Nincs idő „vacakolni”, a piac és a kritika pedig egyébként is csak a legdurvább esetekben reagál negatívan.
Alábbi sorok egy csecsemőgondozással és gyermekneveléssel foglalkozó, egyébként tetszetős kiállítású könyv homoszexualitásról szóló részében olvashatók: „A jó kedélyű emberek gyakran hangoztatják, hogy már a kezdet kezdetén tisztában voltak nemi hovatartozásukkal. […] Mindenesetre annyi biztos, hogy nem minden jó kedélyű ember elnőiesedett.”
Még az angolul nem beszélő olvasó is rájön, hogy itt valami nem stimmel. A Könyves.blog.hu oldalon lelt fantasztikus fordítói baki megfejtése: a saját nemükhöz vonzódókra használt „gay” szó szótár szerinti jelentése „jó kedélyű”. Agatha Christie a maga korában még előszeretettel használta, mára viszont szinte kizárólag új értelmében alkalmazzák. Mint a blogbejegyzésből megtudjuk, az ordító hibát a szöveget ellenőrző szaklektor és a szerkesztő is simán átengedte.
Ekkora baklövés persze ritkán marad benne nyomtatott szövegben, de jól illusztrálja a fordításipar mai helyzetét. Ahogyan az alábbi, csikorgó-nyikorgó mondatok is: „A szervezet túl gyorsan jött létre, részvállalkozásaiban túlságosan óriási függetlenséggel rendelkező volt.” „A templomban rengeteg fiatal volt, mind sötét arccal, néha felhangzott egy kiáltás…” „A koporsó kikerült a templomból, négy férfi tartotta, de a gyerekek egyszer csak hirtelen a vállukra vették és mintegy utazni kezdett a hullámzó tömeg fölött.” „Az engedmények és kötelezettségek így avanzsálnak jogokká és lehetőségekké.”
Trehányságok, germanizmusok, stilisztikai és helyesírási hibák – egyetlen könyvből, találomra. Roberto Saviano világhírű Gomorra című művét, amelynek magyar kiadását a fordító, a szerkesztő és a korrektor közös erőfeszítései tették helyenként szinte olvashatatlanná, ugyancsak igazi állatorvosi lónak tekinthetjük. Arról tanúskodik, mi történik, ha egy szöveget nem vagy rosszul gondoznak.
Egy idegen nyelvű könyvvel a klasszikus kiadói felfogás szerint a következők történnek megjelenés előtt: az eredetit először is lektorálják, más szóval elolvassák, s eldöntik, kiadásra érdemes-e. Fordítás után a szerkesztőhöz kerül, aki egybeveti az eredetivel, és stilárisan is gondozza. Ha szükséges, a kiadó kontrollszerkesztőt vagy szakmai lektort is felkér. A szöveg véglegesítése után következik a kézirat-előkészítés, majd a tördelés, a betördelt szöveget pedig a fordító és a szerkesztő, valamint az egészet még egyszer ellenőrző korrektor is megkapja.
A szakma vélekedése szerint a fenti folyamat ma már csak nagyon kevés kiadóban követhető nyomon. Ezek egyike az Európa, amelynek igazgatója, Barna Imre mindehhez hozzáteszi lapunknak nyilatkozva:
– Biztos vagyok benne, hogy mindennek – bár garanciát természetesen nem nyújt automatikusan – nem szabad elmaradnia, ha továbbra is minőségi könyveket szeretnénk az olvasó kezébe tenni.
Mivel Barna Imre, aki többek között fontos Umberto Eco-művek magyar fordítója, egyben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) elnöke is, megkérdezzük tőle, nincs-e lehetősége az egyesületnek a nem megfelelő minőségű szövegek kiszűrésére, „cenzúrázására”.
