Dicső múlt és jelen, embert próbáló jövő

Vízilabdázásunk évszázados története során még soha nem rendeztek olyan első osztályú bajnokságot, mint a 2008/2009-est; a múlt pénteken lezárult szezon különlegességét az adta, hogy a zsinórban harmadik magyar olimpiai aranyérem után vette kezdetét. Peking tizenhárom hérosza közül kilenc játszott itthon, és ebből kiindulva papírforma, hogy a négy bajnokot felvonultató Vasas végzett az élen a két-két tavalyi olimpikont soraiban tudó Eger és Honvéd előtt. Bár Varga Tamás és a Szeged csak ötödik lett – a Ferencváros szorította ki a felsőházból –, megnyerte viszont a második számú kontinentális klubtrófeát, a LEN-kupát. A magyar póló ereje leginkább mégis az Euroligában mutatkozott meg. Ez első hallásra persze meghökkentő állítás, hiszen nem is jutott be hazai klub a legjobb négybe, a döntő két együttesében azonban hat honfitársunk szerepelt, és a tizenötből kilenc gólt ők jegyeztek.

Egy éve Barcelonában a Pro Recco Madaras Norbert hoszszabbításban elért góljával kaparintotta meg a serleget, idén Fiuméban, éppen a Recco ellen, hasonló végkifejlet után a Primorac Kotor dicsőült meg, Steinmetz Ádám találatával. Hogy a leggazdagabb olasz alakulat miként csábíthat el négy magyart, az még érthető; de hogy egy 12 ezres montenegrói város hogyan tud honfitársaink számára kedvezőbb feltételeket kínálni, mint a még mindig majdnem kétmilliós Budapest, az igen elgondolkodtató. A kérdés nem pusztán elméleti jellegű, hiszen az már nagyon is gyakorlatias felvetés, hogy a mondjuk Kiss Gergellyel és Steinmetz Ádámmal felálló Vasas egészen más esélyekkel vágott volna neki a Recco elleni negyeddöntőnek. (Arról már nem is beszélve, mire ment volna, ha a liguriaiaktól szerzi meg vagy vissza Kásás Tamást és Madaras Norbertet.)
A Vasas, egyáltalán, a hazai él-klubok számára azonban a valós kihívás sokkal inkább a meglévő értékek megtartása, mintsem a további erősítés. Maradva a sorrendben harmadik bajnoki címüket besöpört piros-kékeknél, három emblematikus szakosztályuk közül a labdarúgók tulajdonos, azaz perspektíva nélkül nyűglődték végig a tavaszt, a női kézilabdázók pedig kiestek az NB I-ből. Markovits László egyesületi elnök nem véletlenül válaszolta néhány hónapja érdeklődésünkre: elképzelhető, hogy egyesek kezét el kell engedni mások megmenekülése érdekében. Az 1982-ben BEK-győztes kézisek esetében előbbi meg is történt, Markovitstól tegnap azt kérdeztük, a pólósok jövőképe ezután miként alakul. „Itthoni hegemóniánkat feltétlenül szeretnénk biztosítani. Még úgy is, hogy a jövő évi költségvetésünk valószínűleg tíz-húsz százalékkal csökken. A csapat magját azonban megtartjuk, és ha így nem is jelentjük ki, hogy mindenképpen bajnoknak kell lennünk, megint esélyesként rajtolunk. Ez a minimális célunk. Ahhoz, hogy a maximálisat elérjük, tehát versenyben legyünk a Reccóval, tíz-húsz, de inkább huszonöt százalékkal nagyobb büdzsére lenne szükség, ám jelen állás szerint ennek inkább a fordítottjára készülhetünk fel. Hozzá kell tennem, a magyar sport helyzetében szerintem így is erőn felül teljesítünk mi is, az Eger is.”
Szó se róla, ha a földkerekség több ezer tevékenységi formája között fellelhető egy-kettő, amelyben Magyarország kínálja a világon a harmadik-negyedik legkiemelkedőbb jövedelmet, a férfi vízilabda mellett legfeljebb néhány tradicionális egyéni sportágat említhetünk.
A LEN-kupában magyar siker született: a diadalmas Szeged a hazai ob I-es playoffban viszont nem jutott be a legjobb négy közé se. E kontrasztra hízelgő magyarázatként kínálkozna, hogy lám, ilyen sűrű az ob I mezőnye, valójában inkább ennyire rapszodikus volt a Szeged. Mivel a Pécs és az Újpest izmos középcsapata a nyolcba kerüléshez elég erős, a négybe hatoláshoz ellenben már „vékony” volt, a csongrádiakat csupán a Ferencváros lökhette ki a felsőházból. Meg is tette, hat év után először helyet szorítva ott magának. Amikor e tényhez a minap gratuláltunk Somossy József vezetőedzőnek, ő máris előretekintett, és amit mondott, az messze túlmutatott a Fradi pillanatnyi helyzetén: „A dobogóhoz vagy még inkább a döntőhöz ez a keret már kevés, jelentős változtatásokra van szükség. A gond csak az, hogy az itthon tartható és megszerezhető, nem túl sok jó játékost elviszi az egy-két élcsapat, ezért előfordulhat, hogy külföldről kell igazolni. Bizony, ide jutottunk.” Az elmúlt évtized háromszoros olimpiai bajnokaként. Mert bár Magyarország többek szerint az a vízilabdában, ami Brazília a labdarúgásban, nekünk messze nincs annyi, nemzetközi szinten jegyzett pólósunk, mint amennyi brazil futballista. Sőt, nincs tized-, huszadannyi se. Századannyi azért már akad.
Ez a realitás a második Eger és a harmadik Honvéd számára is. Előrelépésük esélyei ezért az előbb mondottak értelmében a Vasas szándékaitól, lehetőségeitől is függnek, de a 2001 és 2006 között sorozatban hatszor bajnok fővárosiak esete még ezen túl is speciális. A Honvéd ugyanis a „fiatal csapat” imidzsével pólózta végig a szezont, miközben Vad Lajos vezetőedzőnek azt a problémát is folyamatosan kezelnie kellett, hogy a keret jelentős része sokkal inkább van túl a zeniten, mint innen.
Kérdés persze – és nem a Honvéd, hanem a magyar póló általános kérdése –, utóbbiak számára mikor jön el a zenit, és milyen magasan delel majd a nap. Kemény Dénes mindenesetre beszédes választ adott, amikor a Vlv.hu honlap arról faggatta, lát-e feltörekvő tehetségeket. „Inkább reményt keltő fiatalokat látok” – bökte ki a szövetségi kapitány, majd kijelölte a júliusi, római világbajnokságra készülő tizennyolcas keretét, amelyből nem véletlenül hiányoznak a tinédzserek. A három légiós mellett az Eger hat, a Vasas öt, a Honvéd kettő, a Ferencváros és a Szeged egy-egy játékossal képviselteti magát, ennek alapján és Kemény szemében bízva akár már jövő májusra újra előre beírhatnánk az újabb Vasas–Eger döntőt.
Ám e pillanatban aktuálisabb és izgalmasabb téma, hogy augusztus elsején ki vívja a vb-finálét. Hisz a szponzornak és szurkolónak egyaránt megadja a 2009/2010-es szezon alaphangját is.