeltségek is, amelyek alig adóznak nálunk, a profit döntő részét kiviszik az országból, közösségi feladatokat csak minimálisan látnak el, azaz a nemzeti jövedelemhez alig járulnak hozzá, miközben a nemzeti össztermék számításába őket is beleveszik. Majd pedig ezeknek a multiknak a jövedelmére hivatkozva állítják egyes kóklerek, hogy bennünket irigyel Nyugat-Európa.

Röviden a jelenlegi recesszióról

Mielőtt konkrét javaslatokat tennénk, nézzük meg, miért mondtuk azt, hogy a zuhanás elkerülhetetlen, de egyben lehetőséget is jelent.
Magyarországon nem most kezdődött a recesszió. Nálunk már négy éve tart a válság. 2002-ben látványosan kezdett növekedni a lakosság hitelállománya, majd 2004 őszétől a hitelállomány-növekedés szinte kizárólag devizában valósult meg. Ez már intő jel kellett volna hogy legyen minden döntéshozónak: életszínvonalunkat csak hitelekből tudjuk megőrizni. 2005-ben és 2006-ban alig tudott lépést tartani a GDP-növekedés a hitelrobbanással, 2007-ben hitelfelvételek nélkül már 3,3 százalékkal, 2008-ban 5,5 százalékkal csökkent volna a GDP. Mindez azért fontos, mert bizonyosak lehetünk abban, hogy az idén és jövőre nem növekszik sem a lakossági, sem a vállalkozói hitelfelvételi kedv, sőt az első adatok drasztikus visszaesésről számolnak be. Csak a hitelboom megszűnése 5,8 százalék visszaesést jelez előre az idén. Erre alapoztuk azt tavaly októberben, a válság kirobbanásakor, hogy öt–tíz százalék között lehet a magyar GDP 2009-es visszaesése. Szakértők és megmondóemberek céltáblájává váltunk. Ne feledjük, akkor még hivatalosan kétszázalékos növekedést prognosztizáltak erre az évre. Ezek a tisztelt urak végighazudták a válság eddigi szakaszát is: a kétszázalékos növekedésből félszázalékonkénti apróbb vágásokkal ötszázalékos visszaesés lett. És még most is hazudnak. Csak a napvilágot látott ipari és építőipari adatokból biztosra vehető a GDP hét-nyolc százalékos visszaesése. Ez a pillanatnyi legoptimistább helyzetkép. Ehhez azonban az kell, hogy a szolgáltató szektor és a mezőgazdaság együttesen ne essen vissza. El tudja ezt képzelni valaki akkor, amikor drasztikusan csökken a hazai össztermékben 20 százalék körüli súllyal szerepelő pénzügyi szektor teljesítőképessége, amikor bizton állítható, hogy elkezdett csökkenni a kereskedelem volumene, érezhetően viszszaesett a turizmus?
Nem kell szakembernek lenni mindehhez. Józan paraszti ésszel is el lehet jutni a valós helyzetképhez.
Ami a munkanélküliséget illeti, kegyelmi, köztes állapotban vagyunk. Már elkezdődtek ugyan az elbocsátások, de a gazdálkodók a legvégső esetben nyúlnak ehhez az eszközhöz, a minimális tartalékok felélése folyik. A valódi vérfürdő akkor jön el, amikor a nagy piaci szereplők rájönnek: ez a válság nem átmeneti, egy-, maximum kétéves megingás lesz, hanem tartós, az alapokat is érintő leépülés. A mostani állásvesztés-sorozat sajnos csak nyitánya a valódi, akár egymillió embert is érintő leépítési hullámnak. Elképzelhető, hogy jövő nyáron csak elérendő vágyálom lesz a most még rémálomnak tűnő 20 százalékos országos munkanélküliség.
Ennek tükrében nehezen látható, miképpen is finanszírozható jelenlegi formájában a költségvetés, hogyan lehetne rendbe hozni az államháztartást csupán „megszorításokkal”.
A rendszerváltás óta először nominális értelemben is csökkenhet a GDP, ami az állami bevételek durva visszaeséséhez vezet. Ugyanakkor hatalmasra növekszenek a kiadások az egyre nagyobb munkanélküliség, az ezzel járó, valamint egyéb szociális kifizetések miatt. Nő az államháztartás folyó hiánya, és hatványozottan nő (a nominálisan csökkenő GDP és a forint leértékelődése miatt) a hitelállománya a GDP-hez mérten.