– Bármily meghatározó szakmai jelentőségű és nagy hagyományú intézmény az MKKE, civil szerveződésként természetesen semmiféle „cenzúrát” nem gyakorolhat – állítja Barna, aki azonban nem biztos abban, hogy nagy általánosságban is romlik a könyvek minősége. Azt azért ő is elismeri, hogy a szakma erősen felhígult, és jóformán minden megjelenik, sokszor mindenféle minőségi kontroll nélkül. Megjegyzendő ugyanakkor, teszi hozzá, hogy bár sok száz cég forgalmaz könyveket, a hazai könyvforgalom 77 százalékát tavaly 40, csaknem 60 százalékát pedig mindössze 14 kiadó produkálta; ennek pedig nyilván minőségi vetülete is van. Meggyőződése ugyanis, hogy „komoly” kategóriákban a nevükre valamit is adó kiadók üzleti szempontból sem engedhetik meg maguknak a trehányságot.
De mi lehet az oka annak, hogy a kiadók egyre inkább elhanyagolják a szöveggondozást? A szakemberek szerint mindenekelőtt a tőkehiányban kell keresni a magyarázatot. Szakmai körökből megtudjuk, hogy egy korrektor, aki a helyesírási hibák ellen vívja harcát, 2000–4000 forintot kap ívenként (egy szerzői ív 40 ezer leütés – összehasonlításul: ez a cikk mintegy hatezer-nyolcszáz leütés), míg egy jobb szerkesztő ívenkénti 10 és 16 ezer forint közötti honoráriumért dolgozik. Egy átlagos, háromszáz oldalas könyv esetén ez körülbelül 180–250 ezer forint közötti öszszeg, ami csökkenthető, ha a kiadó mondjuk belső szerkesztővel dolgozik.
Persze a szellemi igénytelenség nem függ a pénztől – erről már Nádori Lídia műfordítóval, a Műfordítók Egyesületének (Megy) elnökségi tagjával beszélgetünk, aki elárulja, hogy a Megy tagjai is egyre inkább érzékelik a szöveggondozás minőségének romlását. Egy fordító például hüledezve számolt be arról, hogy dolgozott olyan szerkesztővel, aki nem tudta, mi a különbség fáradság és fáradtság között. A probléma fő oka, véli Nádori, a szerepek összekeveredése. Mint mondja, érzékelhető a tendencia, hogy a szerkesztők bizonyos kiadóknál inkább afféle ügyintézőkként funkcionálnak, kapcsolatot tartanak fenn a szerzővel, fordítóval, nyomdával – a szöveggondozáshoz pedig vagy nem értenek, vagy nem jutnak hozzá.
Másik, fordítóként dolgozó forrásunk inkább a tömegtermelésben látja a jelenség okát: nincs idő „vacakolni”, a piac és a kritika pedig egyébként is csak a legdurvább esetekben reagál negatívan, és akkor is mindenki hamar elfelejti az ügyet, hiszen jönnek az újabb és újabb könyvek. Amelyeket, a technikai fejlődés miatt, ráadásul nagyon könnyű előállítani – ellentétben a klasszikus könyvcsinálással, ahol már csak technikai okokból is tíz–tizenöt ember csiszolgatott, olvasgatott egy-egy kiadványt.
Ugyanekkora baj, hogy sokszor a fordítók sem értenek a fordításhoz. Míg régen a műfordítás alapvetően valódi alkotótevékenységnek számított, ma már semmilyen írott vagy íratlan szabály nincs arra nézvést, hogy kire bízza egy kiadó egy idegen szöveg – hozzáértést és alázatot igénylő – magyarra ültetését. Persze különösebb elvárásokat sem támaszthat senki, hiszen a műfordítói honoráriumok korántsem nevezhetők jónak. A több hónapon át végzett, jó esetben aprólékos és igényes munka után a fordítónak be kell érnie néhány százezer forinttal. Közben a verseny egyre élesedik, s a majd kétszáz hazai kiadó mindegyike azon igyekszik, hogy minél nagyobb szelethez jusson a durván évi 68 milliárdos forgalomból.
Eközben nem csoda, ha sokan közülük úgy vélik, elég, ha – ismét Barna Imrét idézve – a „tessék-lássék magyarított külföldi tévé-szappanoperákhoz vagy akciófilmekhez már rég hozzáedződött fülű olvasók ingerküszöbének emelkedésére” bazírozva minőség helyett igénytelen fércművekkel traktálják a közönséget.
