Egyesítők

Az 1972-ig Ceylonként ismert Srí Lanka őslakóinak másokkal keveredett utódai, a veddák még ma is élnek a szigeten, de a lakosság túlnyomó részét az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni ágába tartozó nép alkotja. Ennek ősei több hullámban érkeztek Ceylonba tengeri úton a Kr. e. VI. század táján. Különböző törzseik közül a legfontosabb az idővel mindnyájuknak nevet adó szingaléz volt.
Dél-India dravida, tehát nem indoeurópai eredetű lakói, közülük is a tamilok egy része, korábbi átszivárgásaik után, jelentősebb számban először a Kr. e. III. században költöztek a szigetre. A buddhizmus is ebben a században terjedt el, főként a szingalézek között. Ceylon általuk történt első politikai egyesítése a következő évszázadra esett, de az egység, amelynek keresése visszatérő motívum a sziget történetében, már ekkor is csak időlegesnek bizonyult. A tartós egység elérésének akadálya nem a szingalézek és a tamilok ellentéte volt – a két nép sokáig gond nélkül élt együtt, sőt keveredett is –, hanem dinasztikus, illetve személyi okokon, valamint a Rohana nevű országrészben kialakult alternatív hatalmi központon múlott. A többnyire a Lambakkana-, olykor a Morija-dinasztiából kikerült uralkodók székhelye a kezdetek után hosszú időre Anuradahapura lett.
A magas műveltségű, az öntözéses gazdálkodás érdekében egyedülálló csatornarendszert kiépítő állam külkapcsolatai földrajzi fekvése folytán elsősorban Dél-India államaihoz kötődtek, és törekvései önvédelmi meggondolásból főként az ottani hatalmi egyensúly fönntartására irányultak. Amikor azonban az V–VI. században Dél-Indiában a hindu vallás mellett mélyen elkötelezett dinasztiák (a Pandija, Pallava, Kola) kerültek hatalomra, feszültség keletkezett a sziget és a szomszédos szárazföld között, mert ezek ellenségesek voltak a buddhista Srí Lankával szemben. Az ország északi része 428-tól átmenetileg indiai megszállás alá is került. Ez a korszak eredményezte azt, hogy a ceyloni tamilok, akik többségükben maguk is hinduk voltak, öntudatosabbá és India-baráttá válva a korábbinál kevésbé harmonikusan éltek együtt – bár korántsem mindig ellenséges viszonyban – szingaléz szomszédaikkal. A Pandija-hadak ismételt betörései után a Kola-hódítás vetett véget Szent István korában az – akkor már évezredes múltra visszatekintő – anuradahapurai állam függetlenségének.
Ez a hódítás sem bizonyult azonban tartósnak. Az indiai uralomtól 1070-ben megszabadult, átmenetileg újra egységes szingaléz állam székhelye – a Kolák által létesített központ – Polonnaruva lett. Történelmileg rövid virágzása után a központi hatalom meggyöngült, a külső, Indián kívül még Malájföldről is jövő támadások elől a szingaléz uralkodók a sziget déli részébe húzódtak, és biztonságot keresve egyre váltogatták székhelyüket.
Egyes vidékekre tamilok települtek. Az általános szétesés részeként Dzsaffna központtal, ha megszakítással is, de a XVI. századig fennálló tamil királyság létesült, amely a XIV. század második felében sikerrel terjeszkedett. Ezt a terjeszkedést csak a XV. században a szigetet utoljára újra egyesítő kottei szingaléz uralkodó tudta megállítani, akinek halálát ismét szétesés követte. A XVI. században maga Kotte is részekre szakadt. A kis államok egymás közötti viszályát könnyen ki tudták használni a lábukat a szigeten 1505-ben kereskedelmi célból megvető, de azt végül nagyrészt birtokba vevő portugálok.
1619-re már csak Kandi királyság maradt önálló. Nem csak a portugálok tudták kihasználni mások ellentéteit. Kandi akkori ellenlábasaikkal, a hollandokkal lépett kapcsolatba. Segítségükkel ugyan megtörtént a portugálok kiűzése a szigetről 1658-ban, de ennek ára volt: az egyik európai hatalom helyébe a másik lépett. Bár a hollandok – az Egyesült Kelet-indiai Társaság – birtokai jóval kisebb kiterjedésűek voltak, mint a portugálokéi, majd másfél százados jelenlétük során ez gyarapodott: 1766-ra már a sziget teljes partvidéke az övék lett.