És ez nem minden. Távlatinak tűnő, de igen fenyegető probléma az infláció kérdése. Itt alapvetően a világszerte megfigyelhető elhibázott válságkezelési megoldások kártékony hatásainak begyűrűzésével számolunk. A világon újonnan, a semmiből keletkeztetett pénzek ugyanúgy el fognak égni, mint azok a társaik, amelyek a világgazdasági növekedési lufi felfújása során jöttek létre, majd semmisültek meg annak látványos kidurranása során. Az Egyesült Államok jegybankja, a Fed immár nem titkolt módon a bankóprést vetette be „válságkezelésként”. A G20-ak legutóbbi találkozóján a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hatalmát megsokszorozó döntésnek sem a rendelkezésre álló pénzek megháromszorozása volt a legfélelmetesebb ténye, hanem az a piac által pozitívan fogadott fejlemény, hogy az IMF nem már előállított javakat, különböző országok gazdaságai által megtakarított jövedelmeket csoportosít át a legégetőbb helyekre, vezényli le „országsegítő” programjait, hanem ő maga hoz létre új, virtuális pénzt.
Mi lesz ennek a temérdek pénznek a sorsa? Sajnos ismerős a válasz: infláció hatására elértéktelenedik. Csak az utóbbi fél évben a központi bankok és kormányzatok által keletkeztetett új pénzek nagyságrendileg 4000 milliárd dollárra rúgnak, és biztosak lehetünk abban, hogy a folyamatnak nincs vége. A létrehozott új pénzek a meglévők értékéből vesznek el, vagyis a mi pénztárcánk bánja majd ezt az óriási és fedezetlen pénzkibocsátást. Ennek makrogazdasági hatása – amely akár már ez év második felében megjelenhet – az elszabaduló infláció. A világszerte felpörgő pénzromlást pedig mi, magyarok is megérezzük.
De nem csak keresleti infláció alakulhat ki. Akár már korábban jelentkezhet ennek kínálati változata is. Ennek oka, hogy a korábbi évtizedben – a gazdaság felfutó szakaszában – olyan hihetetlenül nagy hatékonyságot értek el a különböző termelő cégek, ami most hátránnyá válhat. A termelési volumen csökkenése miatt a megnövekvő fix költségek aránya automatikusan megnöveli az értékesítési, így a fogyasztói árakat. Egy ponton túl hiába csökkentik a termelők az előállított termékek számát, a megmaradt termékek egységére olyan magas állandó költségek jutnak, hogy azt kénytelenek áthárítani a fogyasztókra. Minél nagyobb lesz a válság, annál drágábbak lesznek a még elérhető fogyasztási javak. Ha e csökkenő számú javakat mesterségesen kreált pénzekkel akarják áramoltatni a gazdasági szereplők között, könnyen beláthatjuk, a folyamat kíméletlen inflációs spirálba kergeti a világgazdaságot, hiszen a világ jegybankjai nem fognak kamatot emelni, mert nem teszik kockára az épp beindult halvány növekedést.
Eddig tehát a helyzetkép. Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk elkerülni ezeket a hatásokat. De az is nyilvánvaló: a katasztrófa csak akkor nem következik be, ha leszámolva eddigi tévképzeteinkkel nem azt nézzük, honnan vehetnénk még el, hanem azt, mit kéne tennünk, hogy minél több maradjon – nekünk, az országnak –, és hogy minél többeknek kínáljunk lehetőséget arra, hogy bekapcsolódhassanak az értékteremtő munkába.

A gazdaság kifehérítése

1. A feudalizmusban az elvonás a tized és a kilenced volt, tehát 80 százalék maradt a földművesnél. Most az átlagos elvonás mértéke 45 százalék körüli, de ha folyamatosan megszorítunk, ez tovább fog növekedni. Ha ezt az elvonást a bruttó nemzeti jövedelemre vetítjük, akkor még magasabb százalékos értéket kapunk, ami azért is aggasztó, mert hazánkban a magasabb teher a magyar tulajdonú és nem a tárt karokkal várt külföldi cégeket nyomasztja.
