A költészet dicsérete – a pénztári adókedvezményekről

A kormány úgy határozott, hogy az adórendszerből kiirtja a kedvezményeket, de legalábbis igencsak megrostálja. A pénztárak kedvezményezése továbbra is megmarad, csak éppen jóval kevésbé lesz bőkezű. A tagdíjak munkavállalók által fizetett részének kedvezménye változatlan marad, de ez csupán a kisebbik rész (20-30 százalék). A munkáltatók által fizetett nagyobb rész (70-80 százalék), a munkáltatói hozzájárulás – mely ez évben nyugdíjpénztár esetén a minimálbér feléig (havi 35 750 Ft-ig), egészség- és önsegélyező pénztár esetén 30-30 százalékig (21 450 Ft-ig) adó- és járulékmentes, sőt utóbbi kettő együttesének sincs már felső korlátja (2008-ban még évi 400 ezer Ft volt) – 2010-től adó- és járulékköteles lesz. Ugyanis a munkáltató 54 százalék személyi jövedelemadót, majd az így megnövelt érték után további 27 százalék járulékot lesz köteles fizetni. Ennek ismeretében az érző szívű munkáltatók inkább fizetésemelést adnak majd, a munkavállaló így legalább dönthet, mire költi adózott jövedelmét. Marad tehát az, hogy a munkavállaló által fizetett tagdíj 30 százaléka, legfeljebb azonban évi 100 ezer Ft a pénztári egyéni számlára visszaigényelhető, de ha 2020. január előtt éri el a nyugdíjkorhatárt, akkor 130 ezer Ft – pénztártípusonként. Aki különböző típusú pénztárakban tag, annak a felső határ 120 ezer Ft, illetve 150 ezer Ft. Ez azért így se semmi.
Kérdés, hogy mi indokolja ezt a hatalmas, még ez évben is bővülő adókedvezményeket. A válasz, ahogy mondani szokás, nézőpont kérdése. Az állami költségvetés felől nézve mindez jelentős bevételkiesést jelent, míg a pénztárak, illetve pénztártagok felől nézve ez az intézmény létjogosultságának egyedüli oka. Az egészség- és önsegélyező pénztár értelmét kizárólag az adókedvezmény adja, ezen intézmények arról szólnak, hogy közbeiktatásukkal mennyi adót lehet megtakarítani, ami nyilvánvalóan egyrészt jó dolog a tagoknak, másrészt jó dolog a pénztárak működtetőinek és dolgozóinak, mert az előbbieknek profitot, utóbbiaknak megélhetést ad, harmadrészt pedig jó dolog a Pénzügyminisztérium és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete illetékes munkatársainak, mert van mit szabályozni és van mit ellenőrizni. Tehát mindenkinek jó, kivétel a költségvetés, mert annak emiatt kisebb lesz a bevétele, de ez nem nagy súlyú szempont, mert az állam terjedelmének csökkentése a gazdaságpolitika deklarált célja, és az állam az adókedvezmények által kétségtelenül kisebb lesz.
És ebből éppúgy haszna van mindenkinek, mint például a költői adókedvezményből lenne. Eszerint jelentős adókedvezményt kapna az, aki kormánydicsérő ódát ír. Az óda az adóbevalláshoz csatolandó, amit az adóhatóság formai és tartalmi szempontból ellenőriz, amihez néhány száz fős létszámfejlesztés szükséges, de legalább csökken a munkanélküliség. Mivel kevés adózó képes minden évben kierőltetni magából egy ódát (a személyi jövedelemadózásról szóló törvényben szigorúan körülírt formákat betartva persze), ezért tér nyílik arra, hogy költők üzleti vállalkozásként az ódaírópiacra lépjenek, sőt élelmes informatikusokkal szövetkezve néhány hónapon belül ódaíró szoftverekkel lépjenek a nyilvánosság elé. A konstrukció addig működőképes, amíg az ódaírás költségei alatta maradnak az elérhető adókedvezménynek. A kormány pedig elmondja, hogy az általuk kormányzott állam polgárainak szeretete ódák formájában árad feléjük – amit többek között a munkanélküliség csökkentésével és az ódaköltészet felkarolásával értek el –, míg az ellenzéknek nincs programja, és felé nem árad semmi. Az egészség- és önsegélyező pénztárak működtetői is érzik, hogy valami nincs rendben körülöttük, ezért igen harsány öngondoskodás-PR-ral állnak elő. A pénztárak azért kellenek, így ők, mert e nép annyira birka, hogy magáról magától nem gondoskodik, bajba kerülve rögtön az államhoz rohan, gondoskodjon róla az. A pénztárak tehát a kollektív népnevelés intézményei, és ebbéli minőségükben sajnos nagyon is szükségesek. Az egészségpénztárak ehhez még hozzáteszik, hogy a nép igencsak rossz egészségi állapotának feljavítása, a csapnivalóan rossz halálozási és megbetegedési adatok felszépítése nem csupán szükségessé teszi, hanem egyenesen követeli létüket és áldozatos tevékenységüket. Mi lenne itt nélkülük?