Kandi – még korábban – a franciákat is megpróbálta kijátszani ellenük, de hiába, az egyéves francia jelenlét csak egy kikötőre korlátozódott. Közvetve mégis nekik tulajdonítható a ceyloni holland uralom összeomlása. Amikor a forradalmi Franciaország 1795-ben megszállta Hollandiát, annak külbirtokai nagy részére, így a ceyloniakra is hamarosan a britek tették rá a kezüket. 1815-ben azután – egy korábbi sikertelen kísérletüket követően – Kandi függetlenségének is véget vetettek. Az 1817-es általános felkelést is leverték, így 1818-tól 1948-ig – függetlenné válásáig – koronagyarmatként egész Ceylon szilárdan brit uralom alatt volt.
A független állam élére került kormány a lakosság nagy többségét kitevő szingalézek és a kisebbségi, de jelentős számú tamilok egyenrangú félként történő együttélését kívánta. Később azonban az a – szocialista – párt erősödött meg, amely a szingaléz nemzeti és a buddhista hagyomány letéteményeseként lépett föl. Ez a szigeten évezredek óta élő tamilok nemtetszésével találkozott (szemben a náluk alig kisebb számú, a britek által a XIX. században betelepített, politikailag közömbösebb „indiai” tamilokkal), akik öntudatosan nem voltak nemcsak szingalézek, de általában buddhisták sem.
Pártjuk, az 1976-ban alakult Egyesült Tamil Felszabadítási Front (TULF) az önrendelkezés elérésében látta a megoldást: önállóságot, saját „Eelamot” követelt. („Eelam” egyebek között Ceylon nevét jelenti tamilul.) A törekvést, amely a sziget adminisztratív átrendezését követelő autonómiát, de mindinkább teljes függetlenséget is jelentett, egyesek terrorizmussal is támogatták. Ez utóbbiak élén az 1980-as évek óta a „tamil tigrisek” álltak (hivatalosan: Tamil Eelam Fölszabadító Tigrisei, LTTE).
Mindez rendkívül véres erőszakhullámokhoz, sőt hadműveletekhez vezetett – a két tábor között szabályos háború folyt –, amelynek során nemcsak a megbékélést ismételten és engedményekkel is kereső kormány erői álltak szemben a tamil tigrisekkel, hanem a képet tarkítva még szingaléz terrorista szervezet is működött.
Bonyolította a helyzetet, hogy a tamilok nagy többsége a szomszédos Indiában él, és államuk, Tamilnádu India egyik szövetségi állama. Ez bizonyos hátországot jelentett a tigriseknek, ami a regionális béke kívánatosságán túl is indokolta, hogy India közvetítő szerepet vállaljon a konfliktusban. Hiába jött azonban létre 1987-ben indiai részvétellel egy tamiloknak kedvező egyezmény, hiába küldött India békefenntartó alakulatot is, a tigrisek nem voltak hajlandók kompromisszumkötésre, a harcok folytatódtak. Jól jellemzi a helyzetet, hogy míg a békét kereső Srí Lanka-i elnök ellen szingaléz terroristák követtek el (sikertelen) merényletet, India miniszterelnökével a tigrisek végeztek 1991-ben.
Csak 2001 végére javult a helyzet annyira, hogy úgy látszott, mégis lesz esélye a békének. A rövid távú, majd kiterjesztett tűzszünetet engedmények, sikeres tárgyalások követték. A merényletek ugyan nem szűntek meg, csak ritkultak, de a jelek arra vallottak, hogy szingaléz–tamil szövetségi állam létrehozása van folyamatban. A tigrisek mégsem tudtak szakítani módszereikkel. Nemtetszésüket ezután is gyilkossággal fejezték ki, a légkör megromlott, és vezetőjük 2005 végén a harcok újraindításával fenyegetőzött.
Ez meg is történt. Ismét dúlt a háború, és noha előfordultak szórványos kísérletek a tárgyalások folytatására, 2008 elején a kormány felmondta a fegyverszüneti egyezményt. A fordulatokban gazdag harcok az eszközeikben sosem válogató tigrisek fokozatos visszaszorulásához vezettek, majd most május 18-án teljes vereségüket hozták.