Olyan kedvezményes, egyszerűsített adórendszert kell tehát teremteni, amely szakértők nélkül is követhető, így versenyképes a környező országok adórendszereivel, és éppen ezért nem eltanácsolja a magyar vállalkozókat a saját országukból (bár lehet, de nem szabad innen elmenni), hanem minden lehetséges eszközzel ideköti őket, sőt a külföldieket is. Az új rendszerben megszűnik a legtöbb amúgy is veszteségesen „üzemeltetett” adónem, ugyanakkor érezhetően csökken a munkát és a vállalkozásokat terhelő adó mértéke. Létezik az a számításokkal is alátámasztott mérték, ahol már értelmetlenné válik a feketemunka döntő része, ugrásszerűen megnövekszik a legálisan munkát vállalók és ezáltal adót fizető gazdasági alanyok létszáma. A munkajövedelmeket a munkáltató által befizetett tízszázalékos tb-járuléknak és tízszázalékos nyugdíjjáruléknak kell terhelnie. A személyi jövedelemadót egységesen húsz százalékra kell csökkenteni (magasabb jövedelmeket azért nem érdemes kiemelten magas adókulccsal sújtani, mert a jövedelem növekedésével párhuzamosan nő az adóelkerülésre való hajlam és képesség is). Az összes többi munkajövedelmet terhelő adót, járulékot és hozzájárulást el kell törölni, így nagyjából hasonló arányban takarít meg a munkáltató (vállalkozó) és a munkavállaló is. Eközben érdekegyeztetés során mind a munkavállalókkal, mind a munkáltatókkal a bruttó bérek szinten tartásában kell megállapodni.
A béreket terhelő adók és járulékok így megfeleződnek, lehetőséget adva a vállalkozónak a túlélésre és a feketén alkalmazott munkavállaló bejelentésére, valamint lehetőséget ad a munkavállalónak jelentős többletjövedelem realizálására. Ez véleményünk szerint csaknem kétmillió versenyszférában dolgozó és körülbelül 400–500 ezer a versenyszférában dolgozó, de be nem jelentett munkavállaló és családjának érdeke. Ha úgy tetszik, több mint négymillió szavazópolgáré.
A csökkentett járulékok és terhek nagyjából 1600 milliárd forintot hagynának ott az azt megtermelőknél. Az állam bevételei ugyanakkor nem csökkennének ilyen mértékben, hiszen az új munkahelyek pótlólagos befizetései, valamint a szürke- és feketegazdaság kifehéredés irányába tett lépései jelentős pluszbevétellel járnának. (Természetesen az 1100 milliárd forintra becsült kiesést a költségvetésben pótolni kell, erre teszünk javaslatokat cikkünknek az állam átalakításával foglalkozó részében.)
Az új rendszert nem húsz év múlva kell bevezetni, amikorra minden tönkremegy, hanem azonnali, ha úgy tetszik, radikális, egyszeri lépéssel. A cél, hogy az emberek ne segélyekből, nyugdíjakból meg különféle járulékból éljenek, hanem munkából. Felelős államnak olyan környezetet kell teremtenie, amelyben szívesen teremt munkahelyet a magyar vállalkozó, aki adóját jó helyen tudva kiveszi részét a közösségi feladatokból is. Ez pedig végső soron visszahat a saját jólétére, biztonságos környezetére. Egyszóval: otthon van.
2. Korábbi cikkeinkben számtalanszor utaltunk a magyar pénzügyi szektor teljes megújításának szükségességére. Alapvetés és megkerülhetetlen feladat a magyar állami bank létrehozása. Párhuzamos lépésként meg kell vonni az állam korlátlan betéti garanciáját. Milyen alapon garantálja ugyanis az állam a 90 százalékban külföldi tulajdonú hitelintézetek zavartalan működését? Hiba, sőt szándékos bűn az IMF-hitel jelentős részét, amelynek terheit mindannyiunknak kell nyögnünk, külföldi többségű bankok feltőkésítésére használni. Eközben mi mindent lehetett volna kezdeni egy új alapítású, 400 milliárd forintos alaptőkéjű magyar bankkal! A térség vezető szerepére két-három éven belül jó eséllyel pályázó, mérgezett eszközöktől mentes magyar pénzintézettel! De egy ilyen bankot létrehozni sohasem késő. Ön, kedves olvasó, hová tenné szívesebben a pénzét? Egy frissen, végre százszázalékos magyar állami tulajdonnal alapított magyar bankba, amelynek nincsenek a múltból örökölt rossz kihelyezései, kockázatos eszközei, amely mögött az állami tulajdon következtében állami garancia áll, szemben egy egész Európában segítségre szoruló ismert, de megkopott presztízsű nemzetközi bankkal, amely mögött nem áll többé állami garancia?