Az egészség- és önsegélyező pénztár intézménye az 1990-es évek elejének ostobasága, mely létrejöttét az illetékes pénzügyminisztériumi főosztályvezető komoly tudáshiánnyal párosult erős befolyásának köszönhette, aki meggyőzhetetlen volt arról, hogy nem működőképes az olyan biztosítási konstrukció, mely számára a kockázatkezelés tiltott. A valóság persze ez esetben is bedarálta a hülyeséget, a biztosítópénztár lényegében az öngondoskodás cukormázával bevont pénzforgalmi szolgáltatássá „fejlődött”, a pénzügyi kormányzatban azonban alig akadt olyan bátor ember, aki „a király meztelen”-t kiáltott volna. (Azért akadt.) E két pénztártípust a kormányzatnak az adókedvezmények megvonásával nem elsorvasztaniuk kell, hanem kiirtani, egy tollvonással – mint intézménybe öntött szélhámosságot –, megszüntetni. Aztán helyét sóval behinteni.
A nyugdíjpénztárak esetén némileg más a helyzet. A nyugdíjpénztár szükséges, de csapnivalóan rosszul szerkesztett intézmény. Az „önkormányzatiság” álságos jellege közismert, az kevésbé, hogy egy lényegét tekintve befektetési alap úgy van megkonstruálva, mint egy biztosító (erre utal már maga a tagdíj is, annak megosztása tartalékok között, a kezelt vagyon és a kezelő elkülönítésének hiánya stb.), ami miatt inadekvát, drágán működtethető, gyengesége a hozamteljesítmény manipulálásában a legszembeötlőbb. (A nyugdíjpénztárak a ténylegesnél egy-másfél százalékkal magasabb hozamot mondanak magukról.)
A nyugdíjpénztár annyiban szükséges, hogy jó, ha van egy olyan specifikált befektetési alap, mely kis összegű, havi rendszerességgel beérkező pénzek fogadására is alkalmassá van téve. De ez nem jelenti azt, hogy a nyugdíjcélú megtakarításnak csak a nyugdíjpénztár lehet az intézménye – mert miért ne lehetne akár egy tartós lekötésű betétkönyv is. Egy hasonló célú intézmény már létrejött: a nyugdíj-előtakarékossági számla. A kormány adójavaslatában arra se tudta rászánni magát, hogy a nyugdíjcélú adókedvezményt elszakítsa az intézménytől. Vagyis arra, hogy egyetlen nyugdíjcélú adókedvezmény legyen, és az egyén dönthessen, hogy azt melyik intézmény kezelésére bízza.
Kérdés, hogy milyen legyen az adókedvezmény. Úgy gondolom, hogy egyetlen logikus és jól védhető megoldás az, amit halasztott adófizetésnek nevezünk. A nyugdíjcélú megtakarítás forrása az adómentes jövedelem, míg a kifizetés adóköteles jövedelem, mely után az aktuális kulccsal adót kell fizetni. Minden más adókedvezmény csak politikai hozakodás és lobbikkal való birkózás eredményeként állhat elő. És a pénztárak lobbija épp oly erős és jól szervezett, mint amilyen haszontalan.

A szerző szociológus-közgazdász