Agyonverhetők vagyunk

Szögi Lajost két kislánya előtt verték agyon. Negyven rúgás érte a fejét; a támadók ráordítottak a gyerekekre, hogy őket is megölik, megerőszakolják. Az elkövetők közt volt a cigány kisebbségi önkormányzat egyik képviselője is. Egész tömeg gyűlt az eseményhez: volt, aki biztatta a támadókat, volt, aki hallgatott, és volt, aki néhány rúgás erejéig besegített. A gyerekek sikoltoztak vérben fuldokló édesapjuk mellett, de nem akadt a jelenlévők közt senki, aki megpróbálta volna lecsillapítani az őrjöngést; senki, aki rendőrt és orvost hívott volna.
Másnap viszont azzal kommentálta a hírt a ballib sajtó, hogy sanyarú a cigányság sorsa, hiszen a munkanélküliség mellett előítéletekkel is meg kell küzdenie; nem csoda, ha az elfojtott indulatok néha csúnyán törnek felszínre. Politikai és médiahadjárat indult, hogy a bűnelkövetők származását továbbra is tabuként kezeljék. S mikor a vizsgálat során elhangzott a lincselés szó, a vádlottak megsértődtek: százmillió forint kártérítést követeltek az államtól, ráadásként egymilliárdos bírság kiszabását a bíróságra és az ügyészségre. Bár a segítségnyújtás elmulasztása is bűntett, a tömegből mindössze nyolc embert helyeztek előzetes letartóztatásba. Kettőt nemrég kiengedtek. A tegnapi ítélethirdetés során Szögi Lajos kegyetlen kivégzéséért egyik vádlottra sem szabták ki a legsúlyosabb büntetést, a tényleges életfogytiglant. A másodrendű vádlott harminc év fegyházra számíthat; a többi gyilkos tizenöt, illetve tíz évet kapott. Ez önmagában persze nem kevés, de a cselekmény súlyához és jelentőségéhez képest igen. Az olaszliszkai per ugyanis óriási lépés lehetett volna a közbiztonság helyreállítása felé. Ha gyors, kemény ítélet születik, annak egyértelmű az üzenete: „ne csináld, mert nagyon pórul jársz”. E két és fél évig húzódó, felemás eljárás viszont azt üzeni: „elcsípünk pár főkolompost, úgyhogy ha balhé van, maradjatok hátul”. Egy időben kihirdetett, példás, minden felelősre kiterjedő ítélet sokakat visszatarthatott volna hasonló bűnöktől. Talán az azóta megesett hátborzongató gyilkosságok némelyike elmaradhatott volna. Talán Marian Cozma is élne még.
Azonban az állam elmulasztja a segítségnyújtást. A rendőrség impotens, a törvények egyrészt puhák, másrészt nem alkalmazzák őket. A kisebbségvédelem bűnpártolásba csapott át. Az egyik védő a tárgyaláson az enyhe ítélet reményében azzal érvelt, hogy „a cigányok heves vérmérsékletűek, ha valahol sok roma gyűlik össze, igen bátrak tudnak lenni”. Lehet a cigányok vérmérsékletére hivatkozni, ha valaki takargatni akarja a bűnt. Ám inkább meg kellene próbálni e heves vérmérsékletet kordában tartani! Meg azt a csuda nagy bátorságot is! Olaszliszkán azóta is oly bátrak egyesek, hogy rendszeresen levizelik, meggyalázzák az áldozatnak állított emlékhelyet… Mára az „előítéletektől sújtott cigány közösség” egy része erőszakos bűnözésre szocializálódott. Valójában ugyanis nem különösebben sújtják őket sem elő-, sem utóítéletek. (Rég nem érdekel, kik és hogyan rasszistáznak le; ez az igazság, akinek nem tetszik, tegyen ellene.) A cigányok érdeke is volna, hogy kiadják bűnözőiket, legyenek azok az utolsó putriban élő csórók vagy épp a vezetőik. S azokon a településeken, ahol mindennapos a rablás és az erőszak, már régen állig felfegyverzett, kemény zsaruknak kellene cirkálni éjjel-nappal.
Addig azonban Olaszliszka metafora: azt jelenti, hogy senki nem segít. Kiszolgáltatottak vagyunk, agyonverhetők, bárhol, bármikor.