Egy ilyen új magyar bank a stratégiai fontosságú és mára teljesen kiszáradt finanszírozású szektorokat – kis- és középvállalatokat, valamint kistermelőket – juttathat tőkéhez, a magyar gazdaság beindításában megkerülhetetlenül fontos szerepet vállalhat. Mert ott tartunk, hogy azok a külföldi bankok, amelyek eddig – tekintve, hogy a világ egyik legjövedelmezőbb bankrendszere működött az országban – örömmel tették pénzeiket az országba, mára, ha tudnának, szabadulnának a teljes magyar vállalati portfóliótól.
3. Az államnak aktívan részt kell vennie a versenyszférában is. Létre kell hozni az egyes szakiparágakban olyan vállalkozásokat, amelyek az adott szakterületen képviselik és összefogják a magyar nemzet stratégiai ágazati érdekeit. Újra kell lennie állami építőipari vállalatnak, amely központi megrendelésekkel, a többszörös alvállalkozói rétegeket kikerülve, közvetlenül az építő cégeknek megrendeléseket adva és koordinálva szervezi az infrastrukturális újjáépítést. Nem szocialista nagyvállalatokra van tehát szükség, hanem olyan szervező cégekre, amelyek képesek bekapcsolni a gazdaság vérkeringésébe a vegetálásra ítéltetett magyar vállalkozásokat legalább az állami megrendelések esetén.
4. Nem lehet megkerülni itt egy súlyos kérdést: munkavállalók tömegei kerülhetnek utcára azon egyszerű oknál fogva, hogy nem működik többé az a világgazdasági modell, amely a túlfogyasztás serkentésére épített. Kiderült, hogy az ötödik autó vagy a negyedik mobiltelefon megvásárlására nem lehet tovább buzdítani még az amerikai fogyasztókat sem, pláne az európai szereplőket: az erre építő vállalkozásoknál tömeges munkahelyvesztéssel kell számolni. Nagy kérdés, hogy mely ágazatok fogják felszívni majd a munkanélküliek tömegeit. Egyrészt sajnos meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy az elmúlt évtizedek foglalkoztatási szintjét csak óriási erőfeszítéssel tudjuk fenntartani a közeljövőben. Másrészt fel kell ismerni azokat a stratégiai ágazatokat, amelyek a megváltozott körülmények között is versenyképesek maradnak, illetve éppen amiatt válnak kitüntetett fontosságúakká. Magyarország esetében kétségtelenül az agrárium áll az első helyen, illetve azok a kevésbé nyersanyagigényes vállalkozások, amelyek az energiatakarékosság, illetve az alternatív energiafelhasználás technológiáit állítják elő, vagy ezekre építenek. A nagyvárosokban feleslegessé vált munkaerőnek legalább egy részét a vidéki Magyarországnak kell felszívnia – akár a fejlett technológiát alkalmazó agrárvállalkozások munkásaiként, akár – jobb híján – önellátásra és túlélésre berendezkedett családi gazdaságok formájában.
5. A munkahelyteremtés normatív támogatása. Minden újonnan megteremtett munkahelyért 500 ezer forint támogatást kellene nyújtania az államnak. Ennek eszköze a normatív járulékcsökkentés vagy -elengedés lehetne. Garanciák beépítésével és szigorú ellenőrzéssel kiszűrhető lenne a visszaélések nagy része. Az egyszeri összeg fejében többévi foglalkoztatást és személyi garanciát kellene vállalniuk a kedvezményezett, 50 fő alatt foglalkoztató cégeknek és tulajdonosaiknak. A munkahelyteremtés felgyorsítaná a gazdaság fehéredését és a „papíron” külföldre vitt munkahelyek hazahozatalát. Évente 300–400 ezerrel nőne az új munkahelyek száma az intézkedések bevezetését követő első két évben.
6. A nemzet fogalmát törvényileg is megerősítve azonnal állampolgárságot kell adni a határon túli magyaroknak, hiszen hosszú távú gazdasági, nemzeti, érzelmi érdekek fűznek bennünket egymáshoz ezer szállal. A fent ismertetett módon csökkentett adók és járulékok a határon túliaknak is vonzóvá tehetnék vállalkozásaik magyarországi bejelentését, megfordítva az elmúlt években tapasztalt ellenkező irányú áramlást. Itt kőkemény gazdasági megfontolásokról is szó van. Külön érdekképviseleteket kell létrehozni a környező országokban való jogi, gazdasági és társadalmi eligazodás elősegítésére, ugyanezt a lehetőséget párhuzamosan megteremtve a határon túli nemzetrészek gazdasági szereplőinek. Igen, kimondjuk, még ha az „européer” politikusok egy része a szívéhez kap is: az a sok tekintetben szörnyszülött, amelyet Európai Unió néven alkottak, a magyarság számára hordozza a legnagyobb lehetőséget. Nekünk, akiktől legtöbbet vettek el. Nekünk, akiknek mindezért kárpótlás eddig még nem járt, s nem is fog. Hangsúlyozzuk: könnyen teremthetünk olyan helyzetet a Kárpát-medencében, hogy a gazdasági szálak Budapestre, a régi-új fővárosba vezessenek.

Az állam átalakítása

Ugyanakkor egyensúlyba kell hozni a nemzet összjövedelmét a kiadásaival. A túlméretezett, ám erejében és érdekérvényesítő képességében meggyengített állam cél- és méretmeghatározásánál évtizedes tabukat is meg kell próbálni ledönteni.
Az alapprobléma meglátásához lélekben vissza kell helyezni magunkat a húsz évvel ezelőtti Magyarországba. Azt hittük, ha kapitalizmus lesz, az majd mindent megold. És eközben elmulasztottuk a szocializmus legnagyobb „szervének”, az államnak az átalakítását. A gondot akkor a szocializmusban, a túlzott állami szerepvállalásban láttuk. Az állami szerepet viszont csak az állami vállalatok esetében változtattuk meg, minden egyéb struktúra tulajdonképpen a régi formában maradt fenn. Túlképzett politikusaink kritikátlanul átvették a Nyugattól az ideológiákat, érvrendszereket, szervezeti felépítést, működési szabályzatot, egyszóval mindent, ami egy működő szervezet látszatfenntartásához és ISO-tanúsítványához feltétlenül szükséges. Mi magunk azonban nem vettük a bátorságot és a fáradságot, hogy végiggondoljuk, milyen államot szeretnénk magunknak, mert hiszen az állam úgyis mi vagyunk.
Sajnos húsz éve két felfogás viaskodik egymással: a szocialista államból minél többet megőrizni óhajtó modell hívei csaptak össze a „minél kisebb” államot hirdető liberális felfogással. A jelenlegi válság azonban azt is láthatóvá tette, hogy hibás ebben az ellentétben gondolkozni. Az államnak sok helyről ki kell vonulnia, ám jó néhány területen átalakított szereppel, megerősödve kell kikerülnie.
Nem reformra van itt szükség meg toldozgatásokra. Szinte mindent le kell radírozni, s újat építeni. Ki kell találnunk, milyen államra van szükségünk. Először az állam feladatait kell tisztázni, majd ehhez hozzárendelni a szükséges erőforrásokat. A bevételeket pedig úgy kell megtervezni, hogy az alkotást, a teremtést, a termelést és ne az ügyeskedést, a kiskapukat erősítse.
Az állami kiadásokat szerkezetükben és nagyságrendjükben is teljesen át kell alakítani. Világos, hogy a fentiekben említett járulékcsökkentést csak úgy lehet elérni, ha az állam évi 1500 milliárd forinttal kevesebből gazdálkodik, tehát még többet spórol meg, mint amennyit otthagy a gazdaság szereplőinél. Ez a gondolat már önmagában orientál, de szeretnénk előre jelezni, hogy a végső államméret és jövedelem-központosítás egy hosszabb, a menet közbeni eredményeket és tapasztalatokat a rendszerbe beépítő folyamatban szilárdulhat meg. Sokan feltehetik a kérdést: honnan spóroljuk meg ezt a temérdek pénzt? Hol vannak azok a pénznyelő helyek, amelyek az elmúlt évtizedekben érinthetetlennek bizonyultak?
1. Erőteljesen csökkenteni kell a minisztériumi háttérintézmények számát. Rengeteg fölösleges, hasznos munkát nem végző, a gazdaság vagy tudomány számára csak koloncot jelentő intézmény működik a maga üdülőivel, ezres apparátusával, milliárdos költségvetési támogatásával. Olyan államigazgatást kell létrehozni, amelyben a feladatokhoz rendelik az intézményi struktúrát és a végrehajtó apparátust, nem pedig fordítva. Ezen a területen 100 milliárd forintos az azonnali megtakarítási lehetőség.
2. A közszférában dolgozók 13. havi bérének megszüntetése mellett a bruttó béreket úgy kell csökkenteni, hogy nettó havi bérük ne változzék. Erre lehetőséget biztosít az új adó- és járulékrendszer-javaslatunk, mindamellett 100 milliárdos nagyságrendben csökkenti az állam terheit.
3. Megkerülhetetlen a nyugdíj kérdése. Normális dolog az, hogy Magyarországon a versenyszférában mindössze kétmillió ember dolgozik? Elfogadható és fenntartható, hogy több mint hárommillió ember részesül nyugdíj- és nyugdíjszerű ellátásban, holott a nyugdíjkorhatárt mindössze 1,4 millió töltötte be? Ki kell mondanunk: majdnem egymillió honfitársunk valami legális, féllegális vagy egyenesen illegális össznépi mutyival jutott valamilyen állami ellátáshoz. Ezek alapján valóban a nyugdíjkorhatár a legnagyobb problémánk?
A nyugdíjasoknak csak 40–45 százaléka töltötte be a nyugdíjkorhatárt, a többiek nagy része valamilyen könnyített úton jutott el az állami ellátórendszerig. Belátható, hogy teljesen álságos és még hosszú évekig lényegtelen kérdés a nyugdíjkorhatár problémája, hiszen a kedvezményezettek kevesebb mint felénél szerepel tényezőként. Sokkal nagyobb gond, hogy minden tizedik magyar rokkant. Legalábbis papíron. Nem lehet, hogy sokan jogtalanul a rendszer hibáját, a hatalom cinkos összekacsintását használták ki, és a kisebb ellenállás irányában haladva évtizedekre konzerváltak egy hibás, visszahúzó, rendkívül költséges, a fejlődést megnyomorító struktúrát? Nem a csaknem 800 ezer rokkantnyugdíjas jogosultságát kellene felülvizsgálni? Vagy azokét, akik 180 ezer forintnál több nyugdíjat kapnak mondjuk csak azért, mert valamely erőszakszervezettől mentek nyugdíjba? (Több mint százezren részesülnek ilyen magas nyugdíjban Magyarországon.)
Az igény és a jogosultság felülvizsgálata után évi majd 500 milliárd forintos megtakarítási lehetőség látszik megvalósíthatónak itt is.
4. Presztízsberuházások azonnali leállítása. Százmilliárdos nagyságrendben lehetne megtakarítani, illetve kiadást csökkenteni például a 4-es metró építésének ideiglenes szüneteltetésével. Ezt a főleg a fővárosi alsó középosztályt negatívan érintő döntést a többség szempontjainak figyelembevételével politikailag igenis vállalni kell!
Évtizedes tapasztalat, hogy a presztízsberuházások jelentik a korrupció melegágyát, hiszen a szövevényes vállalkozási rendszeren keresztül tűnnek el a projektnyertes számára biztosított források. Ezt a helyzetet szüntetné meg a már említett állami építőipari vállalkozáson keresztül érvényesülő állami koordináció a ténylegesen munkát végző vállalkozók helyzetbe hozásával, valamint a képződő nyereség központi, közösséget szolgáló célokra történő visszaforgatásával.
A korrupció miatt megdrágult beruházások extraprofitja rendszerint külföldön, adóparadicsomokban landol. Célszerűnek tartanánk az áfatörvény olyan módosítását, hogy az offshore cégektől számlát befogadó vállalkozások fizessék meg a számlaérték után a törvényes magyar áfát, ugyanis „szolgáltatásuk” a bevételeik végleges felhasználását jelenti.
5. A magyar bank létrehozása és működtetése – feltételezve egy nem túl ambiciózus 20–25 százalékos piaci részesedés elérését – éves szinten 150–200 milliárd forinttal járulhat hozzá az állam bevételeihez.
6. Privatizációs szerződések felülvizsgálata. Az állam egy sor stratégiai szolgáltatási területen ármegállapító hatósági jogkörrel van felruházva. A környező országokban például nem ismerik a közműszolgáltatások alapdíjait. Nem ismerik, mert ez az alapdíj minden félrebeszéléssel ellentétben a multinacionális cégek biztos profitját, befektetéseik megtérülését garantálja. Meg kell szüntetni az alapdíjakat, és felül kell vizsgálni a hatósági árakat! A privatizációs szerződések valós felülvizsgálatát ez a lépés jelenthetné.
Máskülönben amikor a privatizációs szerződések felülvizsgálatára gondolunk, elsősorban a tanulságok levonását értjük rajta. Nem lehet 15 év múltán szerződéseket meg nem kötöttekké tenni, de tanulni lehet belőlük. És azt egyetlen európai elv sem tiltja, hogy saját iskoláinkban tanítsuk, miként születtek meg ezek a hátrányos szerződések. Ezzel is elősegítve, hogy hasonló cinikus átverés és országtönkretétel többet ne fordulhasson elő.